Várókő

Zakatol a szívem. No semmi fura, csak egy könnyed túra. Föl, a tetőre, hogy azt az ötpercnyi csodát megéljem. Öt percet, mikor kinyílik a világ, káprázik a szem a vizuális orgazmustól, és elterül a lábaim előtt a Csoda. Percek, órák küszködése ággal-, boggal, csalittal, kővel, gödörrel, sárral, buckával azért a néhány percért, míg az ember nagynak képzelheti magát odafönt.
Leülök a kőhalomra, nézem a lent elterülő tájat, ahogy kacér napsugarak szerelmeznek az erdővel. Vér dobol a fülemben, kellemesen zihálok. Hátamat a nap melengette sziklának vetem, süttetem arcom a fénnyel. Becsukom a szemem, és mesélni kezdenek a kövek, a fák és az erdő.
Hajdan vár állt itt- zúgják a fák. Gazdája, egy fess és délceg, de megkeseredett férfi, Shayron volt. Magas, szálas, mint a cserfák körülötte, erős, mint a kőszikla. Válláig érő haja, mint a porhanyós lápi föld. Tekintete acélos, elméje akár a pallos, de a szíve, mint a kő. Shayron megkeseredett férfi volt: nem hitt érzésben, lélekben, nőben. Senki nem tudta biztosan, miért. Suttogtak sok félét, tán boszorkányok igézték meg, vagy tán éjjelente magával az ördöggel cimborál zárt ajtaja mögött.

Egy nap Shayron sétára indult a várfokon. Büszke volt birtokára, az alant elterülő erdőkre, falvaira, béreseire, az istállóban mocorgó, szebbnél- szebb paripákra. Mégis üres volt a szíve: hideg, és üres, mint a kő.
Shayron sétája közben hirtelen megtorpant. Megpillantott egy csillogó fénypontot a bérceken. Nyugtalankodva indult el. Bármennyire magas és erős is volt a várfal, haramiáktól tartott.
Legnagyobb meglepetésére a bokrok közül kilépve egy lányt pillantott meg a szirt szélén ülve. A lány a lába alatt elterülő tájat nézte.
Shayron odalépett a leány mellé, akinek fejét fehér fátyol övezte, s a fátylat leszorító ezüst homlokpánton csillant meg a fény. A pántba ágaskodó unikornis volt vésve.
Haja fekete, mint a holló tolla, nyakában holdkő medál, ruhája zöld, mint az öreg sziklán terjengő moha.
A férfi leült a lány mellé.
- Ki vagy te? – kérdezte. Mit keresel itt?
- Mehraia vagyok. És az uram várom- felelte a lány.
- Ki a te urad?- kérdezte Shayron.
- A neve Charei. Sok- sok éve már, hogy itt hagyott. Csatába ment a szomszédos birtok ura ellen. Azt mondta, hamarosan visszatér, dicsőséggel, várjak reá türelemmel. És én várok.
Shayron elcsodálkozott a szavain. Idejét sem tudta, mikor történt utoljára villongás a környéken. Tán még a dédapja idején.
- Várod? Charei-t? Leány, te bolond vagy! Dédapám óta béke honol e vidéken- vitázott Shayron.
- Nem! – kapta fel fejét a leány – Charei nem hazudik! Visszajön. Tudom. Megígérte. És Charei tartja a szavát. Ülök hát a sziklán, és várom, ahogy kérte – felelte a leány olyan hévvel, hogy Shayron meglepetésében nem talált szavakat.
- Leány… Urad halott – suttogta – halott, sok éve már.
- Talán – suttogta Mehraia. – talán a teste igen. De a lelke, a szíve él, tudom. És várom minden nap, hogy eljöjjön. Most már hamarosan jönnie kell.

Shayron nem tudott szólni. Szívébe mart a fájdalom. A kőszív egy pillanatra élni és zokogni kezdett.
Engem vajon ki fog visszavárni a túlvilágról, - gondolta.
- Várj hát, leány, talán ma eljön urad, Charei. Megszorította egy pillanatra a lány kezét, majd fölállt. A leány ránézett és így szólt:
- - Tudom. És hiszem. Jönni fog. De tudd meg, Shayron, rád is vár már valaki, valahol, egy másik szikla fokán. Vajon megtalálod-e?

Shayron szó nélkül visszasétált sötét termei egyikébe. Egész este a tüzet bámulta. Hajnalban újra nyugtalanság vett rajta erőt és ismét kisétált a várfalra. A hold hidegen csillogott a köveken, majd hirtelen szikrát hányt egy unikornis- veretes diadémon.
Mehraia bolyongott odalenn. Egyszerre megtorpant. Shayronnak elállt a lélegzete. A Hold vetette világosságban megjelent egy tépett ruhás, délceg alak. Shayron tudta hogy ez csakis Charei lehet.
A leány és a férfihang nélkül borult egymás nyakába, és Mehraia örömkönnyei szikrázó gyöngyökként peregte tova Charei köpenyének redőin.
Shayron visszavonult, magára hagyva a két embert és az Éjszakát, hogy csak az legyen tanúja kettejük bűvöletének. Elsétált a túlsó várfokra és leült. Várt. Talán az óta is vár.

Két erős, meleg kéz érinti meg az arcom.
Felpillantok az óarany szempárba, és elhalványul a mese, a nap ragyogása a sziklák között.
Nézem az arcot, a szemeket, és látom mögötte a nyughatatlan harcból megtért lelket, a szívet, amely már nem kő többé.
Rám mosolyog: nevet vele az egész világ.
- Hát te mit csinálsz itt, a köveken gubbasztva? – kérdezi tőlem.
- Ez itt a Várókő - suttogom, végigsimítva az ismerős arcon- és vártam. Téged vártalak.