TURISZT

Egy helyről szeretnék nektek mesélni. Egy helyről, aminek igazi szelleme van.
Az ajtó fölötti hatalmas, rovar zöld táblán ez állt: Turiszt Büfé – Badacsonyi állami gazdaság borai. Ez volt a mi törzshelyünk. 12.-es létünk délutánjainak meghatározó helye volt ez. Itt történt meg, hogy a járdára kihelyezett asztaloknál ülve egyikünknél sem volt pénztárca, csak a Török becenevű barátunknál. Nála pedig sosincs apró, csak is papír pénz. Azon a délután megközelítőleg ötezer forintot adományozott a hajléktalanoknak és kéregetőknek, mert szegény Török nem tud nemet mondani. Itt történhetett meg, hogy mire átsétáltunk az iskolából Rozi mama, a hely üzemeltetője már pontosan kimérte a hígított fröccseinket és borainkat, mind az ötöt, névre szólóan. Vagy amikor Rozi mamának elfogyott az a különleges cigije, amit csak az Örsön lehet beszerezni, mi vigyázhattunk a ’boltra’, amíg ő gyorsan elszaladt. Azon túl hogy egy órára volt egy kocsmánk amiben mi mérhettünk magunknak, nem volt túl izgalmas, mert Rozi mama is pontosan tudta, hogy kedden délután négy és öt óra között az égegyadta világon senki nem lesz ott rajtunk kívül. 
Ezen a helyen történt meg csütörtök késő délután, hogy a ’konyhából’ valami zajt hallottunk. Rozi mama lassan fordította a fejét hátra, a söntést végig söpörve a kezével. Hatalmas „Ohjvé!” felkiáltás hallatszott. Rozi mama nem mozdult tovább. A konyha ajtó kivágódott és egy kékruhás,  bozontos pajeszos, szürke kippás alak lépet ki rajta. A Büfével szemben közvetlenül ott volt a Dohány utcai zsinagóga, így alapvetően nem volt semmi különös abban, hogy egy zsidó ember van a Büfé közelében, de az azért még is csak furcsa volt, hogy a ’konyhából’ csapódjon ki, ilyen állapotban. 
Látszólag nem érezte jól magát, lihegett, a feje pedig vörös volt. Rozi mama csapvízzel kínálta, de  vissza utasította. Majd felénk fordult és megszólalt:
-Ifjak! Higgyetek nekem! A túlvilág tényleg egy nagyon csúnya és rossz hely. Sírás is van meg fogcsikorgatás is. A sötétségről nem is beszélve. De nem ez a pláne mert ezt tudtuk. 
-Te halott vagy?-kérdezte Zsuzsi. 
-Igen, de itt nem csak ez a lényeg.-válaszolta a pajeszos, miközben Rozi mama a háta mögött mutogatta nekünk, hogy ez az ember vagy be van rúgva vagy pedig bolond. 
-A lényeg az,-folytatta-hogy révész is van. Van révész. Értitek?! 
-Nem.-mondta Máté. 
-Révész. Aki az életből a halálba visz át. 
-Jah! Most már megvan. 
-Na végre! Szóval van révész. És ő nem dolgozik ingyen. 
-Ennek semmi értelme.-szolt közbe Lóci. 
-Pénzt kell neki adni. 
-Milyen pénzt?
-Az mind egy. Bármilyet. Paypassos bankkártyát is elfogad, meg valami bit’c’oint, de nekem még sima apróm sincs. 
-Oh, és így nem tud átvinni!?-lelkesedett fel Zsuzsi. 
-Így van! 
-Baromság! 
-Szóval pénz kellene neked? 
-Igen.-lelkesedett fel a pajeszos.
-És mennyire?-kérdezte Máté. 
-Az mind egy. Bármennyire. Ez az egész csak szimbolikus, csak én mindenem elköltöttem, mielőtt meghaltam, úgy hogy nem tudok mit adni. 
-Értjük mi...
-10ft is elég lenne.-alkudozott halottunk. Rozi mama tátott szájjal állt. Kocsmárosnéként rengeteg furcsaságot és pofátlanságot látott már, de ez még neki is sok volt. 
Mi mind az öten egymásra néztünk, majd négyünk feje hírtelen Töröké felé fordult. Török egy pillanatig zavartan nézett, majd felcsattant:
-Oh, az ég áldjon meg benneteket, hogy sosincs nálatok pénz! Ingyenélők!-majd elővette a pénztárcáját és lassan átadta a nála lévő legkisebb bankjegyet, húszezer forintot. 
 
Szikra Benedek