Tündérmese

Álmodtam róla. Minden nap. Minden percben. Mert elhittem. A mesét. Kislányként. Hogy létezik. Valahol. Valaki. Aki csak rám vár. És az enyém. Megkérdőjelezhetetlenül. Néha elgondolkozom rajta, hogy nem ez volt-e a vég kezdete. Egy tündérmesében hinni, ami a valóság talaján csupán életképtelen szárnyakon verdes. Mégis. Hiába tört újra és újra darabokra, ahányszor csak találkoztam vele, miatta elhittem, hogy létezik az az örökké.
Sosem volt tökéletes. De a pillanatban, amikor az ujját az enyémbe fonta és meztelen teste rám borult, közel voltam hozzá. Egyetlen lélegzetvételnyire a boldogságtól. Nem erről olvastam. Nem a herceg volt. Ó, meg sem közelítette. De ha együtt voltunk, varázslat történt, valami, amihez nem kellett több, csak ő és én. Egy időben, egy helyen. Nem volt gyertyafény, romantikus évődés, naplementében fürdő séták, mégis annyira intenzív volt.
Szomjaztam rá. Vágytam az érintésére, a közelségére, a melegére, de megtagadta tőlem. Büntetett. Mert nem őt választottam. Pedig vártam rá. Csendesen. Feladtam volna mindent, egyetlen szavára. De az a szó sosem hangzott el. Talán könnyebb volt engem hibáztatnia, hogy végül tovább léptem és új életet kezdtem. Úgy érezte elárultam, miközben nem tett egy lépést se felém. De ahányszor lehetősége volt, emlékeztetett rá, én indultam el egy olyan úton, ahonnan nem tudok visszafordulni. Egy úton, ami sosem visz már hozzá.
Annyiszor hittem, hogy lezártam. Millió könnyel temettem el az érzéseket, az álmaimat, de ha újra egyfelé sodort minket a sors, a pillanat szétfeszítette az emlék-dobozt, és minden feledett, titkolt, tiltott vonzalmat a képembe vágott. Káosz, zűrzavar és szívfájdalom. Karnyújtásnyira lenni attól, ami szebb, mint elképzeltem. Valóságosabb akármilyen mesénél. Mégsem vállaltam a kockázatot. Nem vállaltam, mert féltem, hogy megcsal a szívem. Álom volt, amibe nem mertem álmodni többet. Pedig a kezünkben volt az ígéret. A lehetőség a boldogságra. A lélek és a szív.
Átírtunk minden létező szabályt és védőfalak, hazugságok nélkül meztelenül fonódtunk egymásba. Ismertem. Ismert. Láttuk a fény mögött az árnyékokat és el tudtuk fogadni egymás tökéletlenségét. Hagytuk összekapcsolódni a lelkünk, hagytuk, hogy egymásban dobbanjon a szívünk. Ezért akármerre jártunk, csak tengődtünk. Próbáltuk túlélni a következő napot. És minden hazug pillanatba belehaltunk- egymás nélkül. Fizetem. Évek óra. Egyetlen rossz döntésem árát. Hogy nem harcoltam. Kettőnkért. Fizetem. Egy élettel, amiben talán sosem lesz az enyém. Ahol nem ébredünk egymás mellett. Nehéz. Tudni, hogy örökké a soha határán táncolunk. A minden és a semmi között. Tudni, hogy létezik. Nem a nyálas szerelmes love story, hanem az a valós, őrült fent és lent, ahol semmi sem biztos az érzéseinken kívül. Miatta újra és újragondoltam önmagam és újra és újraálmodtam az életem. Ezért hagyom. Játszani a szívemmel. Mert ha vele vagyok, csak vagyok. Én. És nem kell semmi más. Várok. Várom. Hogy szava csendembe lopakodjon és felrázzon ebből a furcsa önkívületből. Várom, hogy érintése életre hívjon. Hogy ujjait az enyémbe fonja és magával vigyen. Akárhová. Mert nem számít.
Hát visszamennék. Megráznám. Megkérném. Kiabálnék. Átkozódnék. Sírnék és tombolnék. Bármit megtennék, csak ne sétáljon el. El az álmainktól. Hagytam, hogy visszatérjen hazug életébe és én is visszatértem saját hazugságaimba. Pedig tudtam, hogy fuldoklunk. Mégsem fogtam meg a kezét. Nem kértem, hogy maradjon. Büszke voltam és arra gondoltam, nem nekem kell lépni. Nem nekem kell kimondani. Nem szólt semmit, hát én sem tettem. Túl régóta hittem a mesében, ahol a királyfi megküzd a sárkánnyal. Ahol a királylány csak lógatja a lábát és vár, hogy megmentsék. Ez a vég kezdete. Ahol a lány elhiszi, hogy neki ez jár. Ezt hittem én is. Ma már nem hiszem. Ma mindazzal a tudással, ami a birtokomban van, egyszerűen csak jó alaposan fejbe csapkodnám serpenyővel, bezárnám a szekrénybe, előtte összekötözném, mint a karácsonyi pulykát és addig ki sem engedném, amíg észhez nem tér. Aranyhajnál működött...
Egyszer azt mondta, hogy sosem mert akkorát álmodni, hogy valaha is az övé leszek. Szóval addig kellett volna kettőnk helyett álmodnom, amíg együtt nem álmodtunk volna egy közös életet.

Hát hallgass a szívedre. Mert hazugok a gondolatok, árnyékok mögé rejtőzik a szem, igaztalan szavakat súg a száj, a mozdulatok is hazudnak, de a szíved senki és semmi nem vezetheti félre. Ne törődj azzal, hogy mások mást gondolnak. A te életed. A te sorsod. A te döntésed. Ne legyenek írt és íratlan szabályok. Ne is legyenek szabályok. Mert láncra vernek, mert elhitetik veled, hogy lehetetlen. És ha mindent a nagykönyv szerint teszel, elszalaszthatsz valami fontosat. Hát kockáztass. Ha kell, tegyél fel mindent egy lapra és nem lesz mit megbánnod.
Mert, ha az álmaidért élsz, egyszer csak az álmaidat éled.