Talán, mi van akkor ha... 1.rész

Azt mondta, hogy menjünk el sétálni, levegőzni szeretne. Mentem vele. Leültünk egy igénybe –nem- vett lépcsőre. Ültünk és bambultunk. Nem érhettünk egymáshoz. Nem volt szabad. Mégis rátette a kezét az enyémre. Ránéztem rémülten és csodálkozva. Vállat vont és félmosolyra húzta a száját. Arra a mosolyra, amelyikbe szerelmes lettem.
Ott ültünk és reméltük, hogy nem jön senki sem és nem kell szétugranunk. Enyhén neki dőltem, ő pedig átkarolt. Ott ültünk összebújva. Nem tudom pontosan mit éreztem. Talán azt, hogy békére leltem és hogy most boldogan meghalnék mellette.
Először hallgattunk és próbáltuk megemészteni, hogy mit érzünk.
Majd nagyobb szünet után beszélgetni kezdtünk. Ő kérdezősködött az iskoláról, hogy milyenek a tanárok, osztálytársaim, barátnőim. Tipikus kérdéseket tett fel, de kivételesen őszintén válaszoltam: Hogy unom az egészet, hogy nem megy az irodalom és hogy barátnőmnek se nevezek senkit, mert nincs olyan kapcsolatom senkivel sem az iskolában. 
Miután kiöntöttem a lelkemet, végre valakinek, rákérdeztem, hogy neki hogy megy a különböző programok lebonyolítása. Egy kávézószerű helynek volt a gazdája, ahol mindenféle kulturális programot szerveznek. Beszélt róla egy-kettőt, engem érdekelt is a dolog.
Majd felajánlotta, hogy meghív egy kávéra, már ha 17 évesen kávézom napi szinten. Mondtam neki, hogy a kávét jobban preferálom és egyből feljegyezte a telefonjába, hogy tea részleg a kávézóba.
Sajnos, ahogy minden jónak vége szakad egyszer, most is eljött a búcsú ideje.
Felálltunk a mi kis lépcsőfokunkról és egymással szembe fordultunk. Fogtuk egymás kezét, viszont eggyel feljebb álltam, hogy szemébe tudjak nézni rendesen. 
Annyira meg akartam csókolni, de tudtam, hogy nem tehetem.
Ő 45, Én 17. És ez nem érdekelt engem. Nem érdekeltek a számok és a tények, ahogy most sem.
 „Nekem ne próbálj meg semmit megmagyarázni, amit nem látok. Nekem ne gyere számokkal” visszhangzott a fejemben egy rég elfeledett gondolat.
Feszengtem, ahogy csak álltunk és azon gondolkoztam, hogy van-e ennek értelme. 
Mire 20 leszek addigra ő 50. Nem érdekelt, hogy van-e értelme.
Közelebb hajoltam és vártam, míg ő csókol meg engem. Ehelyett egymás szájába leheltünk, ahogy vettük a levegőt. Majd homlokon csókolt.
Végig simította az arcomat, az enyhén érdes kezével, majd megint megcsókolta a homlokom, és elment.
Ott álltam a lépcsőn, és bámultam. Közben elfelejtettem levegőt venni, szóval azon kaptam magam, hogy megfulladok.
Kapkodni kezdtem a levegőt. Ahogy jobban lettem, hazaindultam.