Találkozás a volt barátjával

Az ajtóban összeölelkezve hosszan csókolták meg egymást. A lány még nem volt biztos az érzéseiben, a fiú teljesen odavolt a dologtól. Nemrég kezdték a kapcsolatukat, de még bennük volt a múlt emléke: a lányban egy fájdalmas szakítás, egy rajongással teli, mély szerelem, a fiúban pedig a kétség, és a próbálkozás, tehetetlenség.

Most, hogy egymásra találtak, ellentétes dolgokat éreztek. Erről soha nem beszéltek még, egyikőjük sem tudta teljesen, hogy mit érez a másik, mert ez a próbálkozás időszaka volt.
Az üdvözlés után sétára indultak, közben már-már közhelyesnek tűnő beszélgetést folytattak egymás napjáról, hogylétéről. A srác úgy érezte, hogy túl unalmas találja álmai nője, és gondolataiban csak az járt, hogyan tetszhetne jobban neki.
A lány próbált felszabadultan viselkedni, próbálta vezetni a beszélgetés fonalát az érdekesebb dolgok felé, de ekkor feltűnt!
Ugyanabból az Opelből szállt ki, amelyben annyit utazgattak, beszélgettek, nevettek, és egyszer még szeretkeztek is. Az érzések teljesen megrohanták, szörnyen keserű nosztalgiával gondolt vissza a két és fél évre első, komoly, és talán egyetlen szerelmével.

A fiú is észrevette az idegent, majd kihasználva a lány döbbenetét, arcát fürkészte a másik tudta nélkül.
A csodálat, és rajongás látványa elszomorította, szinte megütötte. Tehetetlen düh, és irigység ragadta magával, és érezte, hogy veszített, pedig még el sem kezdődött.
Sorsába beletörődve, megadóan hajtotta le a fejét, szemeit csukva tartotta, és némán lélegzett.

A lány észre sem véve a jelenlegi barátja érzelmi tortúráját, azon tűnődött, hogy vajon erre jön-e. Sőt, legbelül azt akarta, hogy erre jöjjön, beszélni akart vele, hiányzott neki a férfi arcszeszének illata, hangja mély baritonja, halk, kedves bókjai.
Ekkor felragyogott a szeme, mert elindult arra, amerre ő állt, és látta rajta, hogy őhozzá jön, mert észrevette, és mert beszélni akart vele biztosan, érezte. Szíve vadul kalapálni kezdett, hirtelen melege lett, és gyomra enyhén remegni kezdett, pont mielőtt elvette a szüzességét.

Erre indul. A fiúnak akaratán kívül ökölbe szorult az üres keze, majd elernyed. Úgy tekintett a jövevényre, mint egy ezüstérmes tekinthet az aranyérmes győztesre az olimpián. A levegőt gyorsabban kezdte el szedni, szinte fújtatott, mint egy bika, de legalább tudta, hogy semmi nem látszik ebből. Önuralma, és büszkesége megakadályozza.

Mi volt ez? Hirtelen szorítást érzett a jobb kezén, és eszébe jutott, hogy nem egyedül van. Óriási bűntudat rohanta meg, és félszegen a mellette álló férfira pillantott. A reménytelenség érzése alig észrevehetően, de kiült az arcára, és ettől megsajnálta. Sajnálta, amiért nem tudja őt szeretni, sajnálta, amiért ilyen sokáig várt, és próbálkozott, reménykedett, sajnálta, amiért most itt kell lennie.
Ekkor odaért!
Üdvözlése újabb hullámokat hozott létre, és nem tudta, hogy mit tegyen. A bűntudat nem tűnt el, de háttérbe szorult az érzések viharában.

Ideért. A fiú látta, hogyan fordul el tőle a lány, és ekkor minden összeomlott benne. Rápillantott a férfire, akinek soha nem érhet a nyomdokaiba, - legalábbis nála nem -, és elengedte.

Elengedte. A meleg tenyérből kicsusszantak az ujjai, és még nagyobb sajnálat öntötte el. De ekkor már az önvád is társult hozzá. Szinte könnyes szemmel nézett a távolodó fiú után, lelke minden porcikája utána akart rohanni, de nem mozdult. Nem akarta mégjobban bántani. Inkább előrenézett, és a múlton merengett.