Szunnyadó tűz - 3. Az Eskü

3. Az Eskü

Végre eljutottunk az eskü megtételéig, és kedvenc párosunk elindul "hazafelé". A bétázásért lia666-nak hála:)

----------------------------------------------------------------

Caramel örömmel nyugtázta a döntést mindkét részről, a pince hallgatósága viszont teljesen megdöbbent. Mindenki tudott kisebb-nagyobb pletykákat, szóbeszédeket a két ember viszonyáról, és nem egy történet keringett iskolás éveikről sem. Értetlenül álltak hát a most kialakult helyzet előtt. Harry Potter nem elég, hogy megvédte legnagyobb gyermekkori ellenségét, ráadásul fölajánlotta a felügyeletét, és ezzel egyúttal azt is, hogy hajlandó lesz egy fedél alatt élni vele. Mindezek legtetejébe az érintett, Draco Malfoy, szemrebbenés nélkül rábólintott, minden huzavona vagy ellenérv nélkül. A teremben lévők csöndben próbálták megemészteni a tényeket, nem tudva, mit kéne most reagálniuk.

Harry is kínosan érezte magát. Biztos volt abban, hogy mi jár most a többi ember fejében. Valójában ő sem értett semmit, de az érzés továbbra is megmaradt benne, hogy helyesen tette, amit tett, és ez, úgy hitte, mindennél fontosabb. Csak remélni merte, az elkövetkezendő idő, amit Malfoy társaságában kell majd eltöltenie, nem tesz végérvényesen káros hatással az épelméjűségére. Azonban ezt a gondolatot gyorsan el is hessegette, mondván, elég gyerekes felfogásra vall ilyesmiken tűnődni. Persze, hogy nem fog egyikük sem belerokkanni pár együtt töltött napba. Felnőttek már, csak megbirkóznak majd a kialakult helyzettel valahogy.

Nem fogok unatkozni. - Ez volt Draco első gondolata, miután Harry is rábólintott a feltételekre. - Soha sem hittem volna, hogy egyszer ő lesz az, aki kihúz majd a sárból. Talán kicsit sértő is mindez rám nézve, elfogadni az ellenség segítségét, de most nem számít. Semmi sem számít, csak az, hogy kikerüljek innen, és legyen lehetőségem rendbehozni a hírnevünket és a státuszunkat, amit apám már nem tudott véghez vinni. Potterrel a szemléletbeli eltéréseinket majd ráérek azután is orvosolni, miután elvégeztem a kötelességemet. Mindazonáltal - ismerve a volt griffendéles temperamentumát - érdekes napoknak nézünk elébe.

- Nos, Uraim, tisztelt egybegyűltek – kezdte ünnepélyes hangon a miniszter, bár alig tudta elrejteni hangjában a gúnyos, diadalmas felhangot –, itt az ideje, hogy az érintettek letegyék a Megszeghetetlen Esküt, hogy a tárgyalást lezárhassuk, ugyanis még rengeteg dolgunk van ma. Tehát, ha Önök is egyetértenek, akkor a szertartást itt és most lebonyolítanánk, nem vesztegetve több időt. Önök a tanúk az itt elhangzottakra, ezért minden jelenlévőt kérek, hogy távozáskor legyen szíves aláírni majd a jegyzőkönyvet.
A szónoklat után még egyszer vizsgálódva Harryre nézett, majd a most is hidegen elzárkózó Malfoyra, úgy szólalt meg ismét.
- A vádlottat, név szerint Draco Lucius Malfoyt kérem, álljon fel, és lépjen a bírói emelvényhez.
A parancsra, és az azt kísérő bólintásnak eleget téve a terem felügyeletét ellátó aurorok engedelmesen feloldották a varázst a fiút fogva tartó székről, aki - miután lehullottak róla a láncok - született eleganciával kelt föl, mintha csak teadélutánon lett volna valamelyik előkelő családnál.
Caramel ezt látva majdnem felhorkant, de még idejében visszafogta magát, belátva, hogy ez nem tenne jót az önmagáról felépített imidzsnek. Harry ellenben csodálkozva nézte Draco eleganciáját. Sosem hitte volna, hogy valaki, pár Azkabanban eltöltött hét után, éppen hogy csak megmenekülve a halálnál is rosszabb dementorcsóktól, ennyire nyugodtan és kiegyensúlyozottan tudjon mutatkozni a minden lépését vizslató, ellenséges tekintetek előtt. Biztos volt benne, hogy ez sem tanult viselkedésforma. Ezt az önuralmat már maga a vére hordozta, fogantatásától fogva, mondhatni, ezt szívta magába az anyatejjel. Ő, Harry, ha száz évig gyakorolná, sem lenne képes arra, pusztán azzal, hogy megmozdul, előkelőséget sugározzon.
Draco elégedetten vette észre ellenfele szemében az áhítatot, és mostani legfőbb ellenségében a felcsillanó gúnyt és valamiféle halvány félelmet. Ami igaz, az igaz, pontosan tudja még mindig, hogyan kell a figyelmet önmagára irányítani. – Megállj, Cornelius Caramel, megtudod, mennyire nem volt jó ötlet ujjat húzni egy Malfoyjal!

A miniszter kicsit ideges lett. Az ilyen emberek pontosan megérzik, ha valami nem a legteljesebb mértékben halad a számításaiknak megfelelően. Mint a közmondásban, azokról a bizonyos patkányokról és a süllyedő hajóról... Még élénken emlékezett Lucius agyafúrt logikájára, és arra, hogy mennyire megkönnyebbült, és szokásával ellentétben egy teljes üveg Lángnyelv whiskyt megivott aznap este, amikor végre sikerült eltüntetni az életből, az életéből az aranyvérűek egyik büszkeségét. Most, ahogy az előbb az ifjú Malfoy rápillantott, határozottan végigfutott a hátán a hideg, és már korán sem volt biztos abban, hogy a legjobb döntést hozta meg az imént. Talán mégsem a legjobb ötlet szinte szabadon engedni egy ilyen ember kölykét. De már késő visszakozni, ráadásul abban igaza volt annak az idegesítő Potternek, hogy nem tudnak ellene tökéletes terhelő bizonyítékot fölhozni. Egy halk sóhajjal a fiú felé fordult, és intett neki.
- Megkérem a másik felet, név szerint Harry James Pottert, hogy szintén fáradjon ide az emelvényhez.

A szólított energikusan, szinte vidáman állt fel a helyéről, és sietett a pódium előtt álló másik férfi felé. Semmit sem vett észre az előbb lejátszódó apró közjátékból, mert bár hiába köthető az ő nevéhez minden idők legnagyobb feketemágusának bukása, akkor is, az élet bizonyos területein hihetetlenül naiv maradt. Ilyen ingoványos terület volt nála az emberismeret. Barátai eleget korholták, és aggódtak, hogy egyszer baja esik a felelőtlensége miatt, de van, aki alaptermészeténél fogva bizalommal fordul embertársai felé, és az ilyen embert nem lehet megmenteni saját magától. Most is csak szimplán boldognak érezte magát, hogy meg tud menteni valakit egy igazságtalan vádtól, és az azért kiszabott büntetéstől, bár gondolt a későbbi következményekre, de messze nem gondolta át őket.
Mikor az emelvény elé ért, szinte vigyorogva tekintett a fölé magasodó miniszterre, majd a vele szemben álló tökéletesen nyugodt Malfoyra.

Caramel még egy aprót sóhajtott, majd visszarendezte szigorú és kérlelhetetlen maszkba az arcvonásait, és az előtte álló két férfihez lépett.
- Uraim, legyenek szívesek megfogni egymás kezét!
Harry nagy lendülettel emelte a sajátját a másik felé, mire az kecsesen odanyújtotta hosszú, karcsú ujjait. A fiú szinte vigyázva fogta meg a finom, törékenynek látszó kezet, és megcsodálta a saját napbarnított bőre mellett éles kontrasztot adó fehéret. Meglepetésére Draco kézfogása, a várttal ellentétben, határozott és kemény, ellentmondást nem tűrő volt.

Az összekulcsolódó ujjak fölött a két férfi egymás szemébe nézett. Mindketten tisztában voltak vele, hogy ha az Esküt megkötik, akkor nincs visszaút. Dracónak nem volt érdeke, hogy szabotálja a szabadítására tett kísérletet, Harry pedig, mint mindig, most is személyes feladatának érezte az igazság támogatását, és a világ megváltásának kísérletét.
Caramel elővette a pálcáját, majd méltóságteljes hangon nekifogott elismételni a feltételeket, amikhez majd mindkét fiúnak tartania kell magát, Malfoy szabadlábra helyezése érdekében.
- Draco Lucius Malfoy! Megesküszöl, hogy sem te, sem az általad felbujtott emberek nem törnek felügyelőd életére, amíg ő vállal felelősséget érted?
- Esküszöm.
- Esküszöl-e arra, hogy felügyelőd kérdésére mindig a színtiszta igazságot mondod?
- Esküszöm.
- Végül pedig esküszöl-e arra, hogy a felfüggesztésed végéig felügyelőd közvetlen közelében maradsz?
- Esküszöm.

- Harry James Potter! Megesküszöl, hogy felelősséget vállalsz az itt álló személyért, mint cselekedeteiért, mint szavaiért arra az időre, míg rád van bízva, tehát a vizsgálatok lezárásáig?
- Esküszöm.
- Esküszöl-e, hogy rendes bánásmódot biztosítasz neki, és nem élsz vissza a törvény adta jogaiddal?
- Esküszöm.

Miután Harry utolsó, határozott válasza is elhangzott a terem feszült csöndjében, Caramel megemelte pálcáját, és egy bonyolult varázslatot kezdett kántálni, minek hatására vörös fényszalag fonta körül a két egymást méregető fiú kezét. Szinte hallották egymás szívverését, olyannyira néma volt a pince. Mindenki megdöbbenve vette tudomásul, hogy csodák pedig vannak. Épp most lettek tanúi két ősellenség fegyverszünetének, sőt együttműködésének. Ez sok volt feldolgozni az egyszerű mezei varázslóknak, akik csak annyit láttak és értettek a történtekből, hogy a Nagy Harry Potter vagy belerokkant a háborúba, és megzavarodott a vérrontástól, vagy, ami még rosszabb, és gondolni sem mertek rá, hogy esetleg bálványuk ilyesmire képes lenne, lepaktált az ellenséggel. Mindenesetre azt minden jelenlévő elhatározta, hogy ha soha többet életében, de a másnapi Reggeli Prófétát bizony megveszi. Ekkora szenzációt csak százévente egyszer van lehetősége leközölni a lapnak. Abban pedig tökéletesen biztosak voltak, hogy az igen tisztelt miniszter úr semmi pénzért nem hagyna ki egy ilyen lehetőséget, amiben megint ecsetelheti (főleg így választások előtt), hogy mennyire igazságos, és bölcs vezető is ő.

Draco undorodott. Még mindig. Egyre jobban. Potter még mindig a kezét szorongatta, lassan már beleizzadt a tenyere, és ráadásul még közelről csodálhatta az önelégült Caramel lesajnáló mosolyát is. Nem bírta tovább, elvégre minden türelem elfogy valamikor, és egy határozott mozdulattal kiszabadította ujjait a másik kéz fogságából. Az úr gatyában is úr, szokta volt mondani néhány mugli, így ő is legyűrte a késztetést, hogy megtörölgesse kezét viseltes talárjába. Elvégre ez még is csak nagyfokú modortalanság lett volna részéről annak a személynek irányába, akinek, ha tetszik a jelen helyzet, ha nem, az életét köszönheti. Így most rövidtávon megelégedett a szabadsággal. Szemét viszont nem vette le a szemben állóról, próbálta kitalálni, mire gondol egykori ellensége, mi lesz a következő lépés.
Merengését Caramel érces hangja zavarta meg.
- Ugye nem kell elmondanom, mi történik, amennyiben az Esküt bármelyikőtök megszegi...
A mondat vége ott lógott a levegőben, Damoklész kardja-szerűen lebegve, és Draco utálta ezt, de legjobban mégis a Minisztert átkozta már sokadszorra félholtra gondolatban.

Harrynek voltak sejtései az esetleges következményekről, de ez most a legkevésbé sem érdekelte. Majd megkérdezi Hermionét. Tulajdonképpen még mindig Draco reakcióján filózott, ahogy nem sokkal ezelőtt, szinte pánikszerűen kirántotta kezét az övéből. Vajon mi lelte? Nem tudott rá ésszerű magyarázatot adni. Talán mindegy is – gondolta –, ráérek még Malfoy testbeszédét tanulmányozni, azt hiszem elég időt sikerült szereznem hozzá – nyugtázta egy hangtalan sóhajtással.
- Akkor mi talán el is mennénk – fordult a miniszterhez. - Úgy hiszem, nincs itt már ránk szükség, én pedig szeretném még az este beállta előtt biztosítani Malfoy helyét.
- Természetesen. Mostantól semmi akadálya a távozásuknak.

Harry elköszönt a jelenlevőktől, Malfoy mindössze udvariasan biccentett, amennyire az illem megkívánta és elindult a másik után. Örült, hogy végre kijutott a dohos pincéből és a gyűlölködő szemek kereszttüzéből. Na meg a folyton vizslató Caramel... Nagyon fáradtnak érezte magát, így szinte fel sem tűnt, hogy már végigértek a hosszú folyosókon, és kint állnak az épület előtt. Harry - látva csodálkozó tekintetét - megszólalt.
- Ha nem bánod, akkor hoppanálnánk, mert azt kevésbé utálom, mint a kandallós megoldást, így a házam nincs is rácsatlakozva a hálózatra. Meg egyébként sem szeretem, ha kéretlen zavarnak mindenféle lángoló fejek...
Dracót kicsit meglepte ez a közvetlenség, amivel Harry hozzá intézte mondanivalóját, azt hitte nehezebb lesz találni valamiféle közös hangot ennyi év ellenségeskedés után. Nem is beszélve a halványan megbújó humorról, amit a fiú szavaiban vélt fölfedezni. De nem fáradt fölöslegesen a válaszadással. Tényleg alig állt már a lábán, és nem volt kedve a másik szeme előtt összeesni az utca kellős közepén, bele a mocsokba, így csak bólintott.
Harry, emlékezve a szőke benti reakciójára, nem fogta meg a kezét, mindössze belekarolt, majd hoppanáltak.