Szokványos kaland egy vontatóhajóval

(A történet szereplői a történethez és a mesélőhöz hasonlatosan – bár bizonyos elemek, kötések nyomokban a valóságra is hivatottak rávilágítani – csupán a szárnyaló képzelet szüleménye. S ami a legfontosabb: DO NOT TRY AT HOME! Meg azt máshol se.)

A tribute to „Szokványos hétvége”

Ültem egész nap otthon és néztem azt a b*ott tévét. Semmi izgalmas nem ment rajta. Ingerem volt haverom felhívni. Beszéltem vele. Zolinak hívják. 2 hete szakított barátnőjével. Csajával. Mert ő csak így hívja a tulajdonait. Én mondom, valami nem kerek abban a gyerekben. Mindegy, benne van minden buliban, ez a lényeg.
- Mennyünk má’ el rezegni valahova. - mondtam neki.
- Jó ötlet. Kössük el apámtól a kocsit és vágjuk partiba magunkat! - vágta rá rögvest.
- Vazze. Unalmas. Kössünk el a MAHART-tól egy vontatóhajót! - újítok be én.
Megdumáltuk, szóltunk a Tibinek is. Kell gépész is egy ilyen sz*rra.

Fél 9-kor találkoztunk a Borároson. Már sötétedett. Jött a haverom, ő Zoli amúgy, és Tibi. Persze hozta magával Ferit is. Na sebaj. Az jó, ha sokan vagyunk egy ilyen akciónál. Persze az nem előny, ha tömegesen vagyunk jelen, mert még elpampogja valamelyik. De Tibi jó haver, megbízható. Lementünk hévvel Szabadkikötő megállóig. Ott besétáltunk a kikötőbe. A portás unottan tette kötelességét:
- Kik maguk?
- A váltás a ”Veszprém”-re. – válaszoltam egykedvűen.
Megjegyeztem a nevét annak a vontatóhajónak, két napja érkezett be Csepelre 3 uszállyal, azóta nem láttam kijönni. Tuti itt van.
- Ördögöd volt vazze! - veregetett meg Zoli.

Ott volt. Bementünk a hátsó öbölbe, felmentünk a pallón. Bent volt a ”Veszprém”, meg még 3 másik hajó.
- Te vazze, itt ég a villany. - mondom én.
- Mindegyiken. - kedvetlenedett el Tibi.
Volt hátul egy viszonylag elhagyatott vontató.
- Na, próbálkozzunk itt. - suttogtam, elemlámpával a kezemben.
”Körmend” volt a neve. Egy előretartóval volt kikötve egy öreg ezres uszályhoz. Na, uzsgyi be. Két matrózkinézetű ember téblábolt rajta.
- Bocs fiúk, a hajó lángvágóra megy. - mondtam nekik.
- Máris? - szomorodtak el a matrózok.
- Igen. Öreg hajó, a végét járja. Átvinnénk a bontó elé most rögtön. Hogy holnap tudják kezdeni szétszedni.
- Jólvan. Készítjük a kötelet. - mondták segítőkészen.
- Nem kell, pajtás! Menjetek haza, elboldogulunk. Holnap kezdtek, a ”Veszprém”-en. Majd akkor cuccoljatok át.
A két öreg szépen kisétált a hajóból. Megcsókolták az oldalkorlátot, és kimentek a partra. Na, ezzel megvolnánk.

- Kilőjem valamivel a webkamot? - kérdezte segítőkészen Feri.
- Hagyd a f*ba. - legyintem le. A kutya nem nézi, ki megy innen ki.
Tibi ért valamennyire a gépekhez, ő ment le elsőnek a gépházba. Ha nagyon köcsög lennék, mondanám, hogy na, csináld készre a hajót, de nem vagyok bunkó. Mind a négyen lementünk, segíteni. A kisjendró első pöccre elindult. Ez a segédgép. Ez kell ahhoz, hogy egy ilyen b*ott nagy hajó el tudjon indulni. Áram, meg mifene is kell ugye. Rohadtul zajos volt.
- F*om ezekbe a 100 éves motorokba. - szitkozódott Feri.
- Maraggyá má! Örüjjé annak, hogy minnyá’ buli van. - csitítgatta Zoli.

Tibi már félig benne volt a gépben. Na, most jött el az idő, hogy magára hagyjuk a művészt, a művével. Felmentünk a hajószalonba. Volt bent az asztalon két szál szárazkolbász, ennyit hagyott a strázsa. Azt hárman megettük. A pálesznak jobban örültünk, amit a szekrényben találtunk. Azzal nem tudtunk megbirkózni, bár Zoli nagyokat hörpintett.
- Eszednél vagy? - rángattam meg. Te hülye! Először oda kell érjünk ezzel a teknővel. Ne idd má le magad mindjárt az elején!
- Tényleg, hova megyünk? - kérdezte Feri érdeklődve.
- Alsógödön vannak ismerősömék. Állítólag nagy banzáj van a parton. Sátorozás, meg szabadtüzönsütés. Meg zene. Ott kimegyünk a partra, aztán pörgünk egyet.
- Tépünk is? - csillant fel Zoli szeme.
- Akár. - válaszoltam.

Belépett a szalonba Tibi, nyakig olajban.
- Csináltam kettőhúszat a kerékállásba. Megy a szivattyú. Szerintem indíthatjuk a főgépeket. - informált.
- Fú, ez de hivatalos jelentés volt! - tapsolt lelkesen Feri. Mintha igazi gépész lennél!
- A szivattyú hova? Azt nem ilyenkor kell, te láma! - kiabálom.
- Jól van na. - legyintett. Csak vicceltem. Na, induljunk!
- Jó, akkor osszuk ki, ki mit csinál. - léptem ki a deckre. Tibi, te kezeled a gépeket. Mielőtt indulunk, öntsd rá a hengerfejekre az összes olajat, amit találsz a kannába, hogy menet közbe ne kelljen b*szakodnod a locsolkodással, hanem tudj koncentrálni a fordulatváltásra, amikor kérjük itt fent az erőt.
- F*om, miért nem a ”Veszprém”-et kötjük el? Abban volt gépcsere. Vadiúj Deutz motorok vannak benne, és távvezérléses! - akadékoskodott Tibi.
- De azon ott a teljes pereputty a fedélzeten! Legyé’ má eszednél! 10 embernek parancsnokostul nem adod be, hogy te vagy az atyaisten, szétvágni kell vinni a hajót, menjetek haza! Gondolkozzál! - osztottam ki rögvest, majd folytattam. Feri, Zoli, ti oldotok. Hátul vagyunk a vágatóban megfogva, meg elöl. Ja meg itt középen. F*sza. Akkor a hátsót most eloldjuk, nektek már csak elöl és középen kell. Hála az égnek a horgony nincs lent. Ha készen vagytok, feljöttök. Zoli jön a kerékhez, én leszek a telegráfnál, amivel kérem meg az erőt Tibitől, aki ugye lent megadja a gépeken, Feri te meg vigyázol a három tudósra. – sütöttem el a végén a lejárt poént, majd munkához láttunk.

Simán ment minden, már csak egy drótkötél tartott minket a mellettünk horgonyzó uszályon keresztül a parthoz. Itt fentről, a parancsnoki hídról láttam, hogy Feri balhézik valamin Zolival, ahelyett, hogy dobnák el azt az egy szájba b*ott drótkötelet. Lementem hozzájuk a hajó orrába:
- Mi van???
- Ezt merre szedjük? – kérdezték értetlenkedve. Ez a mi kötelünk vagy az uszályé?
- Vazze, dobáljátok le a bakról, rángassátok meg mindkét véginél és amelyiknél nem engedi, arra dobjátok ki, azt kész! Ne szórakozzatok már, vége lesz a bulinak, mire felérünk ezzel a tetűvel.

Gyerünk már! Végre. Már semmi nem fogta a hajót. Tibi odalent leállította a segédgépet. A két Láng főgép indításra készen. Ünnepélyes hangulat, megrángattam a telegráfot. Az éjszakai csendbe belepüfögött a jobb főgép. Kicsi füst, majd szépen a helyére állt. Hullámok mögöttünk, eltévedt sirályok előttünk. Lassan mozdulni kezdett a hajó. Zoli belépett a kormányállásba. Odaparancsoltam a kerékhez, mondtam neki, próbáljon meg ráérezni, vezetett már hajót. Én kiálltam a híd jobb oldalára, a külső telegráfhoz. Feri meg nemtom merre kószált. Nem is igazán érdekelt. Néztem, nem-e viszünk el a seggünkkel valamit. A farunkon a fazolint kicsit odavágtuk az uszály oldalához, de ez a legjobbakkal is előfordul. Zoli nagyon ügyesen kerekezett. Oda találták ki. Nem érezte a következményét annak, ha elb*na valamit, szerintem ez az érkezéskor bedöntött pálesznek is köszönhető volt. Szépen megfordultam az 50 méter hosszú vontatóhajóval az öbölben, az éjszaka közepén. Najó. Összehangolt volt a munka. Zoli tekert, én meg megkértem a jobb gépre a félerőt, balra az egész lassant, Tibi odalent pedig szépen meg is adta nekik. A farlámpa világában még látszott, ahogy a kikötő szikláihoz, és a magunk mögött hagyott, ácsorgó ”Veszprém” oldalához csapódik a két hajócsiga felkavart vize. Kijutottunk a Szabadkikötőből.

Na gyerünk, éles rundó felfelé, és irány Budapesten át Alsógöd. Közben Feri megtalált minket, belépett a kerékállásba. Ahogy bejött, megkértem, nézze meg, égnek-e a pozíciólámpák mindenhol. Hehe. Szeretek szívatni. Különben is, aki manővernél eltűnik, mint a kámfor, az nekem ne jöjjön be utána nézni, hogyan visszük előre a dögöt. És itt a várva várt pillnat. Mindketten kajánul vigyorogtunk. Megkértem mindkét gépre a fullerőt. Szépen hasítottuk a Dunát. Feri bejött:
- Ég mind a négy.
Remek! - felelem, kicsit kihúzva magam.

Büszkeséggel töltött el, hogy az éjszaka közepén a legjobb haverjaimmal elkötök a híres MAHART tulajdonából egy igazi, már-már muzeális értékű vontatóhajót, és tudunk is menni vele. Persze sokat nem foglalkoztatott a dolog. Túlságosan sznob vagyok én az ilyenekhez. Éjjel buliba megyünk, ez a lényeg. A csajok buknak az extrém pasikra, megmondom, hogy ’hé kisanyám, ide kuksizz, mivel jöttem’, majd mutatok hátra erre a félszáz éves rozsdás vasra, amiről ezerfelé hullik a festék, de úgy ki lehet verni belőle a harmincat óránként, mint Janiból a nemmondommeg mit. És erre el fog alélni, aztán csapunk egy görbe éjszakát haver sátrában. Mert ott is mindenki haver ám. A rohadt életbe. Jön a Lágymányosi-híd, és áll az árbóc! A f*om belé már!
- Feri! Kiküldtelek megnézni, égnek-e a lámpák! Nem vetted észre, hogy az árbóclámpára nem fél méterre kell felnézned, hanem 10-re???
- Honnan a francból tudnám ezeket? Nem férünk át a híd alatt? - esett velem hadba Feri.
- Najó, spurizzál ki előre, és fektesd el az árbócot! Zoli vazze, neked is lehetne eszed! Itt fogod a kereket, bambulsz előre, nem látod, hogy nem látod az árboc végét az orrod előtt, hanem csak az álló póznát, ami fölfelé ágaskodik? - osztottam ki őt is.
Még szerencse, hogy időben észrevettem. Feri meg csak nem olyan sügér, hogy nem bírja lefektetni egyedül. Szerencse. Megbirkózott vele. Szépen lassan döntötte előre a magas faárbócot. Nem kellett lassítást kérnem Tibitől, pont befértünk a híd alá. Mikor elsuhant felettünk, elénk tárultak a két alsórakpart fényei, és a Nemzeti Színház kivilágított rémképe. Beértünk a fővárosba.

Megjelent velünk szemben egy kis fehér fény, jó gyorsan jött lefelé.
- Vazze! – ocsúdtam fel a gyönyörből. Ez rendőrmotorcsónak! Zoli! Picit jobbra a kereket, maradj a hajózóútban!
- Le fogunk bukni! - szólt vissza.
- Mér’ buknánk? Felkapcsolunk minden fényt, észre se vesznek. Egy nagy vontatóhajó megy a Dunán felfelé. Ki a halálban fordulna meg, hogy nem mondjuk vontatmányért megy Észak-Pestre?
Ferit küldtem le gyorsan, hogy kapcsoljon fel minden fényt a fedélzeten, és kint a decken. Feriben elszabadultak az indulatok:
- Mit pattogsz itt? Ki vagy te, he?
- Na idefigyelj! - szabadult el az én indulatom is. Én találtam ki a bulit, én vagyok az ötletgazda! Én vagyok a góré, érted? Én felelek értetek is vazze! Fogjátok már fel! Lemész és fölkapcsolsz baloldalt minden világítót, vagy beb*lak a hullámzóba!
Elhúzott mellettünk a motoros, talán nem is rendőrök voltak. Mindegy. A fővároson menjünk így keresztül, hogy teljes kivilágításban vagyunk. Abból nem lehet baj. A Lánchíd után átvettem Zolitól a kereket. Kicsit had élvezkedjek má’ én is. Most úgysem kell erőt váltani. Toljuk neki ezerrel.
- Lenézek Tibihez a gépházba. - indult le Feri a lépcsőn. Ne legyen már egyedül.
- Vigyél le neki páleszt. - szóltam utána. Ott van a szalonban, az asztalon.
Árpád-híd. Nyugodtabb körülmények, a város fényei magunk mögött, a két nagy kéményből kiszálló füstben táncoltak.

- Zoli, töltsd ki a hajónaplót. – mondtam. Legyünk má’ hivatalosak.
Zoli elővette a könyvet, elkezdte nézegetni:
- Te, hogy kell ezt?
- Mit tudom én! - válaszolom. Lapozz vissza előre, nézd meg, ott hogy van kitöltve.
Látom, hogy remegteti a tollat. Ott szerencsétlenkedik fölötte.
- Najó. Tedd le. Gyere vissza a kormányhoz, ez jó nagy, ennek mindegy, remeg-e a kezed. Sőt, remeg a hajó is úgyis. Majd én kitöltöm.
Beírtam magamat parancsnoknak. Zolit első tisztnek, Tibit gépüzemesnek, Ferit meg fedélzetmesternek. Ez még alliterált is.
- Mennyit megyünk még? - kérdezte Zoli. Rohadt idegesít, hogy nem történik semmi, két órája csak megyünk előre a sötét vízen.
- Mindjárt felbukkannak Dunakeszi fényei. Ne parázzál már! - válaszolom.

Bekapcsoltam a rádión a 16-os csatornát, hogy leadjam a pozíciónkat.
- Zoli, te tudsz németül? - kérdem.
- Minek?
- Mert tök buli, németül is mondjuk már be. Ez a Dunán a hivatalos nyelv!
- Jó. Mit mondjak?
- Hát, várjál. Körülbelül úgy az 1664-es folyamkilométernél lehetünk. Vazze! Itt van a két b*ott nagy reflektor. Zoli! Menjél ki légyszi, kapcsold be őket, és hajtsd ki mindkettőt a partok felé. Hátha meglátunk egy kilométertáblát!
- Bentről nem lehet? - menti Zoli a menthetőt.
- Nem hiszem. Ezen a rozzant teknőn mindent manuálisan kell csinálni.

Zoli kiment, kihajtotta. Fényárban úsznak a partok. Aztán végül is elvetettük a pozicióbemondást, nem találtunk táblát. De közeledett Alsógöd. Levettem a bal gép erejéből. Illetve levettem volna. Megrángattam a telegráfot, semmi. Vazze! Tibi! Micsináltok odalenn??? Rángattam össze vissza azt a sz*rt, semmi reakció. Megy a két gép fullerővel ugyanúgy.
- Zoli! Tartsd az irányt, leszaladok a gépházba. Nem tudom, mi a f*sz van ezekkel.
Lementem. Hát persze, hogy Tibi nem volt a gépkaroknál. Ott fetrengett a gépház vaslemezén Ferivel az olajban. Beb*tak. A pálesz nem volt jó ötlet. Eszméletlen egy népség. És ezek a haverjaim??? Elindulunk bulizni és Pest után rögtön kiütik magukat? Még oda se értünk! Hagyom az egészet a fenébe. Elegem van. Felmentem vissza a hídra. Maradunk fullerőben, mindkét géppel. De f*sza!

- Zoli! Menj ki a bal partba! Mégközelebb! Hajtsd ki a kereket! Nyakonöntjük a srácokat! Isteni hullámokat csapunk ilyenkor! Kimegyünk közel a parthoz és kiöntünk mindenkit! Ez lesz a hírnöke, hogy megjöttünk!
Zoli irányt váltott, közel mentünk. Rávittem a refit a partra. Tényleg banzáj volt. Rengeteg sátor a parton, táncolnak, buliznak. Zene is szólt. Gondolom aggregátor megy ezerrel. Itt a helyünk! Végighúztuk a partot. Szép nagy hullámokat csináltunk, hátrafelé nézve röhögtünk. Élvezkedtünk. Full erő, megmutatjuk ezeknek mi a magyarok istene! Aztán előre nézett Zoli, és hátbavágott.
- Gecc! Mi a f*sz ez a sok kő itt keresztbe? - mutatott rá a reflektor fényében felvillanó hullámokra, amik buktak át a köveken.
- A francba, a gödi kőszórás!
Kikaptam Zoli kezéből a kereket, kitekertem balra, hogy ne ütközzünk neki, de már késő volt. Féloldalasan futottunk rá a kövekre, amik a középvíz miatt, csak a parthoz közelebb látszódtak ki a vízből. Azt hittem elkerüljük, de nem sikerült. Sréhen megakadtunk rajta, majd éreztem egy rohadt nagy koppanást. Elszállt a csiga a köveken. Megrázkódott a hajótest, Zoli el is esett, én tartottam magam. Megálltunk.

A Duna erős sodrása kicsit be is döntötte a hajót, de nem volt vész. Ránehezedtünk a sok sziklára, ami aztán tartott minket alulról rendesen. Asszem az egyik csiga még forgott, mintha verte volna a vizet még ott hátul valami a partnak. De lehet, hogy már csak simán a Duna volt, ahogy megütközött rajtunk. Kikászálódtunk a kerékállásból, és lementünk a gépházba megnézni, ez a két hülye él-e még, vagy mivan. Persze feleszméltek, szitkozódtak, asszem Tibi vérzett is, valamibe beverhette a fejét, de lélegzett, mocorgott, csak még nem ment ki belőle a pálesz. Leállítottam a gépeket, mondván, mostmár mi a frásznak mennek. Hallottam, ahogy hírtelen megszűnt a zaj, valami csobogott alulról. Tuti a Duna. Mindegy, elsüllyedni nem fogunk, stabilan állunk a sziklákon, a másfél méteres vízben. De akkor is! Ki kell jutnunk a partra. Itt nem hagyhatjuk ezt a két hülyét! Zoli segített felvinni Ferit, mert Feri még tudott menni, viszont Zoliban is volt kevés pia, így együtt elvoltak. Bennem nem volt annyi, úgyhogy tudtam egyedül vinni Tibit, aki ugye full kiütötte magát. Felmentünk a deckre, ledaruztuk az egyik ladikot. Beleültettük őket, majd beszálltunk. Szerencsére 15 méterre volt a part, úgyhogy ezt a manővert nemigen tudtuk elb*ni.

Ahogy partot ért a ladik orra, máris kifeküdtünk. Kifektettük Tibit és Ferit is, majd kicsi erőgyűjtést követően bevetettem magam Zolival a buliba. Kicsit kómás voltam én is. Próbáltam egy-két látszólag szabadon mozgó csajt szédíteni, hogy mivel jöttünk, de nem igazán fogták az adást. Tulajdonképpen nem is volt feltűnő, ahogy kinéztünk, mint ahogy az sem, hogy fél órával ezelőtt 20 méterre innen egy vontatóhajóval nekimentünk teljes gőzzel a szikláknak. Nembaj. Dübörög a zene, sötét van, mindenki mindenkié. Ez a lényeg. Lenyomtam pár üveg vodkát, nem emlékszem mennyit, de azt tudom, hogy nem kevertem semmivel. Nem akartam hányni.

Amikor felébredtem, csöveket láttam minden fele. Nem voltam annyira magamon kívül, tudtam, hogy kórházba vittek. Sőt, egyből minden részlet eszembe jutott az előző éjszakából. Talán annak hatására, hogy az ágyam mellett folytatott beszélgetést anyám apámmal:
- A Zolit most hallgatják ki a rendőrségen. Őt nem kellett kórházba vinni.
Hehe. Úgy kell neki. Nem tud az tisztességesen még beb*ni se.