SZELLEMEK NAPJA

 
Hétfő volt. A város alig ébredezett. A nap még narancsos fénnyel vakított végig a horizonton. A halárusok és zöldségesek félig üres kordéaikat tologatták a főbb utcákban és tereken. Az emberek munkába igyekeztek, a gyerekek pedig iskolába, vagy dolgozni. Villamosok csilingeltek minden utcasarkon, tömötten kanyarogtak ide-oda, az egyetlen közlekedési eszközként, amit a gazdagok és szegények ugyanúgy használtak. Yosonava épp az úttestre lépett, amikor egy szaladó gyerek majdnem feldöntötte. 
-Elnézést Bácsi!-kiabálta a kisfiú. Yosonava jót mosolygott ezen a mondaton, „Elnézést bácsi!” Yosonava egyáltalán nem volt bácsi, de még talán felnőtt sem, 20 éves volt akkor. És ezzel a korral elég kivételesnek számított, mert kortársai már hónapokkal azelőtt elhagyták a várost. Ő is csak azért maradt, mert bekellett fejeznie az iskolát, amivel a többiek már készen voltak. De valójában nem csak ez tartotta a városban. Egy lánynak is nagy szerepe volt ebben. A lánynak, akinek aznap akarta a tudtára adni, el szeretné venni feleségül. Yosonava, már többszőr járt a lány családjánál és az apa felé tett gesztusai megtették a hatásukat, így már csak a lány beleegyezése kellett. 
Yosonava legszebb öltönyében suhant át az úttesten, az autómobilok dudái és villamosok csengői között. A túlparton megigazította félrecsúszott nyakkendőjét és csapzott haját, majd a park bejárata felé indult. A járdán mint egy háromszáz métert kellett még megtennie, érezte, hogy egyre izgatottabb, hogy a nyakkendő egyre jobban szorítja, és hogy a kezében lévő kis csomag mindjárt kicsúszik. Minden koncentrációját a léptei irányítására összpontosította, nehogy elessen, lehajtott fejjel ment, csak a kövezetet nézte. Mikor a kövezet textúrája megváltozott hírtelen felnézett, hogy ugye nem lépett e le az úttestre, nem lépett. Már is ott állt a park bejáratánál és ott várt rá Reiko. 
A lány világoskék egyberuhában volt, európai stílusúban, mint minden lány abban az időben, aki lázadt a túlzásba vitt hagyomány őrzés ellen. Ez volt Reiko kedvenc ruhája, a kis szürke kalapjával. Különlegesnek érezte magát benne, másnak mint a többi Japán lány. Arról nem is beszélve, hogy Yosonava megőrült ezért a ruháért, akárhányszor találkoztak és Reiko nem ebben jelent meg, Yosonava mindig így köszönt neki: „Megharagudott arra gyönyörű ruhára kedves?” Erre Reiko nevetett és kijelentette, hogy „Mindennek szüksége van néha pihenésre.” De most nem így kezdődött, mert Yosonava szerencséjére Reiko a kedvenc ruhájában jött. 
Köszöntötték egymást, majd Yosonava karját nyújtotta a lánynak. Szépen lassan ballagtak a park belseje felé, ahol a kis tó volt a pontyokkal. A cseresznyefák már nagyon régen elvirágoztak, de összeszáradt szirmaik ott hevertek a fűben, megsárgulva, összeesve. Nem azért hevertek ott, mert valaki elfelejtette őket felgereblyézni, épp ellenkezőleg, a halál ugyan úgy része az életnek mint a szépség vagy a születés, ezért a világnak azon a részén nem szoktak gereblyézni. 
Yosonava gyengéden vezette a lányt, kaviccsal leszórt ösvényen haladtak, ekkor már a tó mellett. A fiú egyre jobban izgult, érezte ha még öt percet így haladnak, akkor biztosan elfogja ejteni az ajándékot. Szerencséjére meglátott egy kőpadot nem messze tőlük. 
-Üljünk le oda!-mondta. A lány szoknyája úgy szállt a gyenge reggeli szélben, mintha az is egy lehullott virágszirom lenne. Yosonava hellyel kínálta a szirmot, aki gyöngéden és hangtalanul helyet is foglalt. 
-Hoztam önnek valamit...-kezdte Yosonava. 
-Oh, várjon! Előbb én!-mondta titokzatosan Reiko-Csukja be a szemét!
Yosonava becsukta. Érezte, hogy a lány megfogja a kezét, szétfeszíti az ujjait és felfelé fordított tenyérrel maga elé helyezi, majd pár másodperc szünet következet, aztán Reiko valami tárgyat rakott a fiú kezébe. 
-Most már kinyithatja!
Yosonava kinyitotta. Egy könyv volt benne. Kényszeredett mosolyt helyezett az arcára és úgy csinált mintha olvasná a könyv címét, bele is lapozott, hogy mutassa mennyire érdekli. Az igazság az, hogy Yosonava örült a könyvnek, de annyira izgatott volt az előző érintések miatt és annyira ideges amiatt, amit mindjárt tennie kell, hogy egyszerűen nem tudott a könyvre koncentrálni. 
-Ugye jó? Szerintem tetszeni fog magának.-mosolygott Reiko. 
-Biztosan.
-Most maga jön!
-Én ezt hoztam magának. Sajnos kulturálisan nem annyira tartalmas, mint amit maga adott nekem, de remélem tetszik.-majd át nyújtotta a masnival átkötött csomagot. 
Reiko lassan bontotta, kíváncsi arccal, kicsit a saját maga  kínzására is. Majd mikor a csomagolás lehullt, arca megmerevedett. 
-Ez...-motyogta.
-Szuehironak szántam.-mondta a fiú kicsit bátortalanul. Reiko kivette a legyezőt, szétnyitotta és legyezni kezdte magát, miközben egy könnycsepp szaladt végig az arcán. 
-Én is nagyon boldog lennék tőle Yosonava!-azzal sírva átölelte a fiút. A fiú érezte, hogy erősen szorítja, ezért kezét a válla fele csúsztatta, a lány ettől elengedte, karjai viszont továbbra is Yosonava nyaka köré voltak csavarva, a fiú elmosolyodott, mire Reiko megcsókolta. Először csókolták egymást, hosszan és gyengéden. 
Egy repülőgép szállt el fölöttük, ezüst testén csillogott a napfény. Felálltak, hogy tovább sétáljanak, de mikor Yosonava indulni akart Reiko elkapta a karját és magához húzta. A hírtelen lendülettől helyet cseréltek. Újra megcsókolták egymást, miközben valami fütyülést hallottak. Yosonava felemelte a fejét, hogy megnézze mi az. Reiko válla fölött egy hatalmas vakító villanást látott, mire gyorsan elfordította a fejét, majd szinte azonnal hatalmas robbanás hangja hallatszott. Yosonava semmit sem látott, érezte hogy valami égeti a bőrét, üvölteni akart a fájdalomtól, de azt sem tudott. Mikor végre újra kinyitotta a szemét és fülében a sípolás kezdett alább hagyni, látta hogy az arcából ömlik a vér. Végig tapogatta a fejét, egyik füle leszakadt, onnan is csak vér ömlött. Körülnézett, a város és a park eltűnt, lángoló fa és kőhalmok voltak helyette. Valahonnan tompa sikítást hallott, hírtelen körbenézett, hogy nem Reiko e az. Nem ő volt. Nem volt körülötte senki. Reiko eltűnt, mintha csak egy szellem lett volna. A könyv is eltűnt, és a legyező is semmivé lett. Yosonava szédülni kezdett és össze esett. Nyolc óra tizenhat perc volt már akkor, a város felébredt. 
 
Szikra Benedek