Suttogó Tündér - Második fejezet

Margaret nővér rekord sebességgel szervezte meg a kiállítást! Alison aggódott is amit, hogy a minősség az idő rovására fog menni, de bízott annyira a nővérben, hogy oda bízza a dolgot. Alisonnak még egy hete volt a vers megírására, amit Noah adott ki feladatnak. Gyakran ült ki a nagy tölgyfa tövébe, de nem tudott semmi értelmeset leírni a papírra. Más lett volna a dolog, ha fogalmazást kellett volna írni, de a vers írás nem az ő műfaja volt. A kiállítás előtt napon is a fa tövében üldögélt és a mp3-as lejátszóján zenét hallgatott, amikor egy kéz érintette meg a vállát. Érezte, hogy nagy és erős kéz, biztos volt benne, hogy nem női kéz. Hiába tudta az eszével, hogy a nevelő apja meghalt, mégis úgy érezte, hogy ő fogja a vállát. Annyi düh és félelem gyülemlett fel benne az évek során, amit nem, mert és nem is tudott kellő képen kiadni, hogy kissé idegroncs lett. Ösztönösen megrántotta a kezet, és egy határozott mozdulattal a fának, hajította. Amikor még légtornászként sokat sportolt, nem jelentett volna gondot a földre fordítani a kéz gazdáját, de most már nem volt abban a formában, így csak ennyi tellett tőle.

És talán ez is sok volt, ahogy a test után ő is megfordult, akkor látta, hogy nem a nevelő apján állt bosszút, hanem a védtelen Noahn. Kezeit ijedten a szája elé kapta, és azonnal oda lépett a földön fekvő és eszméletlen férfihoz. Az orra vére eleredt, és a feje is meghorzsolódott. Paskolta az arcát, majd legyezgetni próbálta, a férfi szép lassan felébredt!
- Noah annyira sajnálom. Én nem akartam, csak megijedtem, hogy valami gonosz vagy, és… Én tényleg nagyon sajnálom.
- Mindenkivel így viselkedsz, vagy csak én hozom ki belőled ezt.
- Kérlek, bocsáss meg, de a frászt hoztad rám! Tényleg, ha tudom, hogy te vagy nem tettem volna. Várj egy kicsit, itt egy zsepi. Fogd az orrodra, majd hajtsd hátra a fejed.
- Kösz, de te aztán jó ki lehetsz készülve idegileg, ha ennyire megijedtél egy érintéstől.
- Van rá okom, hidd el. Kérlek, bocsáss meg, én annyira sajnálom.
- Jól van. Borítsunk fátylat a múltra, de legközelebb várj, mielőtt ütnél!
- Ígérem és köszönöm. Olyan lelkiismeret furdalásom van.
- Hát nem mondom, hogy ne legyen, de nyugi túl élem.
- Akkor is. Amúgy miért jöttél?
- A vita kör miatt. A téma, hogy használhatnak-e a diákok telefont az iskolában.
- Úgy tudom, hogy ez eleve meg van tiltva.
- Igen, de pár diák meg akarja dönteni ezt a „telefon törvényt”.
- Mindegy. Pro vagy kontra, leszek.
- Kontra. Brad lesz a pro.
- Rendben van. A hétvégén nem tudom, hogy lesz időm, de hétfőn elkészítem a beszédemet.
- Na jó én megyek. Már el is múlt a vérzés.
- Igen. Ezt még elsősegéllyel együtt tanították.
- Jó kezeid vannak az orvosláshoz.
- Ez nem nagy ügy.
- Amúgy, hogy állsz, a versel?
- Katasztrofálisan.
- Miért?
- Meg van a címe, de ennyi. Azzal még sem állhatok, ki hogy „Utolsó napok” és kész, vége.
- Miért pont ezt a témát választottad?
- Csak úgy jött! A belső hang súgta.
- Na mindegy. További jó tanulást!
- Kösz!

Noah lassan visszaindult az iskola felé. Még mindig meglepetten érezte magát Alison heves kitörése miatt. Útja rögtön Margaret nővérhez vezetett, hogy érdeklődjön egy, kicsit a múltja felől, de mivel a nővér nem volt a helyén ezért inkább visszament az irodájába. Alison legalább annyira meg volt rémülve, mint a férfi. Megpróbálkozott azzal, hogy újra nekiinduljon a versírásnak, de minden gondolatát lekötötte, hogy Noah biztos egy idegbeteg libának tartja. Próbálta elkerülni a férfit, de mivel a főépület nem volt túl nagy ezért ez elég nehezen ment neki.

Szombat délutánra volt kitűzve a kiállítás. Alison a délelőtti órákban még segített a szertárban rendet rakni Mrs. Hingsnek, de ebéd után már készülődött a kiállításra. Garbó nyakú, de újatlan fekete felsőt vett fel, amihez egy egyenes szabású nadrág társult. Mivel a felső nem engedte meg, hogy nyakláncot vegyen fel, így csak egy fülbevalót és egy karkötőt használt kiegészítőként. Margaret nővér az ajtó előtt várta, de amikor kilépett újból lenyűgözte a lány szépsége. Annyira egyszerű és tökéletes volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Gabi a közeli lépcsőn jött lefele, amikor meglátta Alisont. Majd elepesztette a sárga epe, annyira irigy volt rá, mert tudta, hogy nem lehet olyan szép és okos, mint ő. A kiállításra menet egy igazoltatást kivéve nem történt semmi. Amikor megérkeztek Margaret nővér a művészbejárón ment be, Alison pedig a többi vendéggel együtt megvette a jegyet, majd elvegyült a tömeg között.

Minden várakozást fölülmúlt a kiállítás, mert nagyon sokan jöttek el, és mindenki azt kérdezgette, hogy vajon ki lehet a titokzatos festő? Alison elégedettséggel sétálgatott végig a termen, majd megállt a legutóbb elkészült festményénél, és elmélázott hogy, talán azaz eddigi legjobb műve. Visszaemlékezett azokra a pillanatokra, amikor kép készült, visszavágyott a nagy tölgy tövébe. A tölgy majdhogynem olyan volt, mint ő, mindent túl élet, és küzdött egy jobb életért. Egy picurka pezsgőt szürcsölgetett már egy ideje. Derékig érő, szőke haja lágyan omlott a vállára, levendula és zsálya illatot árasztva. Egy pillanatra hátra nézett, mert úgy érezte, hogy valaki mögötte állt, de nem volt ott senki. Megérzései ezúttal sem hagyták cserben, jól érezte, hogy figyelik. A tömegből egy fiatal, vagy legalábbis fiatalos újságíró figyelte már egy ideje.

A férfit Tedd Graynek hívták, Noah Gray bátyja volt. Tedd nem is, sejtette, hogy öccse egy diákja tetszett meg neki. Ő csak egy fiatal és természetes szépségű nőt látott, még azt sem sejtette, hogy Alison 17 éves, körülbelül 20-nak saccolta. Neki is pont az a kép tetszett a legjobban, amit Alison nézegetett. Úgy gondolta, hogy meghívja egy pohár italra, elviszi egy kis klubba, és még este meg is dönti. Tedd igazi nőcsábász volt, nem foglalkozott vele, hogy hány női szívet tör össze. Imádta a nőket, és a nők is imádták őt. Pimasz modora és kisfiús mosolya végzetes volt minden női szívre, de emellett tudta, hogy mi kell a nőnek, és meg is adta nekik, amit akarnak. Volt olyan az életében, aki csak kalandot akart tőle, de volt, aki már egy hét után az esküvőt tervezte. Tedd tudta, hogy az állandóságot nem neki találták ki. Szerette a rejtélyes kalandokat, az extrém sportokat, és az okos nőket. Gyakran járt kiállításokra, és múzeumokba, ott kereste a legújabb prédáját. Alison közben megitta azt a kevéske pezsgőt, amit már egy ideje szürcsölgetett, majd az egyik pincér tálcájára letette. Tedd ekkor látta elérkezettnek az időt, hogy leszólítsa Alisont. Lassan elindult felé, majd amikor mögé ért egészen közel hajolt hozzá és a fülébe súgta:

- Gyönyörű kép, nem de bár?
- Jesszus, de megijesztett. Hogy gondolja, hogy csak úgy idegen nők fülébe sugdolózik. Egyszer még megjárja.
- Nem akartam megijeszteni. Esengek a bocsánatáért.
- Rendben. Amúgy valóban szép kép. Maga szerint mit érzett a művész, amikor a képet készítette?
- Békét és nyugalmat. A vízfelszín aprólékos ábrázolása, a kiskacsák a háttérben, a hattyúk kecses nyakvonala, a bíbor színű fény, az apró szitakötők és pillangók. Maga a kép nézése is nyugtató, a festése, maga lehetett a paradicsom. Irigyelem azokat, kik ilyen jól festenek.
- Igaza lehet.
- Szerintem ez a legjobb kép, az egész kiállításon. A licitáláson meg is szeretném venni.
- És mennyit szán rá?
- Egy ilyen remekmű, minden pénzt megér. Amúgy Tedd…
- Tedd, örülök, hogy megismerhetem, de nekem mennem kell. Sajnálom, de úgy látszik, hogy baj van.
- De még nem is tudom, hogy hívják – szólt Tedd utána.
- A nevem Alison.
- Várjon Alison egy percet. Találkozhatnánk valamikor? Telefonszámot cserélhetnénk, ha van kedve!
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.

Tedd utána akart menni, de Alison eltűnt a tömegben. Kereste a szemeivel, de kudarcot vallott. Hamarosan az a kép következett, amit együtt nézegettek, Tedd meg is, vette 8 ezer dollárért. Azt remélte, hogy a licit folyamán találkozik Alisonnal, de ő véglegesen eltűnt. Csalódottan kifizette a képet, majd a találkozott egy régi ismerősével, aki a pénztárnál dolgozott, nála érdeklődött a titokzatos Alison felől.
- Hé haver! Hát te meg itt dolgozol?
- Igen Tedd. Többek között itt is.
- Mi van veled?
- Semmi, próbálok megélni a kevéske fizuból.
- Volt itt egy tuti kis csaj. Kb. 20 éves, lehet, derékig érő szőke hajú, kék szemű, mindene a helyén van. Kb. 170 cm magas. Sportos testalkatú nő.

- Várjál csak. Ma este nem egy fekete együttesben volt?
- De! Akkor ismered?
- Igen. Ő Alison Miller. A titokzatos festőnk mindegyik kiállításán volt. Amúgy nem 20 éves, csak 17 és a Szent Johanna bentlakásos otthonba él.
- Az nem az a suli, ahol a sokoldalú és okos gyerekeket képzik. Régebben írtam róla egy cikket. Jó pár gyereknek él a szüleje, de párat az állam támogat.
- Az lesz az. A csajt hagyd békén. Még szinte kislány, ő nem neked való.
- Tudom. Csak ki nem néztem, volna belőle, hogy még csak 17 éves. Kár érte, irtó dögös csaj.
- Az, de olyan akár a jég szikla.
- Miért?
- A pillantása hűvös és közömbös. És bárki is akar vele beszélni, egy idő után lekoptatja magáról.
- Igen, engem is lekoptatott. Csak azt tudtam neki elmondani, hogy Teddnek hívnak. Úgy a szavamba vágott, hogy csak lestem. De várj csak, ha jól emlékszem Noah most a Szent Johannában tanít.
- Hagyd békén! Ő nem neked való.
- Tudom!
Tedd annak ellenére, hogy tudta mennyit kockáztatna azzal, hogy elcsábítja Alisont, nem érdekelte. Alison annyira megtetszett neki, hogy csak ő lebegett előtte. Elhatározta, hogy meg fogja szerezni a lányt. A trófea gyűjteménye legszebb darabja lesz!