Sofie és Jack

A buszmegállóban hideg volt.
Az égbolt szürke és a varjak károgása a korai telet idézte.
A busz késett.
A buszok mindig késnek gondolta Sofie és bosszúsan rugott arréb egy üres kólásdobozt.
Nem értem, mondta hangosan maga sem értette miért tört föl ez belöle rekedtes hangján.
Dühös volt, dühös a világra, mindenre.
Sofie 16 éves volt de úgy érezte már százat élt.
Elvált szülōk, bosszantó kis öccse, jómódú osztálytársak és még a mobiljàt is leejtette tegnap.
Itt a világ vége gondolta mikor kicsuszott a kezébõl.
Utánakapott de fiatal testének reflexei sem vetekedtek a gravitációval.
Kurva Newton és gravitaciós törvénye sziszegte ahogy mobilja engedelmeskedett a nevetséges fizikai szabálynak.
Felvette és tudta de mennyire tudta a telefonja eltávozott az Android màsvilágra.
Nem látta senki , Sofie ahoz az erdei kis házikóhoz érkezett ami a város leggazdagabb emberének tulajdona volt.
Az egyetlen keskeny terméskõ jarda szélére esett jobb sorsra érdemes mobilja.
Sirva fakadt hiszen ez telefon jelentette az életet számára.
Az élet Jack volt.
Jack apja  a város gazdag embere
volt.
 Egy rosszindulatú ember, aki saját erejéböl lett aki lett, egy állat gondolta Sofie 
 ahogy hulla mobilját zsebrevágta.
Miért kell nekem Jack apját látnom mikor én Jack-et akarom csak látni kérdezte senkitöl.
Pokolba a szülökkel futott át rajta és megnyomta a csengõt.
Az ajto olyan gyorsan nyilt hogy tudta Jack apja ott áll és látott mindent, látta a gravitációval versenyzõ karcsú testének küzdelmét ahogy a telefon utàn kapott és teste megfeszült.
Még jó hogy nem nyár van és alig valamiben vagyok ahogy Jack szereti, de ez  a barom igy is levetköztet a szemeivel.
Megtörtént jó párszor mikor forróság volt és Jackhez ment.
 Jack itthon van kerdezte Sofie.
Gyere be Sofie szòlt Jack apja, anyádat tegezd vén nyálas szájú töltött káposzta dühöngte magában a lány ahogy belépett.
Igy hivta, töltött káposzta!
Szarral töltve tette hozzá mindig gondolatban és bocsánatot kért az összes rendes töltött káposztától