Sliders I. rész - Utazás a végtelenbe

Képzeld el, hogy felfedeztél egy átjárót egy bárhuzamos világegyetembe! Ahol az évszám ugyanaz és te is önmagad vagy, de minden más megváltozott. És képzeld el, hogy nem találsz haza.

Kora délután volt San Franciscóban, a napfényes Kaliforniában. A szeptemberi nap sugarai melegséggel töltötték el a várost. Bár már közeledett a tél a hőmérséklet még mindig jócskán huszonöt Celsius fok fölött volt. A város utcáin pezsgett az élet. A belváros egyik forgalmas terén állt egy bolt melynek ajtaja fölött ez volt olvasható: Doppler Computer Superstore. A város egyik felkapott számítógépes szaküzlete volt. Az emberek szívesen vásároltak itt vagy hozták ide elromlott számítógépeiket, mivel a bolt tulajdonos Mr. Doppler akár a minőség példaképe is lehetet, volna. Bár halálra dolgoztatta az alkalmazottait a forgalma egyre csak nőtt.
- Mallory! – ordított fel a nagydarab férfi kitekintve az irodája ajtaján. – Mit szórakozik már annyit azzal a géppel. Az idő pénz.
A szomszéd szoba túloldalán álló asztal mögül egy hosszú világosbarna hajú, kissé szögletes arcú a húszas éveiben járó fiatalember feje bukkant elő.
- Mindjárt kész vagyok uram. – válaszolta a fiú.
- Ajánlom is! Mert ha nem megnézheted magad. – ordította a férfi és visszabújt a maga kis barlangjába.

A fiatal fiú pedig visszatérdelt az asztal mögé és tovább szerelte az előtte heverő számítógépet.
- Néha elviselhetetlen tud lenni ugye Quinn. – hallatszott egy hang a háta mögül.
Quinn hátrapillantott és elmosolyodott. A pár méterre tőle álló pult mögött egy nála pár évvel fiatalabb rövid fekete hajú lány állt. Wade volt az. Wade Welles. A bolt egyik eladója. Quinn szinte már az óta szerelmes volt belé mióta ismerte. Ám úgy tűnt, hogy a lány csupán barátként tekint rá. Bár már többször is megpróbálta a tudtára adni érzelmeit, virágokkal és csokoládékkal halmozta el, hazakísérte munka után, ám Waden sohasem látszott hogy viszonozná érzelmeit. Úgy viselkedett vele, mint egy baráttal. Egy jó baráttal.
- Hát igen. – felelt Quinn kis szünet után visszafordulva a szétszerelt számítógéphez. – Olyan kapzsi hogy még egy normális helyet sem tud adni, ahol megjavíthatnám ezeket a gépeket…
Quinn hangja hirtelen elakadt és lázasan keresgélni kezdett.
- Nem láttad a csavarhúzómat? – kérdezte végre.
- Azt, ami a farzsebedben van? – nézett rá mosolyogva Wade.
A fiú hátranyúlt és érezte, hogy tényleg ott van a szerszám a zsebében.
- Kösz! – biccentett a lány felé. – Kicsit szétszórt vagyok.
- Vettem észre. – válaszolta Wade mosolyogva és visszafordult a pulthoz, ahol most jelent meg egy érdeklődő.
- Hova megy Mallory? – kérdezte Mr. Doppler pár perc múlva a cuccait látványosan szedegető fiútól.
- Elkésem az előadásomról. – válaszolta Quinn zaklatottan.
- Kész van a géppel?
- Még nem, de már nincs sok. Három óra múlva itt vagyok, majd akkor befejezem.
- Ne fáradjon! Majd szólok valakinek, hogy fejezze be. Ma már nincs szükségem magára.
Quinn kissé dühösen kapta fel a széldzsekijét és rohant ki az ajtón.

A Kaliforniai Egyetemben nagy volt a csend. Mindenki csöndben és rendezetten ült a székén és figyelte amint Arturo professzor a quantumfizika képleteit írta fel a hatalmas táblára. Ám a csendet hirtelen ajtócsapódás törte meg és az ajtóban egy lihegő fiatalember jelent meg.
- Elnézés a késért professzor. – lihegte Quinn.
- Mr. Mallory! – horkant fel a nagydarab körszakállas, barna hajú férfi. – Hogy akarja megtanulni a quantumfizika legbonyolultabb tételeit, ha folyton elkésik?… na üljön le!
Quinn elhelyezkedett egy üres széken és figyelte, ahogy a professzor visszafordul a táblához és írja a képleteket.
- Nos tehát mint mondottam a tudomány, egyesek fantáziálásai ellenére, nem ismer olyan módszert, amivel oly módom utazhatnánk A pontból B pontba, hogy a köztük lévő teret érintenénk. – szólalt meg a professzor a hallgatók felé fordulva. – Sőt azt mondom, hogy ez az egész önmagában lehetetlen.
- Elnézést professzor – szólalt meg egy hang. – De ha megfelelő teljesítményű energiatelepeket megfelelő módon kötünk össze egy nagy teljesítményű számítógép és némi számítás segítségével, megnyithatnánk egy olyan, kaput amely megfelelő időzítéssel képes minket egy köztes dimenzión keresztül átröpíteni a két pont között.
- Mr. Mallory! – szólalt meg Arturo professzor, aki látszólag alig tudta fékezni agresszióját. – Igaz hogy sok mindenben jók az elképzelései és elismerem hogy zseniális fizikus, de ez az elmélete abszurdum!

A végére már annyira felidegesítette magát, hogy az egész terem beleremegett az üvöltésébe. Akár egy oroszlán mikor területét védi ordított rá a fiatal hallgatóra.
- De… - próbálkozott Quinn de a zaklatott férfi félbeszakította.
- Nincs semmi, de. Ez teljes lehetetlenség és nem vagyok hajlandó erről vitát nyitni.
Azzal visszafordult és tovább írta a képleteit.
Quinn fortyogott a dühtől. Nem értette, miért kezeli úgy a professzor, mint egy taknyos kölyköt. Már rengetegszer bebizonyította neki, hogy legalább olyan jó a quantumfizika terén, mint Arturo. Ám sohasem engedi, hogy bebizonyítsa az elméleteit. Arturo sem igazán tolerálta az ifjú Mallory folyamatos felszólalásait így miután harmadszor is rendre kellett utasítania úgy döntött, hogy véget vet ennek az előadásnak. Az ifjú fizikus palánta dühe semmit sem fogyott miközben hazafelé száguldott biciklijén San Francisco utcáin.
- Hogy gondolja, hogy így lekezel! – tépte fel a külvárosi ház pincéjének az ajtaját. Bár nem volt egy hirtelen haragú ember ez mégis felháborította. – Hallottál már ilyet Schrodinger?
A neve hallatán egy hatalmas fekete macska bukkant elő az asztalon heverő műszerek közül.

Nyávogott egy nagyot és dörgölőzni kezdett gazdája lábához.
- Majd én megmutatom neki, hogy igenis lehetséges ez az utazás. – azzal az asztalon heverő papírok között kezdett turkálni, amelyek mindenféle számokkal, képletekkel és ábrákkal voltak tele. – És ha minden igaz ez nem is csak két hely, hanem akár két dimenzió között is átjárót nyithat. De miért nem működik?!
Hangjában keveredett a düh és a csalódás. Lecsapott egy kapcsolót az asztal mellett álló műszerpulton és nézte, ahogy előtte mintegy négy méterrel a levegő hullámozni kezd és egy méteres átmérőjű kéken örvénylő kapu, nyílik ki. A kapuból áramló levegő szétszórta a könnyű papírokat az egész szobában.

- Miért nem működik?! – ismételte magát Quinn ordítva és behajított egy papírnehezéket a kapuba, ami alig pár másodperc múlva bezárult. A műszerpultba épített számítógép képernyőjén számsorok kezdtek villogni. Időpontok voltak. Egymástól néhány percnyi távolságban lévő időpontok.
- Már tizenkét napja dolgozom ezen a rohadt kapun. Már három napja hogy kész és mégsem működik. Minden tökéletesen működik. De akkor miért nem tér vissza semmi. – suttogta Quinn elkeseredetten. – Van valami ötleted Schrodinger?
A macska egy nagyot nyávogott és ráugrott a billentyűzetre mire a képernyőn egy örvény ábrája majd töménytelen mennyiségű adat jelent meg.
- Várjunk csak! – csillant fel Quinn szeme. – Úgy néz ki, hogy ez az örvény két méter per secunundummal gyorsabban áramoltatja a levegőt és húsz méterrel hosszabb pályán, mint amivel eddig számoltam.
Azzal villámgyorsan számolni kezdett. Órákig számolt. Rengeteg papírt írt tele mire végre boldogan felkiáltott:
- Ez lesz az!
Majd vadul gépelni kezdett. Egy perc múlva négy új időpont villogott a képernyőn.
- Drukkolj Schrodinger! – mosolygott a macskára, aki bár akaratlanul de talán mégis hozzásegítette gazdáját a probléma megoldásához.
Quinn lenyomott pár billentyűt mire a képernyőn egy óra jelent, meg amely harminc másodpercről kezdett visszaszámolni.
- 29, 28, 27, 26… - ismételte magában Quinn izgatottan a képernyőn megjelenő számokat. -… 10, 9, 8, 7, 6, 5, 4, 3, 2, 1… ÉS MOST! – kiáltott fel és lecsapta a kapcsolót.

A kapu egy pillanat alatt megnyílt és hatalmasabb erővel fújta ki magából a levegőt, mint eddig. Mérete is egyre nőtt. A képernyőn az óra egy percről kezdett visszaszámolni. Quinn felkapott egy kosárlabdát a földről és belehajította a kapuba. Amint az óra elérte a nullát a kapu egy szempillantás alatt bezárult és a képernyőn ismét ugyanúgy kezdtek villogni az időpontok. Quinn dühöngött.
- Ezt nem hiszem el! – ordította, és egymás után borogatta fel a székeket.
Ám ekkor a gép hangosan sípolni kezdett. Quinn felkapta a fejét és látta, ahogy a megnyíló kapun az ő kosárlabdája száguld kifelé. Az öröm úgy nyilallt a testébe, ahogy a labda vágódott a hasába. Quinn örvendezve kapta elő a naplóját, amelybe a kutatásait jegyezte. „2001. szeptember 25. Ma az új évezred hajnalán végre elkészült a kapu, amely talán utat nyit más világokba, más dimenziókba. Elkészült az Einstein-Rosen-Podolsky híd.”
- Mit szólsz kiscicám? Most végre sikerült. – kapta fel a lábhoz dörgölőző macskát az izgatott fizikus. – Mit fog szólni ehhez Arturo professzor…. De várjunk. Azt mondaná, hogy ez nem bizonyít semmit. Csak, azt hogy képesek vagyunk egy testet kis időre „eltűntetni”. De hogy bizonyíthatnám be neki, hogy ez tényleg egy kapu más világegyetemekbe?
Lehunyta a szemeit, az asztalára támaszkodott és gondolkodott.
- Ha én utaznék ebben az alagútban először, és elsőként járnék egy más világban pusztán, az hogy a szemébe mondom, nem győzné meg. Azt hinné, hogy hazudok. De… de ha fölvenném videóra? EZAZ!

Quinn két napig dolgozott éjt nappallá téve. Csak annyi időre ment be az egyetemre ameddig, muszáj volt, ha nem akar megbukni a vizsgákon. A boltot pedig abszolút elfelejtette. De a kemény munka végre meghozta gyümölcsét.
- 2001. szeptember 27. A mai napon én Quinn Mallory elsőként lépek át az Einstein-Rosen-Podolsky híd kapuján egy másik, párhuzamos, dimenzióba. – mondta Quinn az előtte az asztalon álló kamerába.
- Kívánj szerencsét Schrodinger! – mosolygott a macskára, aki mintha érezné, hogy most mi jön remegve rohant ki a szobából.

Quinn beprogramozta az adatokat és a kezébe kapta azt a távirányítót, amit az elmúlt napokban szerelt össze, hogy visszajuthasson. A távirányító képernyőjén ott világítottak a percek, amelyek egyre fogytak az utazásig. Amikor végre elérte a nullát Quinn lenyomta a kaput megnyitó gombot. A távirányítóból lézerek csaptak ki és a fiatal zseni előtt megjelent az az oly ismerős kapu.
Quinn nagy levegőt vett, nekifutott és beugrott a kapuba, ami bezárult mögötte. Olyan volt mintha egy óriási forgó csúszdába ugrott volna bele. Több mint tíz méter per secundummal száguldott. Torka szakadtából ordított, mígnem meglátta a fényt az alagút végén, és hamarosan érezte, ahogy a válla a földhöz csapódik. A fényesen világító alagút után kellett egy kis idő, amíg hozzászokott a régi fényviszonyokhoz. Ám amikor végre látni kezdett, azt hitte, csak álmodik.
- Ugyanott vagyok, ahonnan elindultam! – kiáltotta dühösen. – Ez az izé használhatatlan
Azzal lecsapta a távirányítót az asztalra és elhagyta az ütött-kopott pinceszobát.

Amint a városon biciklizett keresztül nem hitt a szemének. Bár a lámpa zöld volt az autók egyhelyben álltak, ám amikor piros lett azonnal elindultak. Egy autós majdnem elütötte, amikor megállt a piros lámpa előtt.
- Tanuld meg a KRESZ-t fiacskám, és csak aztán biciklizz a városban! – ordított rá egy autós. – Sietek a koncertre, úgyhogy nem ajánlom, hogy még egyszer elém kerülj, mert esküszöm, hogy elütlek.

Quinn követte az irányt amerre a férfi mutatott a kocsiból és nem hitt a szemének. Az egyik táblán egy fehér kabátos, felzselézett hajú, fekete szemüveges férfi volt látható és mellette a szöveg. „Jöjjenek el Elvis Presley koncertre szeptember 27-én 11: 00-kor!”
- Szóval mégis sikerült az utazás… A „csúszás”. – mormogta Quinn.
Azonnal visszafordult és száguldott haza. Felkapta az asztalon heverő távirányítót és ránézett. Még pont időben. Három perce volt még. Ha lekési a nullát huszonkilenc évre, itt ragad. Amint az óra elérte az órát Quinn megnyitotta a kaput és az örvénybe vetette magát.
Pár másodperc múlva ismét szilárdat érzett a lába alatt és fájdalmat a vállában. Izgatottan pillantott a távirányítóra de az nem mutatott semmit.
- Ezek szerint itthon vagyok. – sóhajtott fel.
Hirtelen eszébe jutott a kamera és vadul meséli kezdte a látottakat, ám a kamera hírtelen sípolni kezdett és kiadta a kazettát. Vége. Megtelt a kazetta. Quinn leült egy székre és nyugodtan végiggondolta hogy mi is történt. Hogy hol is járt. Hirtelen valami furcsa érzés öntötte el a szívét. Felkapta a széldzsekijét, felpattant a biciklijére és úgy száguldott, mint egy eszelős.

Pár perc múlva beért az egyetemre. Keresztül száguldott az épületen és feltépte az egyik előadó ajtaját. Az előadóban éppen Arturo professzor tartott előadást.
- Mr. Mallory! Maga meg mit… - kezdte meglepetten Arturo mire az ifjú hallgató nekiesett és ordított, mint a fába szorult féreg.
- Maga csak ne Mr. Malloryzen itt nekem! Maga egy utolsó szélhámos. Minden igaz, amit maga csak kitalációnak tart. Nem is értem hogy hogy jutott eszébe a tanári karnak hogy alkalmazza önt maga…
- Ebből elég! – kiáltott fel Arturo dühösen. – Kifelé innen!
Azzal kitaszigálta Quinnt és bevágta mögötte az ajtót. A fiú értetlenül nézte az ajtót majd gőgösen kisétált az egyetemről. Következő útja a Doppler Computer Superstoreba vezetett.
Amint odaért oda ért Mr. Doppler rögtön rá üvöltött.
- Hol volt eddig Mallory? Maga naplopó. Én nem is tudom, hogy lehet maga…
- Na idehallgasson uram. – mondta gúnyosan Quinn. – Maga nem beszélhet így velem. Nem vagyok a szolgája, hogy ilyen körülmények között dolgoztasson és még elvárja, hogy tökéletesen is csináljam.
- Maga utolsó féreg! Ki van rúgva.
- Nem rúghat ki. Mert én lépek ki. – mondta Mallory és rácsapta az ajtót.

Ahogy megfordult Wadet látta, ahogy a pultja mögött áll és őt nézi. Bár mindenki őt nézte Quinn csak azt a csodálatos lányt látta a pult mögött. Olyan gyönyörű volt ezzel a meglepett kifejezéssel az arcán.
- Nagyon bátor voltál. – hebegte Wade csillogó szemekkel.
- Ugyan semmiség. – lépett oda Quinn az pulthoz.
Egymás szemébe néztek. Olyan volt mintha beleláttak volna egymás lelkébe. Egyre közelebb hajoltak egymáshoz, mígnem ajkaik összeértek egy forró csókban. Hangos krákogás hallatszott a hátuk mögül.
- Mrs. Welles! – kiáltotta Mr. Doppler. - Nem azért fizetem, hogy itt enyelegjen. Magát pedig Mallory ha jól emlékszem kirúgtam. Úgyhogy vagy vesz valamit vagy tűnjön innen.
- Nem kell kétszer mondania. – mormogta Quinn és elkezdte pakolni a cuccát.
- Most mihez kezdesz? – kérdezte Wade.
- Van egy találmányom, amivel sokat kaszálhatok.
- Látlak még valaha?
- Gyere el ma délután műszak után a Devon Road 10-be. Mutatok valamit.
- Ott leszek. – felelte a lány mosolyogva és visszatért a munkájához.

Quinn hazament és nagyban dolgozni kezdett. Észre sem vette, hogy múlik az idő. Csak akkor kapott észbe, amikor kopogást hallott az ajtón.
- Quinn! Itt vagy? – hallatszott Wade hangja.
Quinn felrohant a lépcsőn és kinyitotta az ajtót.
- Ilyen hamar? – kérdezte.
- Miért? – csodálkozott a lány. – Mindig ilyenkor végzek.
- Gyere be. – mondta Quinn és bevezette Wadet a kis laborba.
- Szóval itt dolgozgatsz szabadidődben? – nézett rá a lány.
- Igen. – válaszolta Quinn. – És ez itt az a találmány, amiről beszéltem. A csúszógép.
- Szóval azt hiszed okosabb vagy nálam? – hallatszott egy mély hang a hátuk mögül.
Ijedten fordultak meg. Arturo professzor alakja állt előttük a lépcsőn. Robosztus testével és mogorva arckifejezésével félelmetes látvány volt.

- Jó napot kisasszony! – fordult Wadehez. – A nevem Maximillian Arturo professzor. A Kaliforniai Egyetem tanára vagyok.
- Wade Welles. – mutatkozott be a lány ijedten.
- Mit keres itt professzor?
- Gondoltam megnézem, mivel foglalkozik a kedvenc tanítványom, hogy ilyeneket tud… Utána néztem és a dimenzióutazás valóban lehetséges, de azt nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar épít egy olyan gépet, ami képes erre a kis utazásra.
- Nos én csúszásnak hívom. – mondta Quinn. – És…
- Szóval elnevezett egy olyan jelenséget, amire még csak nem is képes. – szakította félbe Arturo.
- De igenis képes vagyok rá. – kiáltotta a fiú.
- Na lássuk!

Quinn megfordult lenyomott pár gombot a távirányítón és előre tartotta. Pár másodpercnyi csönd után Arturo szólalt meg.
- Szóval a kis gépe befuccsolt.
- Az időzítő működik csak még várnunk kell.
- Igen. Addig, amíg valaki fel nem talál egy tökéletesebb gépet, ami képes is a „csúszásra”.
- Quinn ne… - fogta meg a fiú kezét Wade.
- Na akkor ezt nézze! – kiáltotta Quinn és lenyomta a végső gombot.
Ekkor egy hang mintha a nevén szólította volna. Megfordult és a lépcső tetején egy rövid hajú, néger férfit pillantott meg.
- Rembrandt! - kiáltotta, ám ekkor hatalmas hangrobbanás tört ki, ami a földhöz vágta őket.

A kapu hatalmasra nyílt és szívni kezdte a szobában lévő tárgyakat. Quinn, Wade és Arturo meg tudtak kapaszkodni a műszerpultban, de Rembrandtot váratlanul érte az egész és az örvény egy szempillantás alatt beszippantotta az időzítővel együtt. A kapu hatalmas erővel húzta őket. Lassan a pult is mozogni kezdett. Schrodinger, aki eddig a pince ablaka előtt ült, hangosan nyávogva rohant el a kertben. Wade karja már nem bírta tovább, és lecsúszott a pult széléről. Sikítására válaszul Quinn megragadta a kezét, ám a másik megcsúszott, és mindketten a kapuba zuhantak. Arturot is lassan, de biztosan húzta maga felé a kapu a pulttal együtt, ami megakadt a padló apró egyenlőtlenségeiben, és dőlni kezdett egyenesen a férfi kezére. Arturo reflex-szerűen elengedte a pultot, és most már ő is belezuhant a kapuba, amely alig fél perc múlva bezárult mögöttük.’

Irdatlan sebességgel száguldottak át az alagúton, mígnem egyenesen egy jéghegynek csapódtak. Olyan hideg volt mintha az Antarktiszon lennének.
- Hol vagyunk? – kérdezte Rembrandt.
- San Franciscóban. – válaszolta dideregve Quinn.
- Ne etess már zsenikém!
- De ez San Francisco 2001. szeptember 27-én. De egy másik dimenzióban.
- OK elhiszem, de vigyél el innen, mert azonnal megvesz az Isten hidege.
- 10 másodperc. – mondta Quinn és amint letelt a jégből kihorgászott időzítővel megnyitotta az átjárót.
Ismét száguldottak át a dimenziók közti téren, mígnem egy sikátorban landoltak.
- Hol vagyunk? – kérdezte Wade.
- Még mindig San Franciscóban de megint egy másik dimenzióban.
- Jól van fiam. – mondta Arturo. – De most már menjünk haza!
- Nem tudunk.
- Hogyhogy nem?! – kiáltottak fel egyszerre mind a négyen.
- Túl hamar nyitottuk meg a kaput és a dimenziónk koordinátái törlődtek az időzítőből.
- Vagyis? – kérdezte Rembrandt.
- Nem tudunk haza menni.

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK!!!