Ritka pillanat

Mosolygok rád. Jól érzed magad velem. Nevetsz, és nevetésre bírsz. Nevetgélek, mint egy gimnazista, tőlem szokatlanul csendben. De te nem tudhatod, hogy imádok hangosan, nagyokat nevetni. A könnyem is kicsordul olyankor. Flörtölök veled. Az elérendő hatás kedvéért tudom hogy nézzek rád, meg-megnyalom az ajkam szélét: sosem tudtam ezt nevet és nélkül megtenni férfitársaságban. Persze ezt sem tudhatod. Most is csak azért sikerül, mert nem ismersz, nem vagy bizalmasom. Nem tudod merre visz utam holnap, mivel töltöm életem, és hogy bizony néha kétségek gyötörnek, félelmekkel fekszem. Hogy szívesebben innék egy jó pofa sört, mint ezt a nagyon száraz vörösbort. Úgy tűnik ez a te világod. Ismerősként mozogsz benne. Itt ülök veled szemben, szépen sminkelve, pirosra lakkozott körmökkel – teljesen másként mint egyébként.

De mikor elindultam jó ötletnek tűnt bebújni valaki másnak a bőrébe. Felállni a színpadra, egyetlen estére, főszereplőként, oldottan ismerkedni, flörtölni, egy ismeretlent ölelni. Aztán amikor itt ültem, és megszólítottál, tudtam valóban itt a lehetőség. Nincs annál kellemesebb, ha az ember önmaga lehet. Az igazi önmaga. De vannak olyan különleges pillanatok, mint ez a mai, amikor a kisördög bebújik az emberbe, és felfedező útra indul önmagában. Végül ez is én vagyok. Egy olyan oldalam, amiről fogalmam sem volt. Nem tudtam, hogy képes vagyok ilyen másságra. Fantáziámban persze már többször megszólítottam egy férfit ha tetszett, vagy megcsókoltam barátnőm új fiúit, de az a fantázia. A tettig még egy lépés, méghozzá nem is kicsi. Vajon mire leszek még képes ma éjjel? Hozzád bújok, csókollak?

Átadom magam az általad okozott gyönyörnek és kiabálok, vagy disznó szavakat suttogok a füledbe? És jól fogom magam ettől érezni vagy nevetségesnek? Nem a vágyamat elégíted ki, a kíváncsiságomat. Arra, hogy ha senki nem ismerné az igazi énemet akár más is lehetnék, mégpedig ilyen. Egy ritkán adandó alkalom vagy egy különleges kiránduláshoz önmagamban. Olyan ez, mintha bemennék egy üzletbe, ahol egyébként sosem vásárolnék, és felpróbálnék egy ruhát, amit sosem viselnék. Aztán amikor leveszem, tudom hogy állt rajtam, azt is, nem én voltam a tükörben; fel tudtam venni, de viselnem nem kell. Senki nem tudja, hogy kíváncsiságomban felpróbáltam, senki sem tudja hogy állt. Simogatod a kezem, csillog a szemed. A válladra teszem a kezem, hajad kócolom. Bárki aki ismer engem megdöbbenve állapítaná meg: ez nem én vagyok.

Aki ismer dühös lenne, hogy lehetek ilyen. Te nem vagy az. Te nem ismersz. Neked természetes ahogy érintésedre reagálok. Megfogod a kezem, és felhúzol, azt akarod menjünk. És tudom, most elmegyünk a hotelszobádba, vagy a lakásodra. Tuti nem az enyémre. Az egy más világ, - mint ahogy én is más vagyok - és annak ajtaja előtted zárva marad. Nem szeretem a tükröt az ágy felett, remélem neked sincs. Tudom, hogy erre hamarosan választ kapok. És nagyon szeretném magam kívülről látni, ahogy elheverek ágyadon, téged ölelve. Lehetek tényleg én??? A liftben magadhoz húzol, megcsókolsz. Kezem vándorútra indul nyakkendőd selymén, keményre vasalt ingeden. Aztán becsukódik mögöttünk lakásod ajtaja, lepereg a ruhám s vele együtt a gátlásom. Már nyúlok is, hogy lerántsam ruhádat, vadul kezdeményezek.

Érzem mennyire kívánsz, és érintésedből, csókodból tudom nagyon jól fogjuk érezni magunkat ma éjjel. Látom, amint reggel melletted ébredek. Lehet, hogy boldog és elégedett leszek, de az is lehet, hogy zavarodott és ijedt mindattól amit mondtam és tettem az elmúlt éjjel. Az is lehet, hogy mindenen nevetni fogok, mert én sem hiszem el, hogy ez én voltam. Lehet, hogy lelkes leszel, és újra találkoznál ezzel a nővel, aki ilyen merészen és forrón szeretett. Kérlek ez ne jusson eszedbe. Mert ezután a reggel után ez a nő nincs többé.