Rád gondolok...

Rád gondolok. Arcomon végiggördül egy könnycsepp. És rád gondolok, mikor a többi is követi az elsőt. Fejemben élesedik a tehetetlenség érzésének tompa zakatolása. Nem számít más, csak a fájdalom, mit hiányod okoz. Várok. Lassan. Várom, hogy az álom elnyomja könnyeim. Szeretet, szerelem… A határt megtalálni néha nehéz. Vajon melyik fáj jobban? Az idő észrevétlenül suhan végig az éveken. Átsuhan az érzéseken. És mit sem változnak. Az állandóság öröklétében változásnak helye nincs. Tollam hegye finoman fut végig a végtelen lapokon. Miknek enyhítőleg hatni lenne feladatuk. De a fájdalmat vajon ki lehet-e írni magunkból?

Csak egy cím… Ha ismerném, te is érezhetnéd, minek én csak a hiányát érzem. Megszabadulhatnék fenyegetően bámuló szavaimtól és messze kerülnének tőlem. Hozzád. Minek a szeretet, ha nincs kinek adni? Minek az érzelem, ha ellenem fordul? Minek a fájdalom, ha az is hiábavaló? Minek a gondolat, ha csak gondokat ad? Alig tudok rólad valamit, mégis ismertelek. Nem ismerem életed, de szemeidben láttalak, hangodban hallottalak. Éreztem közelséged. Közelséged, mi körülölelt. De az idő kegyetlen. Elszakított mellőled, bár sosem voltam melletted. Szeretetet adni szeretnék, de nem tudom a módját. Senki nem mutatja meg. Várok rád, bár tudom hiába.

Várok rád egy életen át. Tudom mindhiába. De nem számít, megéri. Mert szeretni téged többet jelent, mint élni. Több vagy nekem, mint minden öröm e földön. Fontosabb vagy, mint akár levegőt venni. De el nem érhetlek soha. Hiányzol. Fáj a hiányod. Mégis várok rád, mert nem tudok szeretni már senki mást ezen a világon.

Egy befejezetlen történet, mi folytatást vár, mégsem kezdődött el soha. De nem számít. Mi számít? Idő? Emlék? Élet? Szeretet? Mi? Ha egyik sem működik…
Bámulok kifelé a busz ablakán a közeli messziségbe. Téged látlak az ablaküveg fényében. Agyam megteremti a képet, mit sosem láttam. Boldog vagy egy nővel, ki bárki más is lehetne. Bárki más, én mégsem. Boldognak látlak. Jólesően fáj. Fáj, mert én nem ismerem, mit te érzel. Mégis jólesik, hogy te ismered, mit én nem. Boldogságot kívántam, de az életem omlott össze. Nem tudom kivel élsz. Nem tudom, kinek adod szereteted, kinek adod figyelmed. De kívánom neki, sose veszítsen el.

Szeretnélek átölelni. Érezni minden szívdobbanásod. Érezni, ahogy mellkasod minden lélegzetvételnél megemelkedik. Szeretném érezni a közelséged. Megnyugtat. Reggelente karjaid közt ébredek. Álmomban. Félálomban. Mikorra a nap sugarai végleg kiűzik az álmot szememből, elveszítelek. Kezdődik elölről a tegnap, vagy a holnap. Oly’ mindegy. Nélküled minden nap egyforma. Értelmetlen körforgás az élet. És a nap minden reggel fölkel, hogy tovább gyilkolja lelkem. Hogy ne hagyjon aludni, álmodni.

Te jutsz eszembe, mikor fölnézek az égre, mikor a nap sugarai csíkokban törnek utat maguknak a felhőkorona felett; mikor a vihar sötét felhői gyülekezni kezdenek; mikor az eső első cseppjei vállamra hullanak; mikor fényesen cikázik át az égbolton egy villám; mikor erőteljes hanggal ütköznek egymásnak odafent a felhők; mikor tisztulni kezd az ég; mikor újból előbújnak az oszladozó felhők közül a nap apró sugarai és te vagy gondolataimban akkor is, mikor kisimítom hajamból a vizet. Rád gondolok minden percben, bár tudom egyszer túl sok lesz. Mikor majd nem tudom már ki vagyok, akkor is lesz egyetlen biztos pont, mire emlékezni fogok… te leszel. Veled fogok beszélgetni, mikor csak a szoba négy fala vesz körül. Egész addig míg aggódó emberek meg nem zavarnak, kiket valaha talán ismertem, de már nem tudom biztosan… És egy napon, mikor már testem feladja a felesleges harcot, akkor is te leszel az utolsó és örök gondolatom.