Rácsok

Zuhogott az eső, hangosan kopogott a tetőn. A fal néha beázott, már kezdett gyűlni a sötét folt a plafonon, de még nem csöpögött. Halk nyikorgással nyilt az ajtó. Liza lépett be, egy tálcán két tányérral a kezében.

- Bálint, felhoztam az ebédedet.- szólt a fiúnak a festőállvány előtt, és a tálcát letette az asztalra. A fiú megfordult, még mindig a kezében tartotta az ecsetet, a nő szemébe nézett, de nem szólalt meg. Már egy éve nem beszélt. Körülvette a szoba különös atmoszférája. Rengeteg festmény tapétázta ki körbe a falakat, amik nem fértek már el fönt, azok az asztalon, vagy a földön hevertek. Mindegyikről zsiráfok, zebrák, oroszlánok, néztek le, vagy trópusi szigetek, erdők, pálmafák, sivatagi homokdűnék ontották magukból a soha nem látott tájak melegét, napsütését. Ha az ember belépett ide, egy másik dimenzióban találta magát, a képek néma alkotójának saját kis világában.
- Kinyitom az ablakot. Jó? - kérdezte Liza, és választ sem várva (mivel úgyis tudta, hogy nem érkezi) az ablakhoz sétált, Bálint figyelő tekintetének kíséretében, és kinyitotta. A nyári eső friss párás illata megtöltötte a szobát. Liza a fiúhoz sétált, megsimogatta az arcát.
- Minden rendben?

Bálint halványan elmosolyodott - vagyis inkább csak összerántotta az arcizmait -, hogy jelezze, tényleg minden rendben. Liza még várt egy darabig, aztán kiment. Magára hagyta a fiát a szobájában, a börtönében, a saját kis világában. Nem zárta be az ajtót, elindult lefelé a lépcsőn.

Egyedül volt. Az ablakon fagyos levegő áramlott be. Egy darabig még nem kelt fel, hogy becsukja. Ugyanott maradt kezében az ecsettel, a félbehagyott vonallal, ami éppen egy kolibri csőre lett volna. Hirtelen elment tőle a kedve, hogy folytassa. Körbenézett, látta a szétszórt festményeket. "Jó lenne rakni belőlük egy nagy tüzet" futott át az agyán a gondolat, de rögtön elhesegette. Megijedt a felcsapó lángoktól, amik hamuvá égetik egész eddigi élete munkáját. Odament az ablakhoz, megfogta a kilincset, aztán meggondolta magát. Leült a párkányra, fejét a rácsoknak támasztotta. Azt akarta, hogy lássák. Ez már a harmadik hét volt, hogy nem járt lent sem a földszinten, sem kint a kertben. Eddig minden este kimászott az ablakon, macskaügyességgel leereszkedett az ereszen, és sétált a kertben, vagy az erdőben, de reggelre mindig hazatalált. Amikor Liza erre rájött rácsot szereltetett az ablakra. "Csak a te érdekedben Bálint, nem szeretném, ha egyszer leesnél, és összetörnéd magad."

Valami különöset érzett... Kintről, az út felől hallotta a közeledő léptek hangját. Egy lány ment a ház felé, esernyő nem volt nála, vállig érő fekete haja teljesen elázott, kék toppot és farmernadrágot viselt, a nyakában ezüstnyaklánc lógott. Nem Bálinthoz jött. Nézte, ahogyan lép, ahogy a mellkasa megemelkedik, amikor levegőt vesz, a szél felvitte neki az illatát. Azt akarta, soha ne érjen be a házba, örökké menjen ezen az úton, amíg fel nem néz, és a legfelső szoba ablakában meg nem látja őt. Már a lépcsőnél tartott. Bálint nézte őt, és összezsugorodott olyan kicsire, hogy átfért a rácsok között. A kinti párkányra állt, előredőlt, és elengedte a rácsot. Súlytalanul zuhant pár másodpercig, ez volt élete legszebb élménye. A lány vizes hajában landolt, leereszkedett az egyik tincsen, és még mielőtt a hatalmas ujjak a csengőhöz értek volna, a fülébe súgta: "Szeretlek!"