Porcelánbaba

Csak ült csendesen és egy pontra meredt. Itt vár figyelmesen jó pár éve, már maga se tudja mióta. Annyit tudott, hogy az üveg, a fal, amit olyan régóta bámult, rengeteget változott. De a remény, hogy egyszer megint olyan büszkén fogják mutogatni, a remény, hogy ismét csilingelő gyerekkacagás vegye körül, nem halt meg. Az, aki eddig játszott vele, megváltozott. Szomorúan nézte, hogy Ő, aki minden titkát elmondta, elrakta a polcra. Sőt, ha mások jöttek, el is dugta, mert egyszer valaki nevetve kérdezte, hogy ezt a kacatot még mindig őrizgeti? Egy porcelánbabát nagyobb sértés nem is érhetett volna. Ő kacat? Akinek a testét a legjobb mester ember készítette? Akinek az arcát gondos kezek festették életszerűre? Akinek a ruháját a legjobb anyagokból varrták, csak rá? Azóta csak bámult. Úgy érezte, valami összetört benne.
Később, egy nap, amikor már vastag por borította tökéletes arcát, gyönyörű ruháját, valaki gyengéden megemelte, és letörölte róla az évek nehéz porát. A baba szemébe visszatért a remény. Attól a naptól kezdve ismét volt valaki, aki szerette, megosztotta vele titkait. Egy nap újra el kezdte érezni, hogy kezd feleslegessé válni. Rettenetesen félt, hogy ismét felkerül a polcra, ismét vastag por fogja borítani gyönyörű arcát és ruháját, szemében ismét ki fog hunyni a fény. Végül Ő felrakta polcra. Elég ügyetlenül tehette, mert szinte azonnal leesett, és millió apró darabra tört a baba tökéletes teste...