Pillangók?!

Ott állsz a sarkon, az éj leple alatt. Fekete ruhában, kezedben rózsával. Ott állsz mozdulatlanul. Még az októberi hideg zápor sem tántorít el. Tudom, hogy vársz valakire. Nem nehéz kitalálni, de mikor meglátlak. Ott a sarkon. Azon a helyen. Szívem újra görcsbe rándul. Észreveszel. Odaintesz, de nem jössz közelebb. Most nem vársz rám. Talán soha többé nem fogsz már várni rám. Idióta mosollyal az arcomon visszaintegetek. És egy kusza pillanatig eszembe jut, hogy oda kéne mennem. Beszélgetni, mint barát. Hisz olyan egyedül vagy. Hideg van. De tudom, hogy vársz valakire, aki nem én vagyok. Csalódás lenne, ha oda sétálnék.
A barátaim már szólongatnak. Üvölt a zene. Vissza kéne menni. Felkapom az álarcot és szaladok. A zene egyre hangosabb. Ember testek vonaglanak tömegesen. Egy pillanatig még eszembe jutsz, aztán sodor az ár magával tovább. Hagyom, hogy elsodorjon messze a problémák elől, messze a gondok elől, és messze ettől az egésztől. Nem akarok újra gondolkodni, érezni, szeretni. Csak sodródom az árral. Az árral, aminek egyszer majd vége lesz. De nem most. Nem ezen az estén. Egyre beljebb nyomakszunk a tömegbe. Idegen testek érintkeznek velem. Boldogok. Nem vagyok az. Behunyom a szemem. Hagyom, hogy átjárjon a zene. A dübörgés. Az az iszonyat jó felemelő dübörgő érzés ott belül a fejedben és a szívedben együtt. Ott legbelül. Hagyom, hogy átjárja a testem. Nem akarom, hogy vége legyen. Nincsenek gondjaim. Nincsen semmi sem. Szabad vagyok. Csukott szemmel eggyé válok a tömeggel. Néha egy másodperc erejéig kinyitom szemem. Olyankor a tömeget pásztázom. A sok mámoros fejet.
Akkor is kinyitom a szemem, amikor meglátlak. Egy pillanat az egész. Mégis a tömegből kitűnsz, teljesen fekete ruhában. Elgondolkodom azon, hogy vajon másnak is ilyen feltűnő a jelenséged, hogy mindjárt azonnal észre vesznek a tömegből, vagy csak egy vagy számukra a többi közül? Te is csak egy vonagló test vagy a többi között a mámoros éjszakában. Nem csukom be a szemem. Látni akarom.
De ekkor egy erős kar ránt el és vonszol beljebb a tömegbe. Kereslek. El akarom kapni a tekintetedet. Ó hogy mennyi kérdésem lenne. Újra meg vagy. Megtalállak másodszorra is. Látom rajtad, hogy keresel valakit. A gyomrom görcsbe rándul. Nem tudom, hogy az este folyamán elfogyasztott alkohol játszadozik velem. Vagy a pillangók keltek fel újra bennem, melyeket már oly sokszor megöltem, akár a molyokat. Utálom a molylepkéket. Reménykedek benne, hogy te is megtalálsz a tekinteteddel és elindulsz felém.
Egy szőkeség ekkor a nyakadba ugrik. Puszit nyomsz a homlokára, és hihetetlen boldogságot látok a tekintetedben, még így messziről is. Ez is csak azt bizonyítja, hogy mennyire ismerlek.
A gyomrom egyre jobban összeszorul. Elengedem az engem szorító idegen kezet, és kifelé indulok. Émelygek. Talán most nem a lepkék a hibásak.