Orsi, a Csöpp és az idegen - 2. rész

Orsi, a Csöpp hernyó megijedt. Nem sokkal lehetett nagyobb a másik hernyó, de az megmozdult és ettől megrémült Orsi. Ugyanis Csöpp hősnőnk, nagyon ijedős s egy nálánál nagyobb (nem volt 2 milliméteres a különbség) hernyó nagyon ijesztő tud lenni. Főleg ha az egy árnyalattal még világosabb is, mint a Csöpp, Orsi.
A másik hernyó megmozdult. Először halkan motyogott valamit egy varjúról meg az anyukájáról, aztán felállt. Orsi nem mert megszólalni, ahhoz túlságosan is megijedt. Majd mikor a másik, új hernyó megfordult szétnézés közben, elállt a lélegzete. Akárcsak a másik hernyócskának. Úgy álltak egymással szemben, mint egy szellem, aki nem sokban különböző párját pillantotta meg éppen.
Végül a másik hernyó szólalt meg:

- Őőő… Szia, Ádám vagyok. Az almafán lakom. Illetve. Laktam. Épp az előbb zavart el egy varjú otthonról. Gyorsan a mélybe vetettem magam és vagy hat ágon megpattantam, mire a földre érkeztem. Téged hogy hívnak? – fejezte be a mondandóját a másik hernyó.
Orsinak nem jött ki hang a száján. Csak állt a másik hernyó előtt, nézte és próbálta feldolgozni azt a sok-sok új információt, amit nem rég mondott neki ez az idegen, aki tulajdonképp már nem volt idegen, hiszen bemutatkozott. Ádámnak hívták. Ekkor Orsi agyán átsuhant, hogy az Ádám fiúnév. Már épp be akart mutatkozni, mikor az új ismeretség újra megszólalt:

- Nagyon csinos vagy. Nincs rajtad egyetlen szőrszál se. – kacsintott Ádám, majd folytatta – És szép napbarnított bőröd van. – dicsérte Orsit a másik hernyó és erre az arca élénkvörös színt öltött, majd ő is köszöntötte az új ismeretlent, akit tulajdonképpen már ismert, csak még nem eléggé, ahhoz, hogy… ám ekkor, ha lehet még az előbbinél is jobban elpirult a Csöpp kis hernyócska.
- Köszönöm. Orsi vagyok. – mondta és lesütötte a szemét – Te hányadikon laksz?
- Hát azt nem tudom… nem láttam még az emelet sorszámát, de ha ez a földszint, akkor kábé a száznegyvenkettediken. – mondta mosolyogva Ádám, mire Orsi is felfelé kanyarította a szája sarkait – Mi járatban vagy errefelé? Te is leugrottál? Vagy leestél? Nem vagy éhes?
- Mi? Jajj… lassabban – mondta mosolyogva és kis kacagást hallatva – Épp a falra tartok, és igen leugrottam, de nem a vajró vagy micsoda miatt. Enni meg épp az előbb ettem, de köszönöm kérdésedet. – Mondta egy biztató mosollyal Orsi, és elindult. – Te merre mész? Hová tartsz? Mész vissza a fára enni? Jártál már idelenn?
- Héhéhé! Most meg te halmozol el kérdésekkel! – mondta szélesen mosolyogva Ádám, és végig Orsin tartotta a tekintetét, aki most megállt mellette a falat nézve – Szerintem holnap, utoljára de vissza kell másznom a fára, és igen, még kellene ennem egy kicsit majd előtte, de most nem vagyok már éhes. Amúgy először… Hé! – kiáltotta a világosabb bőrű hernyó a csak kicsit kisebb hernyónak, aki elindult a fal felé – Te meg hova mé… – megfordult – …gy?
- Jaj bocsi, de még egyszer fel akarok mászni a falra, hogy szétnézzek, elvégre épp gubózás előtt állok. Tudod, holnap csomagolok. De látom te is. Nem tartasz velem? – mondta Ádámnak, mosolyogva és fejét a fal felé biccentve. (No nem Ádámét, hanem a sajátját.)

Ádám viszonozta a mosolyt és elindult a fal felé ő is. Gyorsan behozta fél centiméteres lemaradását és az újdonsült barátjára tekintve tudta, hogy Ő lesz a legkellemesebb dolog egész hernyó életében. Sőt. Még talán később is. „Vele boldogan szállnék a messzeség fölött.”
A fal alján Ádám arcára kiült az ijedtség mikor felnézett a magasba. Csöpp hősnőnk ezt észrevette és egy puszit nyomott világosabb bőrű barátjára. Ádám talpig vörös lett és rá se mert nézni barátnőjére, inkább csak követte őt, aki már mászott is a falon. Kivételesen gond nélkül felkapaszkodtak a falon és szétnéztek a napos és bárányfelhőkkel tarkított égen. Mindketten először érezték boldognak magukat és a nap hátralévő részében, csak beszélgettek, aztán mikor mindketten megéheztek, elindultak a szürkület festette falon lefelé.