Önként vállalt rabság

Felejtenék, menekülnék szüntelen… de egy hang valahol mélyen azt súgja, nem tehetem. Annyi szép emléket kaptam tőled, annyi kedves, szerelmes szót.
Eleinte, mint kismadár mely szabadságától megfosztva menekülni próbál, úgy harcoltam ellened.
De te nem engedtél. Kedves szavakkal édesgettél magadhoz, mígnem elfelejtettem milyen az élet nélküled. Sóvárogva vágytam minden érintést, minden pillantást. Mint szomjazónak a friss víz, árva gyermeknek anyai ölelés úgy kellettél nekem.

Kalitkám már rég nem börtönöm volt, sokkal inkább önként vállalt rabságom biztonságos otthona.
Elfelejtettem repülni, elfelejtettem az lenni, aki vagyok!
Taníts meg újra repülni, tanítsd, meg hogy kell élni nélküled.
Hogyan kell szárnyalni a messzi fellegekben? Hogyan kell nem gondolni rád?
Mint kisgyermek, ki megunt kedvencét kővel dobálva kergeti messze-messze, úgy dobtad te vissza édes kincsem, szabadságom. Mi eddig áldás volt, most keserű teherré vált.
A kalitkát bezártad és én kint maradtam. Viharvert kismadárként kucorogtam a biztonságot nyújtó rácsok mellé…
Álomba szenderültem és mikor felébredtem már nem voltam madár. Ember lettem, felnőtt.
Te tettél azzá.
Nem tudtam mit tegyek, hirtelen hova menjek?! Két világ közt álltam és nem vágytam egyikbe sem. Mögöttem a gyermeteg, hazug álomvilág állt mely csak egy pillanatig tartott, de azt te tetted széppé.

És hogy mi volt előttem? Akkor még nem tudtam, csak azt, hogy nélküled kell végig mennem ezen az úton. Sötét volt és hideg… nyoma sem volt a boldog szárnyalásnak.
Életemben először két lábbal álltam a földön és senki sem fogta a kezem. Egyedül voltam és végtelenül magányos. Sosem látott emberek szánakozó pillantásai perzselték bőrömet, a barátok mind eltűntek és helyettük csak gonosz árnyak maradtak melyek azt követelték álljak talpra.
- Hát nem látjátok? Sokáig repültem, és most újra a földön állok. De félek, hogy nem bírom soká. Napról napra nagyobb terhet hordozok magamban, lábaim meg-megremegnek a felismerés mázsás súlya alatt, hogy már sosem lesz az enyém! – kiabáltam.
Futásnak eredtem, menekültem a saját valóságom elől. Mint űzött vad mely nyomában ott liheg a vadász… most én voltam az üldözött, s az emlékek prédájává lettem.
Aztán elfogyott az előttem álló út… zokogva rogytam össze, hátamat a hideg, nyirkos falnak vetve.

S most, hogy a zokogásom alább hagy, tisztábban látom mi vár rám. Újra választanom kell, hisz az út most elágazik.
Mehetek tovább a lejtőn, le a mélybe… az emlékek sűrű sötétjébe. Élhetek az emlékeim között a valóságtól távol, vagy vezethet utam fel az emelkedőre is, melyre nehéz feljutni, de ha már fönt leszek, egy könnyed szárnycsapással újra repülhetek a fellegekben.
Én az utóbbit választom, de ne félj, sokszor visszanézek, még és ha útjaink újra egyfelé visznek, akkor szárnyalhatunk együtt. Nem tarthatsz majd fogságban… de repülhetsz mellettem, és örökké foghatod a kezem.