Öngyógyítás

Ülök a szobában és körülöttem a züllés hivalkodó nyomai.
Csokoládés és cukros papírok szállingóznak a levegőben.
Az asztalon egy felborult borospohár.
A kifolyt vörös lé telifröcsögte a csupasz combomat és a világos szőnyeget a koszos talpam alatt.
Cigarettahamu a földön, hamvadó csikkek szanaszét egy frissen meggyújtott szál a kezemben.
A laptop dühítő vibrálással világít az arcomba. Az egyetlen fényforrás a szobában.
A képernyőn valami olcsó szerelmi idézet.
Szénnel összekeveredett, elmaszatolt könnyek az arcomon. Annyira bénák.
Örökké ez a dühítő szentimentalizmus, ha felöntök egy kicsit is a garatra.
Állott a levegő és nehéz, alig jutok friss oxigénhez.
Egy szennyes fehér ing lóg a mosdókagylóról, amiben mosatlan tányérok tornyozódnak.
Úgy érzem, egy pillanatig sem bírom tovább ezt a fojtogató egyedüllétet.
Szeretnék elrohanni, de nincs rá semmi indítékom.
Talán csak az, ha egy perccel is tovább ülök ebben a koszfészekben, akkor elhányom magam.
Már jön is. Édes ízzel indul a torkomban, aztán az öklendezés.
Hirtelen kopogtatnak.
Visszanyelem a beleimet.
- Ki az? – hördülök fel, mint egy 60-as cigány asszony.
Nem felel. Bejön.
Egy szó nélkül, hosszasan áll. Gondolkodik. Azért észreveszem, hogy az orrát egy leheletnyit elfintorítja. Mellbe csapja a szag.
A nyomorultságom szaga.
Hosszasan néz rám, aztán egészen lassan elmosolyodik.
- Te meg mi a faszt művelsz itt kisanyám? – kérdezi nevetve.
- Nem látod? – részeg vagyok, mint egy disznó, és megszegtem minden fogadalmam. Züllök. Azt csinálom bazd meg!
- Ne drámázz. Bénák a drámáid. Pojáca vagy. – nevet incselkedve és azokat a huncut szemeit összehúzza. 
Becsörtet, megragadja a karom és durván felrángat. Vonszol maga után. Egyszer csak hanyatt lök. Míg lassan felocsúdok a durvaság és a meglepetés erős pofonjából, érzékelem, hogy könnyedén ő is mellém fekszik.
Aztán újabb halál és feltámadás. Fölöttem a csillagos ég.
Moccanni sem bírok.
Érzem, hogy megfogja a kezem.
- Ugye, hogy ez sokkal jobb? – kérdezi és harsányan, ellenállhatatlanul felnevet. A kezén keresztül érzem a mellkasából szétterjedő erőhullámokat.
Nincs más választásom. Lassan, nehézkesen elvigyorodom.
Igen, ez így sokkal jobb.