Októbrrr

Semmi kedvvel indultam útnak Danival és Zoéval az állomásra. Hűvös októberi este volt és sár. Mindenhol. A vonaton sem jött meg jobban a kedvem a bulizáshoz. Egyre csak azon járt az eszem, hogy mennyivel jobb lenne otthon összebújva, forró teát kortyolgatva filmezni. Az ismerősünkhöz érve azonnal kinyitottuk a Hubertust. A szamócás likőr, a bor, és a fiúknak hála a sör is gyorsan fogyott az üvegekből és a poharakból egyaránt. Engem sem kellett félteni. Az volt a célom, hogy becsiccsentsek, azt reméltem úgy kevésbé lesz kínzás számomra az egész buli téma. Akkor lendült bele igazán a kezem a poharam emelgetésébe, amikor a fiúk borzalmasan szörnyű, szinte már-már fizikailag fájdalmat okozó videókat kezdtek nézni, ezáltal velünk is nézetni a neten. Akkor még semmit nem éreztem az alkohol hatásából. Nem úgy, mint abban a percben, amikor felálltam a kanapéról, hogy felvegyem a csizmám és induljunk a klubba. Persze az utolsó pohár likőr még így is elég könnyen lecsúszott a torkomon. Egész úton szédültem. A villamosig, a villamoson és utána is. A megállóból már nem kellett sokat sétálni, jobbra fordultunk az egyik sarkon és még a vak is – meg a félig részeg ember is – látta a nagy, világító feliratot a klub bejáratánál. Nem mentünk be rögtön, nálunk volt a megmaradt bor, amit én ki is harcoltam magamnak, csupán egy korty erejéig, amiből aztán végül három lett, de lett volna több is, ha Zoé nem veszi el tőlem.
- Naa – kiáltottam durcásan.
- Egy kortyról volt szó – Zoé csúnyán nézett rám, de nem érdekelt.
- Három a magyar igazság – feleltem büszkén, hogy még így is jár az agyam.
Tartottam attól, hogy ez a kisebb-nagyobb szédülés nem tart ki elég sokáig és villámgyorsan teljesen józannak találom magam odabent, így hát újra elkértem a borosüveget és jó nagyokat kortyoltam belőle még utoljára. Másodszor Dani kapta ki a kezemből, látva, hogy újfent nem az egy korty a cél.
Belépve a szórakozóhelyre egy lifttel vittek tovább minket. Első utunk a férfi mosdóba vezetett volna, ha Dani nem szól, hogy bent van egy biztonságiőr. Mivel nem tudtuk merre van a női mosdó, Zoé meg is kérdezte amint az őr végzett a dolgával.
- Azt mondja, fél emelettel feljebb van. De nem tudom, hogy innen egy fél emelet, vagy a rendes emeletről – kiabálta a fülembe, utalva arra, hogy a férfimosdó történetesen két emelet között helyezkedik el. Elindultunk felfelé, majd utolérve a biztonságiőrt, én is a bugyuta kérdéseimmel nyaggattam.
- Elnézést, még eggyel feljebb? – kérdeztem a tőlem telhető legjózanabb módon és hangszínen, ő pedig bólintott. Azt hiszem.
Nem végeztem túl gyorsan a dolgom. Mondjuk sosem teszem. Ezúttal nem mentem ki rögtön a fülkéből. Néhányszor véletlenül belefejeltem az ajtóba, ami nem volt túl kellemes, de hasznosnak bizonyult, mert gondolkozni kezdtem. /Most ezt álmodom? Vagy tényleg itt lennék? Hangos a zene, még itt is hallom. *bum* Biztosan ébren vagyok. Beszélgettem egy biztonságiőrrel? Ez most megtörtént? Várjunk, várjunk, vegyük sorba. Az még megvan, hogy útközben megálltunk, mert Dani talált egy kresztáblát. Igen. Le is fényképeztem. Szóval az nem lehetett álom. *bum* Aztán... Bejöttünk. Volt valami lift is. Meg biztiőr. És most itt vagyok. Akkor ez végül is lehet valóság. Vagy nem?... Jól van, kit érdekel?! Inkább megyek, úgysem tudom eldönteni, hogy most mi van./
- Te nem pisilsz? – kérdeztem Zoét amikor kiléptem a fülkéből.
- Már voltam rég. Jól vagy?
- Aha.
A ruhatárhoz érve egyre rosszabbul éreztem magam. Amíg Dani beadta a kabátokat, én szépen lassan lecsúsztam a fal mentén és guggolva vártam tovább.
- Nina, mi van? Jól vagy? – guggolt le mellém Zoé.
- Nem nagyon – adtam egy, a valóságot egyáltalán nem megfelelően tükröző rövid választ. Pocsékul voltam. Borzalmasan. Már amikor épp tudtam azt, hogy vagyok valahogy.
- Téged néz a biztonságiőr – Zoé aggódóan kapkodta a fejét hol felém, hol az említett alak felé.
- És? Nézzen. Nem érdekel.
- Ha Dani jön, veszünk neked vizet, leülünk és megiszod, oké? – csak bólintani volt erőm.
Elindultunk a táncoló jónép felé, majd miután Zoé megvette nekem a 250ml-es szénsavmentes Natur Aqua vizet 500, ismétlem ÖTSZÁZ jómagyar forintért, átmentünk az R'n'B terembe, ahol végre le tudtunk ülni a borzasztóan kényelmes, fekete bőrkanapékra. Ott sokkal halkabb volt a zene és kevesebb ember is volt. Fekete szívószállal kortyolgattam az ötszáz forintos vizet, ami feltételezem ajándékba járhatott ahhoz a méregdrága lötyihez.
- Jobban vagy már? – kérdezték tőlem, én pedig habozva bólintottam. Jót tett a víz és a kanapé a hátsóm alatt. Legalábbis egy darabig így éreztem. Olyan volt, mint egy hullámvasúton ülni. Egyszer fent, aztán lent. Aztán még lejjebb, de erre akkor még nem gondoltam. Reménykedtem abban, hogy a víz majd csodát tesz. Ültem és dermedten magam elé meredtem. /Most akkor mi van? Megint olyan érzésem van, mintha álmodnék. Oké, lássuk csak. Még mindig hallom a zenét. Egy teremben ülünk, ami szinte tök üres. Emberek állnak odakint az erkélyen. Vizet iszom, hogy jobban legyek./ Kavarogni kezdett a gyomrom, emlékeztetve a nem túl fényes helyzetemre, amit sajnos nem álmodtam. /Ó, basszus, hiszen én szarul vagyok. Jézusom, hát mindjárt kidobom a taccsot. Kell egy vécé. Hol van a vécé?!/
- Rosszul vagyok – mondtam a többiek felé fordulva.
- Megkeressük a vécét.
- Itt van egy, ha kimegyünk a teremből – oldotta meg gyorsan a problémát Dani.
Mindketten belém karoltak és elindultunk az előbb említett helyiség felé. Az ajtó elé érve Dani átadott Zoénak és kint várt ránk. Zoé megpróbálta összekötni a hajamat, több-kevesebb sikerrel, mire én elkértem tőle a hajgumit. Előrehajoltam és megpróbáltam copfba fogni. Nagyon rossz ötlet volt. /Jön a róka, kidobom a taccsot, idehányok, pfuj./ Bent szerencsémre volt üres fülke, amit azonnal el is foglaltunk. Ketten. A kagyló fölé görnyedve vártam, hogy a pálinka, a Hubertus, a szamóca likőr és a bor, az a sok bor visszaköszönjön nekem egy nem túl kellemes módon. Persze mit is képzeltem? Még hogy majd azonnal átlendülök a nehezén... Hahh, jó vicc. Persze meginni sem két perc volt, és ha arra nem voltam lusta és annyi eszem volt, akkor bizony pár órával később igencsak megérdemeltem egy kis szenvedést. A kagyló fölé hajoló póz villámgyorsan változott guggolóvá, térdelővé és végül üléssé. Egy probléma volt csak ezzel. Hogy mindez a vécé előtt zajlott.
*bum* Koppant a fejem a falon, amikor jobbra dőltem.
- Ez holnap fájni fog – kommentálta az eseményt Zoé, majd elhúzott a faltól és onnantól kezdve folyamatosan tartott, hogy a puklijaim száma ne növekedjen.
Nem tudom pontosan, hogy mennyi idő telt el, de végül sírni kezdtem.
- Sss, most miért sírsz? Mi a baj? – kérdezte Zoé a hátamat simogatva.
- Az, hogy én ezt nem akartam. Mármint nem így akartam. Nem akartam mindent így tönkretenni. Ne haragudj – zokogtam.
- Semmi baj, majd bepótoljuk. De most ezért ne sírj. Na, fordulj ide – mondta, miközben a könnyeimmel útnak indult szemfestéket törölgette az arcomról.
Borzasztóan kavargott a gyomrom, szédültem, forgott velem az egész világ.
- Ne nyúlj már bele a vécébe – hagyta el Zoé száját, miközben a kezeimet pakolgatta jobbra-balra. – Undorító és nagyon büdös. – /Baszki, ez tényleg nagyon büdös. Hogy nem éreztem eddig? Mi a franc? Ez gusztustalan. Várjunk csak, egy vécével szemezek. Jézusom… Jé és ott van a kezeim árnyéka. Nahát, színes a körvonaluk! Vicces./ Miközben a kezeimet csodálkozva bámultam, újra elérte a fülemet a kint dübörgő zene. /Ó, már majdnem elfelejtettem, hogy hol is vagyok. Énekelni akarok. Milyen szám is megy most? Biztos ismerem, de nem hallom elég jól. Francba…/
- Nagyon kell már pisilnem, de mi van, ha akkor kell hánynom? – fakadt ki belőlem hirtelen.
- Akkor pisilj.
- És kimész?
- Nem, nem hagylak itt, hogy aztán eldőlj.
- De ne már, nagyon kell, és azt se tudom mikor borotválkoztam utoljára – aggódóan, kínzott arccal néztem rá. Na meg persze elfolyt sminkkel, keresztbe álló szemekkel, stb., stb.…
- Jó, nem baj Nina. Elfordulok, oké?
- Jó, na – nem bírtam folytatni a vitát, a húgyhólyagom kegyelemért könyörgött.
Az első és utolsó, kínos, Zoé előtti akcióm után egy fokkal jobban éreztem magam, tekintve, hogy a nadrágom már nem nyomta ülés közben az előbb említett szervemet. /Vajon mennyi idő telhetett el? Meddig leszünk még itt? Dani meg kint van egyedül. Rámozdult már valaki? Már időtlen idők óta egy koszos vécében ülök, úgyhogy ez mondjuk nem is olyan kérdéses dolog. Áh, ezt nem hiszem el… Rosszul vagyok és még ilyenkor is hülyeségek jutnak eszembe. Hiába, úgy tűnik, hogy az agyam sosem kapcsol ki teljesen./
- Szerintem nem fogsz hányni, menjünk ki a levegőre vagy legalább üljünk vissza a kanapékra, hátha már jobban leszel.
- Nem, nem akarok. Félek, hogy ha kimegyünk innen, akkor fog rám jönni a hányhatnék.
- Jó, írok Daninak.
Nem sokkal később aztán meghallottam Dani hangját. Zoé kiment, ő pedig bent maradt velem élvezni a show műsort. A hátamat simogatta, a fejemet tartotta, én pedig egyszer csak öklendezni kezdtem és végre elhánytam magam. Juhé, róka-móka! /Fúj de undorító színe van. Mi ez? És mi van benne? Blöe, inkább nem akarom tudni./
- Nincs semmi baj kicsim. Mindjárt jobban leszel. Nagyon szeretlek – mondta nekem, a rókakirálynőnek. Nincs is romantikusabb dolog annál, mint a szerelmed előtt hányni egy szórakozóhely vécéjében ülve, úgy, hogy ő közben tartja a fejed, simogatja a hátad és szüntelenül csak azt ismételgeti, hogy nem lesz semmi baj, és hogy nagyon szeret.
Az első adag után jött a második, majd a harmadik, míg végül már elég biztosnak éreztem a gyomromat ahhoz, hogy feltápászkodjak a padlóról és a kijárat felé indulhassunk bő három és fél óra szenvedés után. Azért időközben kaptam még egy üveg aranyáron eladott vizet, amiért igazán hálás voltam, tekintve, hogy töméntelen mennyiségű undormány haladt végig a számon és a nyelőcsövemen – nem a megszokott sorrendben – és fogmosásra nem volt lehetőség.
A kinti hűvös levegő jót tett a züllött fejemnek, kezdtem kicsit tisztábban látni a dolgokat, már nem voltam a dübörgő zene, a tömeg, a meleg, a wc és az alkohol kábulatában. Na jó, talán az alkohol még mindig jelen volt. Leültünk egy asztalhoz, nem is tudom mire várva. Hideg volt, erre emlékszem és még mindig éreztem a hányás előjelét a számban. Egyre csak köpködtem, miközben azon járt az eszem, hogy mennyire büszke is lehet most rám életem szerelme. (Nem meglepő módon, tényleg az is volt! Hisz ezelőtt nem rajongtam túlzottan a nyilvános köpködésért. De ez más volt. Sós és életem egyik legrosszabb estéjére emlékeztetett.)
Hogy pontosan hogyan is jutottunk el a pályaudvarig, arra nem emlékszem, de ahogy felszálltunk a vonatra és megcsapott a meleg az egész testem beleremegett és a gyomrom újra liftezni kezdett. Nagyon nem szerettem volna újra elölről kezdeni az egészet, így próbáltam a lehető legkevesebbet mocorogni és becsukott szemmel kizárni a vonat lámpáinak erős, irritáló fényét. De nem csak rám volt rossz hatással a vonat melege. Dani – tekintettel az indulásig hátralévő kb. 10 percre – leszállt és a peronon állva elszívott egy szál cigit. Miután végzett és leült mellém a vonaton egyre rosszabbul érezte magát. Aggódtam érte, tényleg, igazán, de lekötött a saját rosszullétem és egyszerre egy dologra is nehéz volt abban a kábulatban koncentrálni.
- Mindjárt jövök – mondta és már el is tűnt mellőlem. Nem is láttam, hogy leszállt-e a vonatról, vagy a mosdóba ment-e, még csak azt sem tudtam, hogy megyünk-e már, velem ugyanis elég régóta forgott a világ. Mindenesetre volt egy tippem arra, hogy épp mit csinálhat. Úgy éreztem, hogy nekem is legalább annyira ott kéne lennem mellette, ahogy ő mellettem volt a szórakozóhelyen. De mire megmozdíthattam volna legalább az egyik lábujjamat, már vissza is jött.
(Mi is bizonyíthatná jobban az összetartozásunkat, mint az, hogy ha én hányok, szolidaritásból ő is kidobja a taccsot? Ilyen ez a szerelem.)
Egy gondolat tudott csak átsuhanni az agyamon, ami mindkettőnkre vonatkozott, mielőtt teljesen kikapcsolt volna, hogy végigszundikáljam a haza utat: minek iszik, aki nem bírja?