Ökölharc

A második sör. Ez nyugtat, segít lazítani, de az agy még tiszta. Rohadt fárasztó hét. A zene lüktetése átjár, sodródom vele.
Szőke bombázó a fókuszban. Tudja, hogy az. Minden tekintet, legyen nyáladzó férfié, vagy irigy nőé, percenként tér vissza hozzá. Flegmán kezeli, méla undor, királynői parancsolhatnék, sok ellenszenves teszi még izgalmasabbá őt, és sétálnak a csapdájába egyre a hozzám hasonló hülyék.

- Te mekkora paraszt vagy! – visítja felháborodva egy tizenöt év körüli kamaszra, mert a szerencsétlen rálöttyentett az istennő karjára pár cseppet a vörösborából. A srác szeretne elsüllyedni.
A nő csípője ring a zenére, közben osztja az észt vagányul, a mellei táncolnak, a szája mocskos szavakra kerekedik, szid és utál mindenkit. Furcsa, nem a szokásos le kéne kapni érzés kerít a hatalmába. Jó lenne megütni! Igen erre gondolok. Szívesen belevágnék abba a nagy arcába. Soha nem ütöttem meg nőt.

- Látom, meg van a ma esti szerencsés. – jegyzi meg mellettem Viki, követve a tekintetem. Gondolkodik helyettem, ezúttal téved. Viszont igaza van, az ilyen csajok az eseteim általában. Ma valahogy másképp látom, pontosan úgy, ahogy másnap szoktam látni őket. Szétmázolt festékkel, bújós cicává szelídülten reggel az ágyban. A nap fényében átalakulnak egészen rövid időre, egészen szerethető lénnyé. Aztán új erőre kapnak minimum egy órás fürdőszoba használat után. Éjszaka odaadott testüknek jutalmául új rabszolgát találtak maguknak hiszik, és próbálják lekezelni ennek megfelelően. Meztelen testüket tologatják naiv büszkeséggel, mint gyümölcstálat a jóllakott húsevő elé.
Akkor kirajzolódik a reménytelen vége, megint vége felirat előttem. Örülök neki. Hiszen úgy sem akartam mást, az indok, ahogy a nő este, kézenfekvő, nekem nem fog nyávogni egy macska sem.

Különös ez a típus, állandóan hasonlít valakire, közben egyedinek, különlegesnek érzi magát, és annyi van belőle, mint döglött állatot szimatoló másik állatba átvonuló éhes bolhák tömegéből. Felnyitom a harmadik sört, egyúttal végigélem az egy éjszakás kalandom a szőkével. A bizsergés a tenyeremben nem szűnik, ágyékomban elő sem jön. Mint férfi hidegen hagy, mint ember nagyon kiverném belőle ezt a flegma, lekezelő stílust. Mintha az összes eddigi nőmet látnám benne, és rájövök, valójában magamat gyűlölöm miatta. Természetesen a többi cicababa olvadozva próbálja őt utánozni.

Talán az egyetlen vagyok, aki még nem szólította meg, eltekintve pár kiskorútól, aki nem is meri. Valószínűleg ezért lehet, hogy rám förmed:
- Mit bambulsz, a cipődről kell felrúgnom a szemed?
Ökölbe szorul a kezem, nem kellett volna idejönnie. Párolog a bugyiján át az ősiség felkínálása.
- Húzz a picsába – morgom és pina helyett inkább a piáért nyúlok.
- Na mi bajod? Elhagyott, vagy visszajött? – gügyögi gúnyosan és megborzolja a hajam. – Várj csak, hozok neked valamit. – és ellibeg.
- Ügyes vagy. – dünnyögi mellettem Viki, mint korban legközelebb álló rokonom, és nőként legközelebb álló emberem. Most az ő tudálékos fejét is boldogan összekoccantanám a másik szőkéével.
Igaza van. Ha egy ilyen nőt elküld az ember a picsába, nagyobb bók, mint rózsa kötegekkel a lábai elé borulni. Amit viszont Viki nem tud, hogy ezúttal tényleg nem kívántam egyéb helyre az illetőt.
Ki kell mennem a levegőre, mert baj lesz, érzem.

A kocsinak támaszkodva előkotrok egy cigit, reflexből körbenézek, mintha 24 évesen még tilosban járnék emiatt. Füstölgök és nyugszom.
- Ne … kérlek … ne … kérlek szépen – síróska hang, megint egy nőnemű.
Jaj ne! – hagyom helyben és hallom ugyanazt egyre. Káromkodás foszlányok a fejemben, hova meneküljek még világ tőled? Persze hogy a hang felé.
A szokásos felállás, izgalomtól rángó lengéscsillapítók, kocsi hátsó ülése, megtévedt ifjú lányka és a megtévesztett, megvadult fiúcska esete. Végül is ütni akartam, itt az alkalom.

A srác lába kilóg a kocsiból. Kicsit belerúgok. Hirtelen támadt kíváncsiságából fordultában beveri a fejét a karosszériába. Szédülten rogy elém a földre. Csalódott vagyok, a tárgy által okozott fájdalom miatt hamar józanodik, felméri a szituációt és elrohan. Az üthetnék tovább marad a markomban.
Tétovázok, mennék én is, aztán mégis a kezemet nyújtom. Nem fogadja el, összekuporodik és zokog, csupasz térdei közé szipogja érthetetlen szavakból álló bánatát.
Mégis mi a francot képzelt a kocsi felé vezető út közben? Csillagokat fognak nézni? Vagy valami perverz dolgot zavartam meg, amiből miattam semmi sem lett? Ellegyintem a gúnyt, próbálok kedves lenni, nem nagyon sikerül.
- Bemegyünk, kapsz egy limonádét, aztán megnyugszol. Szállj már ki! – a hangom idegen, türelmetlen és gonosz.
- Ez az én kocsim. – mondja ki az első értelmes mondatot.
Rendezgetem az információt. A gyér fényben a soványka alakot úgy 14-15 évesnek saccoltam, a vadonatúj mercit pedig sokmilliósnak. Sehogy sem stimmel.
Kászálódik, remegő lábakon áll előttem. Karcsú, vékony, formás, mérem végig ösztönösen. Vérzik az orra. Keresgélem a kötelezően ilyen esetekre hordozandó zsebkendőt, persze hogy nincs nálam.
- Hol a kulcs? – kérdezi tőlem, és matatni kezd az autóban, ajtókat nyitva-csapva. Pótcselekvés, bár igazinak látszik. Pár kör után leállítom, az első ülés alól kiszedem a táskájának ítélt szőrös izét, a kezébe nyomom. Kilóg belőle a díszes emblémát viselő keresett tárgy.
- Zárd be, és gyere!

Vikire bízom a lányt, pár szót mellékelve használati utasításként. Beletelik félóra és nevetgélve jönnek elő a mosdóból. Vikkancs őstehetség test és lélektanban, néha gyűlölöm érte, a szívem mélyén viszont remélem, mindig a közelemben lesz.
Megmentettem kellemes jelenség. Ezt mondja a férfi, ha egy csinos lányról kérdezik, aki szépnek szép, de valahogy semmi nincs benne, ami erősebben megragadja a figyelmet. Gondolom mindezt, mikor egy puszit nyom a képemre. Az illata tiszta, bizsergető, finom. Szelíd, mosolygós barna szem melege ölel át hálásan, kellemes hang teszi ugyanezt.
Kérdezek, mesél. A hang. Életem végéig képes lennék hallgatni, mondjon bármit.
Apja annak a lovardának a tulaja, ahol két napja Vikivel mi is produkáltunk ezt-azt. A záró rendezvény ez a 80-as éveket idéző diszkó, ide a bátyja helyett annak egy barátja kísérte el. Mivel a lovag túlitta magát, Kriszti úgy gondolta hazaviszi. A végeredményhez volt szerencsém.
Köszöni sokadszor, bár jól tartja magát, sűrűn pislog, hogy ne törjön ki újra könnyekben.

Múlik az idő, szépül a téma, lovak, lovasok. Vallomására olvadok tovább.
- Apa nagyon szégyelli, én is nagyon – súgja – irtózom a lovaktól. Az egész család köztük éli az életet és én öt méternél közelebb nem mennék egyikhez sem. Hülyeség igaz?
Megfogom a kezét. – Nem az. – ilyen tőmondatokra vagyok képes.
Belekortyol a sörömbe és fintorog. Viki odatolja elé a gyömbéres-narancsos vackot, amit inni szokott és nyújtózkodik. – Na én megyek aludni, holnap korán pakolunk. Ne késs!

Maradunk kettesben Krisztivel. Sokáig.
Hajnalban, mint újra 16 éves, még mindig csak a kezét merem megfogni és idétlen hülyeségekkel búcsúzom tőle, vezessen óvatosan, meg ilyesmik. Nem nevet ki.
Kapok tőle egy puha csókot az arcomra, és egy kártyát.
- Este Pesten leszünk, itt a címen. Gyere el, főzök valamit. Hozd el Vikit is!

Egy lány képe előttem, az Övé, aki nem akar másnak látszani, mint ami, aki. Képes ebben a felpörgetett, undort köpő világban is kedvesen megmaradni nemének szépségében. Tisztán, őszintén adva önmagát. Az ilyenektől száll messzire a férfi agy racionalitása és képes akármire, amit csak kérnek tőle.
Fékcsikorgások, dühödt autódudák. Úgy hatvannal hajtottam át a stoptáblánál.
- Állj félre! – kéri Viki halálsápadtan.
Várom a megérdemelt, hisztérikussá éleződő szóözönt a nyilvánvaló hülyeségemért. Csak helycserét kér, majd ő vezet.
Messzire visznek az álmok, olyan sokat ígérően.

Csinos ház, szép kert. Ezt ismételgetve nyugtatgatom kamasszá vált önmagam. Viki amolyan első randi félének tartva ezt, inkább kimarad a buliból. Lebeszélt viszont a virágról, jófajta olasz vörös borral a hónom alatt csöngetek.
Szőke kis kölyök csimpaszkodik a kilincsen, alig éri fel, rám vigyorog.
- Mami! – rikkant nagyot.
Kriszti is előbukkan. Az otthon békéje teszi még harmonikusabbá általam felidealizált szépségét.
- Szólj apának! – simít végig a kis törpe fürtjein. Rám mosolyog.
Végre kitör a régóta áhított üthetnék, bele ököllel a saját lelkembe.