Néha meg kell őrülni

Valami őrültséget kell tennem. –gondoltam azon a csütörtök reggelen. Úgy kezdődött, hogy nem mentem suliba. Gondoltam egyet és otthon maradtam. Bűnöző lettem. De élveztem.
Gondolkoztam rajta, hogy mi legyen az az egetrengető nagy tett, amire egész életemben emlékezni fogok, de nem jutott eszembe, Így hát arra jutottam, hogy ha én nem találom meg az őrültséget, majd ő engem. Annyi energiát éreztem magamban, mint még soha. A felgyülemlett pozitív töltéseket valami nagyszabású dologban kellett levezetnem. Én voltam a felhő és vártam, hogy szórhassam villámaimat, csak még nem tudtam, mi legyen a célpont.

Felöltöztem. Topot vettem fel és az otthoni melegítőmet. Viccesen otthonkának is nevezhetném a szerkót, amit magamra öltöttem. Bekapcsoltam a rádiót, felhangosítottam, hogy a konyhában is halljam a zenét. Imádok zenét hallgatni, és nem tudok egyhelyben ülni, ha a kedvenc számaim szólnak. Amint meghallottam az aktuális number 1-mat berohantam a szobába. Azonnal elkezdett járni a lábam, követte a karom, majd az egész testem. Ugráltam, tekeregtem, forogtam a zenére. Nevettem és énekeltem a dalt, már amennyi eszembe jutott a szövegéből. Én voltam és a zene. Mindegy volt, hogy mozgok, vagy mennyire hamisan énekelek. Jól éreztem magam, olyan elképzelhetetlenül boldog és elégedett voltam.

Aztán gondoltam egyet, és úgy döntöttem elmegyek valahova. Nem tudtam, hova. Majd elvisz a lábam, oda, ahol lennem kell. Átöltöztem, hisz otthonkában csak otthon lehet az ember. Feldobtam egy kis sminket, épp annyit, hogy ha a nagy melegben leolvadna az arcomról, akkor se tűnjön úgy, hogy maszkot viselek. Lementem a buszmegállóba és vártam. Az első busz, ami jött a belvárosba menő busz volt. Felszálltam rá. A belváros mindössze 10 percre volt busszal a lakásunktól. A Centrumnál volt a végállomás. Ez egy áruház, amit ma már nem így neveznek, de egyébként mindenki így hívja. Ideális találkozóhely, mert a villamos és buszok megállóinak csomópontjában fekszik. Évszaktól és napszaktól függetlenül mindig sokan vannak itt. Akkor is sok volt az ember, de főleg felnőtt középkorúak és öregek. A diákok még suliban voltak. Én kivétel voltam, mert én ellógtam.

Elindultam végig a főutcán. Sütött a nap, jó kedvem volt. Egy dalt kezdtem dúdolni. Először csak a fejemben hallottam, majd egyre hangosabban, mintha az egész utcán ez zengene. Mindig azt szerettem volna, hogy egyszer megyek az utcán, és hirtelen hangosan kezd szólni a kedvenc számom és elkezdek rá táncolni, az emberek követnek és egy óriási utcabál kerekedik. Azt hiszem, túl sok filmet nézek, vagy élénk a fantáziám. Szóval a zene nem szólt, csak én hallottam és elképzeltem, hogy követ egy kamera, én ritmusosan lépkedek és dobálom a hajam. Előfordul, hogy közben tátogom a fejemben szóló dal szövegét. Ilyenkor furcsán rám néznek, én meg mosolyogva tovább megyek.

Bementem egy ékszerboltba. Nem akartam venni semmit, csak imádom nézegetni az ékszereket. Az ezüstöt és a gyűrűket szeretem a legjobban. Ha sok pénzem lenne, rengeteg ezüst gyűrűt vennék. Egyszerűt, giccseset, köveset, vékonyat és vastagot. Mindenfélét. Lehet, hogy nem is hordanám, csak úgy lenne. De legalább lenne.
A gyűrűs vitrin a bolt hátsó felében volt. Egy srác álldogált ott, a gyűrűket nézegette. Nem lehetett sokkal idősebb nálam. Topogott, egyik lábáról a másikra állt. „A barátnőjének keres gyűrűt. - gondoltam. - Nem csodálom, ha ideges. Mi lányok nem vagyunk egyszerű esetek. Ha köveset kapunk, követlen szeretnénk, ha vastagot, akkor meg a vékony tetszene jobban. Nem is tudom, mit vacillál annyit, mindegy milyet vesz, a csaj úgyis más milyet képzelt el, de majd úgy tesz, mintha tetszene neki.” A srác mellé álltam nézelődni. Ő furcsán felém nézett, kissé haragosan. Úgy tűnt nem tetszik neki, hogy mellette állok, mert zavarom a válogatásban. Hát már csak nem fogok arrébb menni! - gondoltam.

A srác ekkor hirtelen felém fordult, elkapta a karom és magához rántott. Nem tudtam semmit sem tenni. Ő átfogta a karjával a vállam és valamit erősen a hátamba fúrt. Nem fájt, csak zavart, hogy nem tudom mi az. Illetve az egész helyzet zavart.
- Meg ne moccanj. –lihegte a fülembe a gyerek.
Bólintottam. Nem akartam kiprovokálni, hogy azt a valamit, amit a hátamba fúrt működésbe hozza. Fegyverre gondoltam, szúró-vágóra vagy automatára.
- Ez egy rablás. Ha nem akarják, hogy a lánynak bántódása essen, mindenki maradjon a helyén. –kiabálta foglyul ejtőm. 3-an voltak a boltban. A pult mögött az eladónő, egy férfi, akinek éppen valami nyakláncot mutogatott és egy idősebb nő, aki a fülbevalókat nézte. Ijedtek voltak, külön figyelmeztetés nélkül is a helyükön maradtak volna.
- Maga, a pult mögül, jöjjön ide. - folytatta a srác.
A nő kelletlenül kilépett a biztonságot adó fabarikád mögül és elindult felénk.
- Nyissa ki a vitrint. –parancsolt rá a fiú.
- Melyiket?
- Amelyikben a gyűrűk vannak! Siessen már –üvöltött a nőre. Éreztem, ahogy remeg a srác keze. - Vegye ki a pirosat, amelyikben kő van.
A nő így tett. A két vevő még mindig mozdulatlanul állt, és figyelte, hogy mi történik.
- Hozza ide a gyűrűt. –mordult a nőre a rabló. A nő lassan odalépdelt és átadta. –Menjen vissza a pult mögé! Most elmegyünk, a lányt magammal viszem. Ha hívják a rendőröket, abból csak baj lehet! - fenyegetőzött.

Az jutott eszembe, hogy ezzel a gyerekkel valami nem stimmel. Egy gyűrűért túszt ejt? Biztos voltam benne, hogy ki tudta volna fizetni. Valószínűleg a rendőrök sem csinálnának belőle majd nagy ügyet, ha elkapnák, csak hát elrabolt engem. Mégis csak emberélet forog kockán.
A srác mondta, hogy induljak és elkezdett lökdösni. Nehéz volt úgy menni, hogy közben magához szorított és az egyik kezét a hátamba tartotta. Valahogy eljutottunk az ajtóig, amit nekem kellett kinyitni. Aztán elengedte a vállam, elkapta a kezem és futásnak eredt. Engem húzott maga után. Lefordultunk egy utcán, és amikor már azt hittem, hogy kiköpöm a tüdőmet, beszaladtunk egy kapualjban és megálltunk.
Kétrét görnyedtem és a térdemre támaszkodtam. Tanultam lélegezni. A fülemben dobolt a vérem és egész testemben éreztem a szívem lüktetését. A srác a falnak támaszkodott, a plafont bámulta. Hosszú csend következett.
- Elmehetsz. - szólalt meg.
- Miért loptad el a gyűrűt? –kérdeztem. –Nem volt rá pénzed?
A srác csúnyán rám nézett. – Semmi közöd hozzá. Ahelyett, hogy kérdezgetsz, inkább menj el.

Nem akartam elmenni. Izgalmasnak találtam a helyzetet. Nem féltem a sráctól. Nem volt olyan agresszív vadállat alkat. Pancser kis bűnözőnek tűnt, aki fogalmam sincs, miért ejt túszokat gyűrűrabláshoz.
- Nem megyek el, amíg nem válaszolsz. Jogom van tudni, hogy miért ejtettél túszul. –makacskodtam.
- Már bánom, hogy belekevertelek, mert idegesítesz. Nem tudnál csak úgy csöndben elmenni?
- Nem félsz, hogy feljelentelek? – veszekedősre fogtam a hangom. Zavart, hogy olyan lekezelően beszélt velem, mikor per pillanat rajtam múlott a szabadsága.
- Nem bántottalak, nem tudnak velem mit kezdeni a zsaruk. –vonogatta a vállát.
- Nem akarlak feljelenteni, csak mond meg, hogy mire volt jó ez az egész, és aztán el is megyek. – mondtam
Beletúrt a hajába, majd megcsóválta a fejét: -Jól van, csak szabaduljak meg tőled. - vett egy nagy levegőt- Hogy miért loptam el a gyűrűt? Csak úgy. –mondta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Picit meglepődtem, nem is lepleztem. – Ezt komolyan mondod?
- Igen, csak úgy őrültségből loptam el. És téged is csak úgy elraboltalak. –jelentette ki.

Ahogy ezt kimondta eszembe jutott valami. Az, hogy miért is indultam el otthonról. Az őrültségért. Valami őrültséget akartam ma csinálni. Azt hiszem sikerült. Még pedig azért, mert találkoztam valakivel, aki szintén őrültségre vágyott. Micsoda véletlen.
Elkezdtem nevetni.
- Min nevetsz?- kérdezte kissé rosszallóan.
- A helyzeten. – vihogtam. –Tudod én ma miért indultam el otthonról?
- Hogy ékszert vegyél? –húzogatta a száját.
Megcsóváltam a fejem: - Hogy csináljak valami őrültséget. Csak én nem tudtam, hogy mit. Erre jöttél te, vagyis mentem én a boltba és túszul ejtettél. Köszönöm gáláns lovag, hogy megajándékoztál az őrültség érzésével! – pukedliztem, és tényleg úgy éreztem, mint, aki megőrült.
- Mi bajod van?- döbbent le a srác. – Istenem, miért ezt a csajt kellett kifognom? – összetette a kezét és úgy tett, mintha imádkozna.
- Ne imádkozz, erről nem ő tehet. Ez a sors keze! – fel-alá kezdtem el mászkálni. - te is őrültséget akartál és én is. Erre összetalálkoztunk. Ha te nem vagy, én nem őrültségezek, és ha én nem vagyok, te nem rabolsz el és lőttek a tervednek. – odamentem hozzá és megrángattam. – Érted?
- Te bolond vagy. – próbálta visszatartani a mosolyát. Talán kezdett érteni.
- Nevess nyugodtan, mert ez észbontó!- na erre röhögni kezdtünk.
- Hogy hívnak? – kérdeztem meg tőle, miután lecsillapodtunk.
- Krisztiánnak.
- Én Timi vagyok. – kezet fogtunk, mintha akkor találkoznánk először. - Mennem kell. Elég régóta bujkálunk itt. Vidd vissza a gyűrűt és mond meg, hogy élek! – mosolyogtam.
- Úgy lesz. És figyelj, mi még találkozhatnánk? –olyan szelíden kérdezte, félve attól, hogy nemet mondok egy bűnöző kérésére.
- Igen, de bízzuk a sorsra. – titokzatoskodtam.
- Tessék? –ráncolta a homlokát.

Felálltam, a földről. – Ahogy ma megtaláltuk egymást, megtalálhatjuk máskor is. Ha még találkozunk, akkor annak úgy kell lenni, ha nem, akkor pedig nincs miért bánkódni. –elindultam a kapu fele. –Remélem, még találkozunk. –felé intettem.
- Én is. –felelte.
Aztán kimentem a kapun. Nevettem és futottam végig az utcán. Valami ismeretlen bizsergető érzés kerített hatalmába. Biztos voltam benne, hogy látom még Krisztiánt. A sors is ezt akarja, és ha mégsem, hát ezért írtam fel egy szórólapra a számom és akasztottam a kapu kilincsére.