Ne add fel! Mindig van aki szeret!

Szerettelek. Szeretlek. Szeretni foglak.
Néha fáj, hogy nem vagy itt. Van, mikor érzem az illatod és karod ölelését. Azokra a napokra gondolok, amit együtt töltöttünk. Most messze vagy, de én várok, ameddig csak kell.
Ha egyszer megtaláltalak nem eresztelek.
Mert egy világot jelentesz nekem. Te vagy, aki reggel is szépnek lát, aki letörli könnyeim, aki akkor is itt van mellettem, ha senki más. Te elhitetted velem, hogy a nap miattam kel fel, hogy van értelme mindennek, hogy én is lehetek fontos. Eljöttél és segítettél, hogy újra életerős és vidám legyek. Sikerült. Erőt adtál nekem, hogy túléljek minden nehézséget, és ha csak annyi kell, hogy várjak rád egy kicsit, hát nem bánom.
De most már telnek a napok, hónapok és hiányzol. Emlékszem, amikor csak feküdtünk egymás mellett és megsimogattad az arcom. Akkor bátortalanul én is a tiéd. Majd ahogy láttam, hogy édesen elmosolyodsz, közelebb csúsztam.
Néha csak jobb szótlanul feküdni. Mert nincs annál jobb, mint hogy azzal feküdj és kelj, akit szeretsz.
Tudom, most más dolgod van, én megértem és nem is szeretnék terhelő lenni. Várok. Várok, és ha végzel, akkor itt leszek.
Nem vagyok szomorú mert tudom, hogy minden megszenvedett nap, hét, hónap kifizetődik.
Soha nem adom fel. Küzdök az álmaimért, és valóra váltom őket. Nekem nincsenek nagy álmaim csak éppen olyan, amit valóra tudok váltani. És tudom, hogy soha nem szabad feladni. Amíg van ki szeret, vagy van kit szeretsz addig küzdeni kell érte. Legyen az szerelem, szülők vagy testvér. A szeretetet éltetni kell, mert ha hanyagolják, akkor feledésbe merül és csak problémák árán sikerül újra kimondani, kimutatni az érzéseket.
Az én történetem is ilyen. Jól éltünk. A szüleimmel kijöttem, a testvéreimmel elvoltam. Aztán beütött a kamaszkor ráadásnak építkeztünk is. Sose voltam beszédes gyerek a mi családunkban pedig nem volt olyan, hogy na akkor beszéljük meg. Nem mondtunk ki semmit. Ez nem is tűnt akkora problémának addig, amíg az én jóvoltamból el nem kezdtünk beszélgetni jobban.
12 éves voltam, amikor elkezdtünk építkezni. Ekkor jöttek a kölcsönök, minden a pénz körül forgott.
Mindig halk voltam és jó tanuló, fel sem merült senkiben, hogy van valami baj. Én se ismertem fel, hogy lenne valami baj. Csak hazajöttem, köszöntem és nem beszéltünk semmit. Siettek. Mindenki sietett. Nem értek rá egy gyerekkel beszélgetni. Akkor még nem gondoltam rá, hogy nekem ez problémát okoz. Néha akaratlanul is sírtam arra fogva, hogy az osztályban bántanak (részben igaz is volt). Apukám nem sokat volt itthon. Egy hónapot dolgozott külföldön, egyet meg itthon volt. Amikor hazajött se volt ideje ránk. A nővérem nem is foglalkozott vele különösebben. Pontosabban csak rám nem volt ideje, mert az öcsémmel (aki akkor volt 5 éves) mindig játszott ahogy "apa fia" között szokás. Még nem ismertem fel, hogy pontosan mi a baj, de fájt ez a helyzet. Majd az iskolába újabb konfliktusok rontották az egyébként is rossz hangulatomat. És akkor úgy gondoltam, hogy nem bírom tovább. Nem mentem be órára. Bementem a mosdóba és sírtam. Ekkor már kerestek, mert tőlem szokatlan volt, hogy csak így eltűnök. Amikor hajlandó voltam bemenni a tanáriba, már láttam ott volt anyukám. Egy hosszú beszélgetés, és egy hétig simán ment a dolog. De a hétvége felé kiborultam sírtam, elküldtem mindenkit, aki segíteni akart. Nagy részben azért, mert ha valakinek elmondtam a problémáimat, csak kinevettek. Magamba zárkóztam. Azt hittem senki se szeret, mert ugye nálunk nincs érzelem kinyilvánítás, ezért nem éreztem, hogy szeretnének. Már nem bírtam tovább azt az iskolát ezért átírattak egy másikba. Egy problémával kevesebb lett.

Aztán telt múlt az idő. Nagyobb lettem depresszióba estem. Már csak feketét hordtam, mert máshoz nem volt hangulatom. Rászoktam a dohányzásra, többet lógtam az iskolából csak kedvtelésből, a jegyeim leromlottak, nem voltak barátaim és nem nagyon nevettem. Már több "segítséghez" fordultunk de nem nagyon jött be.
Aztán (egy bulin) találkoztam egy sráccal. Meg is beszéltük, hogy találkozunk másnap. Kicsit idősebb volt nálam. Beleszerettem. Ő volt az, aki elvette a szüzességem. Egy héten keresztül lejárt hozzánk. Mindennap lefeküdtem fele. Boldog voltam, mert azt hittem viszont szeret. De csalódnom kellett. Kidobott egy hét után. Ismét szomorú voltam és ideges is. Ez alatt az idő alatt szereztem egy barátnőt, aki szinte már a testvérem lett annyira szerettem. Sokat lógtam vele. Úgy éreztem ő az egyetlen, aki megért, meghallgat és szeret.

Aztán egy szép este csak úgy viccből chateltem. Ott ismertem meg Őt. Beszélgettünk aztán felvett MSN-re, ott folytattuk. Ő is idősebb volt nálam. Találkoztunk, beszélgettünk. És egyszer csak azt vettem észre, hogy járunk, és szépen lassan beleszerettem. Ő fordított nagyot az életemben. Persze ettől nem szűnt meg minden baj. Dr kiderült, hogy apám ugyanúgy van az apjával, mint én vele. Mivel szerettem volna közelebb lenni hozzá, én léptem először. Ő még mindig elzárkózott egy kicsit.

De térjünk vissza arra, hogy szerelmes lettem, és szép hosszú kapcsolat elébe néztem. Mindent meg tudtunk beszélni, és sose veszekedtünk. Csak nekem kis problémával járt, hogy közel engedjem magamhoz. Aki valaha közel került hozzám megbántott, és ha valaki mégsem akkor azt is akaratlanul elüldöztem magam mellől. De ős kitartott és sikerült boldogok is voltunk, és jó pár év után sikerült kilábalnom a depresszióból.
A szüleim, a testvéreim, a szerelmem, a barátnőm szeretete erőt adott, és újra vidám vagyok.
Köszönöm nektek.