Mónika - 2. rész - Római találkozás

„Omnes viae Romam ducunt” – „Minden út Rómába vezet”.
 
„… üdvözöljük utasainkat Budapest-Róma járatunk fedélzetén, …hamarosan felszállunk, kérjük kapcsolják be a biztonsági öveket… kérjük kapcsolják ki, vagy kapcsolják repülési üzemmódba mobileszközeiket, és ne használják azokat, amíg az utazómagasságunkat el nem érjük…”
 
A hajtóművek felpörögnek, a gép nekilódul, mire elfogyna alatta a pálya betoncsíkja felemelkedik, és orrát felszegve a fénylően kék, októberi ég felé tart. Amikor eléri az utazómagasságot, szinte rezzenéstelenül repül délnek, miközben alatta, a mélyben lebegő tejszínhab felhőfoszlányok látszólag hátrafelé haladnak. Már Split fölött járunk, a szendvicseket, üditőitalokat kiosztották, nézem az ablakon át az apró szigetekkel szabdalt dalmát tengerpartot, és újból végigperegnek előttem a közelmúlt eseményei, amik ehhez az utazáshoz vezettek:
 
Internet, közösségi oldalak, keresés: … Mónika. Csak úgy, kíváncsiságból (magadnak sem bevallva valódi szándékaidat) … Találati listák, szívdobbanás, ott van egy már idősebb (persze, huszonöt év telt el azóta), de mégis oly ismerős arc. Modern világban élünk, ahogy mondják, néhány kattintással szinte bárkit el lehet érni, nincsenek többé távolságok. Mit fog szólni? (Nem volna jobb, ha ennyi eltelt év után inkább békén hagynád?)
Mégsem bírom ki, hogy ne keressem, de nem itt… Telefonon szeretném felhívni, élőben jobbnak érzem az ilyet, mi lehet a száma?
 
Kutakodás kanadai telefontudakozók adatbázisaiban, találatok szűkítése után százhatvannégy Monika keresztnevű előfizetőnév Ontario államban, ebből negyvennégy található a Toronto Residental Phone Book telefonkönyvben, de csak egynél szerepel „Dálnoki” középnévként a férjezett név előtt. Ez lesz ő! Otthoni szám, meg kéne próbálni felhívni, de vajon ki veszi fel? Mi van, ha a férje? Most ott még csak koradélután van, este kellene felhívni. És nem most, hanem majd a hétvégén.
 
Szombat éjfél. Torontóban most este van, rászánom magam a hívásra. Kanada országkódja 1-es, Toronto 416, ennek már utánanéztem. Bepötyögöm a számokat: 00 1 416 és a hétjegyű otthoni szám. A hívás kimegy (most még leteheted), és valahol, az óceánon túl, egy másik földrészen lévő lakásban néhány másodperc múlva kicsöng. A harmadik csöngés után felveszik, egy nő szól bele:
 
-Hallo! Monika Dálnoki Brown speaking.
 
Ez ő!  Nem tudok megszólalni!
 
-Who’s that? -hallom a kagylóból.
 
-Ő…, ne haragudj a zavarásért, Magyarországról hívlak, még 1995-ben együtt… tudod…
 
- Tudom - hallom a halk választ rövid csend után.
 
Majd megint csend a vonalban...
 
-Hogyan jutottam eszedbe? -hallom végül az ismerős hangot többezer kilométer távolságból, de mégis oly tisztán, mintha itt állna mellettem.
 
-Sosem felejtettelek el -csak ennyit tudok kinyögni.
 
-Nagyon megleptél -mondja és gyanúsan szipog.
 
Azután beszélgettünk majdnem egy órát. A következő szombaton ő hívott fel. Azt mondja, nem rég elvált, egyedül él, nyugodtan beszélgethetünk.
 
-Pontosan miért váltál el? - térek rá késöbb.
 
Elmeséli. Furcsa történet, azt hittem eddig, hogy ilyen csak regényben vagy filmben van:
Férje, aki valaha vendégprofesszorként járt az egyetemen, ahol Mónika tanult, -mint mondtam, ottani kapcsolatuk torkollott házasságba, szóval a férje később egy kanadai egyetem dékánja lett, ami ott nagyon jó állásnak számít. Persze, titkárnő is jár hozzá, csinos, fiatalabb nő, akinek jól jönne egy jólfizetett, magas beosztásban lévő férj, még ha az már nős is. De ha egy elszánt nő kiveti hálóját, általában eléri, amit akar, csak idő kérdése. Mindennapi ügy, mondhatná valaki, de ez nem volt az. Mónika férje öt éven át mintegy kettős életet élve, szó szerint két helyre járt haza: Mónikához és a titkárnőhöz. Amikor végül kiderült, arra hivatkozott, hogy már régen el akarta mondani, csak nem tudta, hogy kezdjen bele.
 
A válási papírokat a napokban írták alá, a házat eladták, mindent elosztottak, férje végleg a másik nőhöz költözött. Mónika vett egy kis lakást magának Torontóban. Időbe telt, mire túltette magát rajta, csak azt nem érti, hogy az utólag már gyanúsnak tűnő események ellenére hogyan lehetett ennyire vak? Azok a gyakori konferenciák, tanulmányutak... Mindegy, most már jobb az a tudat, hogy nem egy ilyen emberrel kell leélnie a hátralevő életét… Egyébként, van egy húsz éves fia is, aki Braziliába költözött, ahol saját vállalkozásba fogott: PET-palack kupakok újrahasznosításával gyárt saját tervezésű gördeszkákat. Megél belőle, imádja Rio de Janeiro-t, nem is akar visszaköltözni a hideg Északra.
 
-Nem találkozhatnánk újból? -teszem fel félszegen a nagy kérdést. 
 
-De… igen. Ha tényleg akarod…
 
-Hát persze, hogy akarom.
 
-Esetleg Rómában? A Piazza del Popolón, emlékszel?
 
Emlékszem, még huszonöt év távlatából is pontosan emlékszem. Otthoni sétáink során tervezgettük, hogy egyszer majd ott hallgatjuk meg az alkonyati harangzúgást. Akkor nem sikerült, de most bepótolhatjuk.
 
-Ott nagyon jó lesz.
 
-Van néhány elintézni valóm, de egy hónap múlva szabad vagyok. -mondja.
 
És most eljött az utazás ideje. Alul feltűnik az olasz csizma széle, Pescara fölött érjük el a szárazföldet, innen már lassú, de fokozatos ereszkedésbe kezd a gép, amint közelítünk a csizma másik szélén fekvő Róma felé. Alattunk a gyér felhőzet alatt éles hegygerincek vonulnak.
 
„…megkezdjük leszállási előkészületünket, kérjük foglalják el helyüket, és kapcsolják be a biztonsági öveket…Rómában napfényes idő és 24 Celsius fok meleg van…a kapitány a legénysége nevében elköszön Önöktől, köszönjük, hogy légitársaságunkat választották…"
 
Ez egy korai járat, még tizenegy sincs, amikor landolunk a Campino nemzetközi repülőtéren. A találkát fél ötre beszéltük meg a Piazza del Popolo-n, addig csak akkor keressük egymást, ha valami közbejön. Nem mondta, hogy mikor érkezik, de kiderítettem, hogy a tengerentúli járatokat Fiumicino, Róma nagyobb reptere fogadja, reggel nyolc körül érkezett az Air Canada közvetlen járata Torontóból, ha jött, azzal kellett, hogy jöjjön. Gondolom, valamelyik hotelban piheni ki a tízórás út, illetve az időeltolódás fáradalmait. Furcsa érzés, hogy itt van a közelben, de nem tudom hol?
 
Metróval bemegyek a Termini pályaudvarig, onnan a szűk utcákat találomra követve gyalog megyek tovább. Október vége van, mégis olyan a meleg, hogy rövidujjú ruhákban járnak az emberek az utcán, a nők is szandálban. Otthon csípős hidegben indultam el, félkabátomat most levetve kell karomon vinnem. Persze, most itt délebben vagyok, mediterrán éghajlaton. Becsavargom a belvárost: a Trevi-kút és a Spanyol-lépcső mellett vezet el utam. A Largo di Torre Argentina-n (azt mondják, egykor itt gyilkolták meg Julius Caesar-t) van egy nagy macskamenhely. Az utcaszint alatt lévő romok közül a macskák gyakran feljönnek az utcára, és felülnek a kőmellvédekre, nem zavartatva magukat a járókelőktől és a hömpölygő forgalom zajától. Most is itt ül néhány szép példány, s mivel nagy macskabolond vagyok, hosszan nézegetem őket.
 
Átvágok a Piazza Navona-n, keresztezem a Campo de Fiori zöldség és virágpiacát, a tér peremén lévő Forno nevü pékségben veszek két szelet pizzát magamnak, és Gordano Bruno szobrának talapzatára leülve, késői ebéd gyanánt megeszem.  Tovább megyek, most már közeledem uticélomhoz, lassan eljön a találkozás ideje, furcsa izgatottság uralkodik el rajtam, mégis csak huszonöt éve nem találkoztunk, az utolsó alkalomkor még félig-meddig gyerekek voltunk, sokat változhattunk mindketten azóta.
 
És végre itt van a Piazza del Popolo! Macskaköves, hosszúkás tér, közepén a Fontana dei Leoni szökőkúttal, ahol a karcsú obeliszk körül négy oroszlán-vízköpő pofájából csorog a víz a kis medencékbe.
Leülök az obeliszk előtti lépcsőkre és várok, már majdnem fél öt van.
 
Két perccel múlt fél öt, amikor megáll egy taxi a tér oldalán, ahol a Via del Corso végződik a két templom között. Egy elegáns nő száll ki belőle. A taxi elmegy, a nő pedig ott áll, igen, ez ő, huszonöt éve, hogy utoljára láttuk egymást! Elindulunk egymás felé a téren át, eszembe villan, hogy most be lehetne mutatni valami olyan szenvedélyes találkozást, mint amit Gianni Morandi és szerelme adott elő a Térden állva jövök hozzád című mozifilm fináléjában, de mi most nem vagyunk filmben - és az amúgy is Nápolyban játszódott…
 
Hosszú ölelés egymás vállaira borulva.  Mónika negyvenes éveiben is karcsú, kívánatos, az emlékezetemben élő diáklány érett nővé manifesztálódott. Divatos szemüveget visel, igazán jól áll neki. Röviddel térd fölött végződő szoknyájában, elegáns blézerében nagyon csinos. Dióbarna szemei most is olyan melegen csillognak, mint annak idején, amikor otthon, az iskola előtt találkoztunk.
 
Felsétálunk a Borghese-park bejáratához, a kőmellvédre könyökölve nézzük Róma alkonyi panorámáját, mögöttünk a park sudár fenyői és ciprusai közt szellő susog.
 
És most megszólalnak a harangok, a térről galambsereg emelkedik a magasba suhogó szárnyalással. Szavak nélkül is értjük egymást, tizennyolc évesen azt terveztük az otthoni harangokat hallgatva, hogy egyszer eljutunk ide. Igaz, hogy a tervezettnél kicsit későbben, de végül is sikerült.
 
Belémkarol és gyalog elindulunk a Corso-n. Beszélgetünk, és a luxus butikok kirakatait, a szédítően magas árakat nézegetjük. Egy kis kávézó teraszán leülünk, Aperol Spritzet rendelünk. Ebben a kevert italban pezsgő is van, méltó arra, hogy koccintsunk találkozásunkra. Az asztalon mécses ég, a narancsszínű italon keresztül egy ideig szótlanul nézegetjük a fényesen táncoló lángot.
 
Késöbb, a Piazza Barberini-re érve körbejárjuk a Fontana del Triton nevű szökőkutat, ahol a négy delfin farokúszóján térdeplő mitikus alak egy magasra emelt tengeri kagylóból issza a vizet már évszázadok óta.
Mónika nem hotelban foglalt szállást, mint gondoltam, hanem itt a közelben vett ki kettőnk számára egy épület felsőszintje fölötti tetőapartmant, ún. penthaus lakást.
 
De előbb még vacsorázunk egy tipikus római kisvendéglőben, trattóriában. Gyertyafény, a tulajdonos szolgál fel, letelepszünk egy homályos sarokba. Antipasto-t -előételt-, és Pasta Carbonara-t, -szalonnás-tojásos spagettit-, rendelünk, hozzá egy butella Frascati-t, Róma környéki száraz fehérbort kérünk. Mindketten meg vagyunk illetődve, oly sok mondanivalónk lenne egymásnak, de a szavak itt nem segítenek.
 
Lassan eszünk, kortyoljuk a bort, ellazulunk, és gondolataink láthatólag már a következő helyszínünkön járnak, érzem, hogy a ma éjszaka jó dolgokat tartogat számunkra.
 
A tulajdonos a pult mögött a poharakat törölgeti fényesre, közben egy régi számot énekelget: „Azzurro, Il pomeriggio é troppo azzurro e lungo per me”, ezt ismerjük, annak idején Aradszky László is előadta magyarul. Desszertként Tiramisu-t ajánlanak, de mi már csak két risretto-t, gyűszűnyi adag presszókávét kérünk.
„Mi accorgo, di non avere piú risorse senza di te” – folytatódik a dal a presszógép sziszegése közben - „rájöttem, nincs több erőm nélküled” – fordítja le Mónika. Ezt mintha nekünk írták volna…
 
Megisszuk a kávét, „Il conto per favore!” int Mónika a pult felé. „Hagyd, a vendégem voltál” – mondja, amikor pénztárcámért nyúlok. Fizet, elhárítja a visszajárót. „Gracie, signora” – hajol meg a tulajdonos, és kikísér bennünket egészen a bejáratig. „Ciao, addio…”
 
A penthaus egy nappaliból és egy hálószobából áll, amit fürdőszoba és egy kis konyha egészít ki. Nagyon jópofa kis kégli, éppen olyan szerelmeseknek való, mint mi vagyunk. Egy nagy terasz is tartozik hozzá nagy kaspókba ültetett, örökzöld dísznövényekkel. Kimegyünk, és a környező háztetők fölött pár percig elnézegetjük a város esti fényeit, a távolból idelátszik a Szent Péter székesegyház kivilágított kupolája. De már máson jár az eszünk.
 
Mónika eltűnik a fürdőszobában, és kis idő múlva köntösben jelenik meg, mint utolsó találkozásunkkor. Most rajtam a sor, hogy lemossam magamról az út porát. Amikor röviddel később előkerülök, a hálószoba ajtajában vár. Szenvedélyes csókban forrunk össze, közben kioldom övét. A köntös lehull, én meg csak bámulok: áttetsző, rövid baby-doll-t visel. Ó, ilyet már láttam rajta egyszer, akkor, ott a búcsúnál, huszonöt éve. „Ez nem az a darab” -mondja, és mosolyog- „abba már nem férnék bele”.
 
Lassan, élvezettel lehámozom róla a hálóinget, kilépek alsónadrágomból. Az ágyra dőlünk, fölötte fekszem, haját, arcát, majd a már kissé megereszkedett, de izgatóan érett melleit simogatom. Mellbimbói, -amelyek, valószínűleg a szülést követően váltak sötétebbekké-, megduzzadnak ujjaim, majd ajkaim között.
 
-Tetszem még neked? -kérdi.
 
-A régi vagy, csak újabb kiadásban -felelem, mire játékosan megcibálja a hajamat.
 
Hosszasan csókolózunk, érzem, hogy közben széttárja combjait. Ujjaimmal hasa és köldöke fölött lassan levándorlok a sötét szőrrel körbevett, nedvesedő résig. Csípőjével hullámzó mozdulatokat végez, miközben kéjesen sóhajtozik. Lecsúszok combjai közzé, és nyelvemmel cirógatni kezdem a szülésen már átesett nőkre szintén jellemzően sötétebb színtónusú kisajkakat, miközben rugalmas fenekébe markolok. Folyamatos, apró nyögéseket hallat, fejemet combjai közzé szorítja. Egy idő után alteste remegni kezd, tudom, az orgazmushoz közeledik. Felemelkedem, combjait felhúzva megemeli csípőjét, és én belehatolok a régen tapasztalt, de soha el nem feledett „barlangba”. Mintha hosszú idő után újból hazaérkeztem volna, úgy érzem. Itt nincs szükség pornófogásokra, testünk egybeolvadva hullámzik a végkifejlet felé, és mintha lelkünk is „közös”-ülne. Egy idő után egyre vadabb mozdulatokra váltunk, sóhajaink hangosan ziháló nyögésekké fokozódnak, és miközben lábaival régi szokása szerint a derekamra kulcsolódik, fojtott kéjsikolyokat hallatva ér a csúcsra, ahová pillanatokon belül én is követem, érezvén csípőjének vonagló mozdulatait.
 
Lihegve fekszünk egymás mellett, ujjaink egymásba fonódnak. „Jó volt?” -kérdezi bizonytalan hangon. „Senki mással nem volt még ilyen jó” -válaszolom. „Nekem sem.” -mondja. „Maradjunk együtt” -indítványozom. „Nem tudnék mással élni.” -feleli.
 
Még három napig voltunk Rómában, az időnk jórészét a penthaus duplaágyában töltve.  Még egyszer kimentünk a Piazza del Popolo-ra, a lebukó, őszi nap fényében újra meghallgatni a harangokat, közben nézni a galambok röptét.
 
Utolsó délután lementünk Ostiába. A kihalt parton, a délutáni fényben szürkén hullámzó tengert és a felette csapongó sirályokat nézegettük. A közeli Fiumicino-ról egymás után szálltak fel a repülőgépek, tompa dübörgésük idehallatszott, miközben meredeken húztak ki a tenger fölé.
 
„Holnap mi is ott fogunk hazafelé menni” -mondtam, mivel ezúttal az én gépem is onnét indult. „Csak az a baj, hogy nem egy irányba” -válaszolta, majd némi gondolkodás után így folytatta: „Egyébként, szerintem a ’haza’ ott van, ahol várják az embert. Engem senki nem vár Kanadában.” „Engem is csak a macskám vár, de én mindig várni foglak” -mondtam, mire kissé szorosabban karolt belém.
 
Másnap együtt mentünk ki a reptérre, az ő gépe korábban indult, mint az enyém. Miután becsekkolt és feladta bőröndjét, átölelt és megcsókolt. Egy ideig így álltunk összeforrva a forgalmas terminálépületben, mint akik csak nehezen tudnak elszakadni egymástól. „Vigyázz magadra!” -mondta végül, és elment. Túljutva a biztonsági ellenőrzésen, mielőtt elindult volna a beszállókapuk felé, visszafordult, és még egyszer búcsút intett, majd alakja eltűnt a vámmentes boltokkal szegélyezett, utasokkal zsúfolt folyosókon.
 
A teraszról figyeltem, hogyan gurul ki gépe a felszállópálya távoli végéhez. Ott megállt, majd kis várakozás után, élesen felsivító hajtóművekkel, dübörögve nekilódult, egyre gyorsabban futott, végül emelkedni kezdett. Meredeken szállt a Tirrén-tenger fölött a felhőtlen égbolt felé, miközben elnyújtott ívben máris észak-nyugatnak fordult, arra, amerre Európán és az Atlanti-óceánon túl, többezer mérföld távolságban Észak-Amerika földrésze fekszik. Még sokáig néztem a távolodó gép után, aminek végül már csak felvillanó jelzőfényei látszódtak, majd lassan azok is elenyésztek a párásan vibráló messzeségben.
 
-Minden jót Mónika -idéztem fel magamban a régi, de most éppen ideillő slágert.
 
Még két órám volt saját indulásomig, közben elgondolkodtam kapcsolatunk alakulásán. A folytatás mikéntje még nem körvonalazódott, az egyetlen biztos pont az, hogy együtt akarunk „továbbmenni”.
 
Hogy hol és hogyan, még nem tudjuk, de majd kitalálunk valamit.