Minden fekete

Magas, komor nő lépett be a kis kávézóba. Barna hajzuhataga körüllebegte arcát, szemét napszemüveg mögé bújtatta.
Fekete kabátba burkolóztatott alakja vonzó nőére emlékeztetett. Határozott léptekkel indult a pulthoz, fejét büszkén a magasba tartotta.
- Egy kávét elvitelre - szólt halk, de magabiztos hangon. A kiszolgáló lányka hátán lúdbőrözött a szőr, maga se tudta, miért. Kínosan ügyelt arra, hogy jól adjon vissza az asztalra letett bankóból- lerítt vendégéről, hogy nem siklana szó nélkül át felette, ha lespórolná az
aprót.
A nő biccentett, elpakolta a pénzét, és kávéját tartva kisétált a helységből.
Átlagos hétfői napnak indult. Ahogy sétált vissza munkahelyére, szemügyre vette poros kis városkáját. Az úton szüntelen autók száguldottak, a járdán későn kelők, késésben lévő emberek rohangáltak.
Arcán méla közöny látszott, nem kötötte le se a kuka mellett kéregetők, se a kóbor, éhes állatok.
- Asszonyom! Egy pillanatra!- fordult utána egy ácsorgó férfi.
- Nem érek rá - felelte hidegen, rá se nézve. Az utána loholt.
- Csak egy perc! A leukémiás gyermekek javára gyűjtünk...
- A leukémiás gyerekek nem fognak meggyógyulni pár centemtől. Szóval kotródjon az utamból, megmondtam, hogy nem érek rá - azzal továbbhaladt, a férfi meredten bámult utána. Nap mint nap találkozott elutasítókkal, ez is a munkája része volt, de nem tapasztalt még ennyire nemtörődöm magatartást.
A nő megérkezett céljához, benyitott az épület ajtaján, odabiccentett Danielnek, a biztonsági őrnek, és belépett.
Odabenn már javában zajlott az élet- fel s alá szaladgáló, alkalmazottak keresztezték útját.
- Ms. Walsh!- integetett oda neki egy nő, akit körülvett egy kisebb csoport.
- Elnézést - azzal odasietett hozzá - Ms. Walsh, ezek állásinterjúra jöttek...
- Majd később foglalkozom velük Olga. Meg kell néznem a címlapot. Jövő héten lapzárta -elindult a lépcső felé. Irodájában lepakolta kabátját, táskáját, majd beleszürcsölt kávéjába, csak utána ment le a nyomdába.
Jelenléte a szokásos feszült várakozást szülte. Ránézett a címlapra, melyet elétartott Adam. Az alkalmazottak szorongva pislogtak, fürkészték arcát, mely nem árult el semmilyen érzelmet.
- Ki ez a nő?- kérdezte halkan.
- Maria Lopez.. - felelte rekedten Adam, majd megköszörülte a torkát -Nemrég adták ki az első debütáló nagylemez...
- Nem érdekel - rázta fejét elgondolkozva a főnöknő.
- Nagy sikere lett az albumnak- a nő ráemelte hatalmas, méregzöld szemeit. Adam visszahőkölt.
- Semmiféle újonc ribanc nem lesz a címlapomon. Pár nyálas dalt kiadott, nem kell az összes lapnak vele foglalkoznia. Ütős, botrányos sztori főszereplője kell. Tele van vele az összes riporterünk noteszkéje, csak utána kell nézni. Nem fog talomba kerülni az a sok jó anyag -csöndesen, mégis határozott, fenyegető hangon szólt. Adam bólintott, ő pedig hátat fordított és kiballagott.
- Ennek semmi se jó- morogta egy lány, mikor nekiállt az újabb nyomásnak.

Az irodájában végzett interjút a jelentkezőkkel, mikor megcsörrent a mobilja.
- Elnézést - mondta ridegen, és bosszúsan kotorta elő a telefont a táskájából.
- Csak tessék… - motyogta a megszeppent lány. Nem lelkesedett volna a nőért, mint főnökéért, ezerszer megbánta már, hogy ide jelentkezett, de nem hagyhatta faképnél, és az állásra is meglehetősen szüksége volt.
- Jessica? Itt Christopher.
- Nem megfelelő időpont - jelentette ki a nő erélyesen. - Hívj vissza később.
- Ne, ne Jessica, hidd el, hogy fontos amit szeretnék monda...
- Hol tartottunk?- fordult vissza a lányhoz, és összecsapta a mobiltelefont -A munkatapasztalataira lettem volna kíváncsi.
- Igen... most végeztem a Telekommunikációs Főisk...
- Sajnálom - állt fel Jessica. - Kezdőket nem foglalkoztatunk -a lány értetlenül nézett fel rá.
- Dehát... valahol el kell kezdeni...
- Máshol - Jessica hangjából érződött a türelmetlen ingerültség. A lány zavartan botorkált el az ajtóig.

Jessica az ablak felé fordult, és kinézett a több emelet magasságból. Gyűlölte őket. Az összeset. Megátalkodott, haszonleső, érzéketlen népség.
Mindenhol ott voltak, és nem mulasztottak el alkalmat, hogy meg ne állítsák.
A kocsijához tartott, mikor egy szembejövő hajléktalan megszólította.
- Asszonyom... szánjon meg egy kevéske pénzzel... nagyon éhes vagyok.
Jessica megállt- szándékában állt, hogy kikerüli, és továbbmegy, de elkövette azt a hibát, (vagy nem hiba volt?) hogy belenézett a szerencsétlen szemébe.
Pillanatok alatt megrohanták az emlékek, majdnem ledöntötték őt lábáról. Furcsán megtántorodott, egy századmásodperc alatt utazott vissza 11 évet, egy lélegzetvétel alatt pergett le előtte egyetlen éjszaka borzalmas, tragikus eseménye.

Reszkető kézzel beletúrt táskájába, meg se nézte mennyit ad a koldusnak, csak a markába nyomta, és továbbsietett. Nem hallotta, vagy nem akarta meghallani a hajléktalan boldog kiáltását- szemeiben a 11 éve visszatartott könnyek most kitörtek zárkájukból. Lényegesen rontott magabiztos, határozott megjelenésén a potyogó könnyek hada. Valahogy eljutott az autójáig, gyorsan beült, indított, és száguldott haza, nem nézett semmi mást, csak az utat. Ugyanolyan utcák, ugyanolyan sikátorok, pedig nem itt történt, mégis hirtelen, mintha megint szereplője lett volna a történetnek. Megelevenedtek az emlékek, érezte lehulló könnyeit, melyeket azóta a szörnyűséges este után nem engedett felszínre. Hanyag mozdulattal söpörte le azokat az arcáról.
Megérkezett házához, melyben egyedül élt, csak egy hatalmas német dog őrizte nem éppen szerény hajlékát.
- Szia Gofri - vakargatta meg a dog füleit, majd benyitott. A bejárati ajtó mellett volt egy központi kapcsoló, melyet érkezésekor benyomva kivilágíthatta egész lakását. Félt a sötétben. Rettegett. Még éjszaka is félhomályban aludt, az ágya mellett égett egy kislámpa, viszont a házban ugyanúgy hagyta a fényeket.
Paranoiája már 11 éve üldözte. A legapróbb neszre felébredt. Ha Gofri ugatni, morogni kezdett, szorongva ült az ágyán, és várta, mikor törik rá az ajtót.

A hétvégén céges bulit rendeztek. Óriási termet béreltek pincérekkel, és zenekarral. Jessicának kötelező volt a megjelenés, hiszen ő volt a főnök- pedig sokkal szívesebben burkolózott volna otthon ágyában, a zajokat lesve, elmerülni a paranoia keserves kínjában.
- Áh, Ms. Walsh, tegnap lementek a spotok, és Mr. Sonote ajánlotta, hogy.. -állította meg egy fickó, akit emlékezete szerint egyszer sem látott még.
- Megtenné, hogy legalább a partin nem foglalkoztat engem?- kérdezte indulatos, emelt hangon.
- Hogyne, persze, csak úgy éreztem ezt mielőbb...
- Ha gondolja megadhatom a mobilszámomat, hogy éjszaka is felhívhasson remek ötleteivel! Most munkaidőben van talán? Úgy vélem, nem. Tehát a jövőben, ha megkérhetem, csak akkor rabolja az időmet, ha látja a névtáblát a kosztümömön -a férfi lesütött szemekkel bólintott- új volt még a cégnél, pár napja kapta állását, és úgy gondolta, imponál majd a főnöknek, ha munkakedve a bulin sem csappan meg. Jessica továbbhaladt, de még utoljára vetett egy rosszalló pillantást a srácra.
A pultnál rendelt egy Martinit, majd leült. Fekete, testhezálló ruhát vett, mely oldalt elegánsan fel volt sliccelve.
Komoran, ünnepélyesen, egyszerűen hatott a sok csili-vili színkavalkádba bújtatott alkalmazottja közepette.
- Jessica!- szólította meg valaki ismét, és ő összerázkódott. Ki a fene meri őt a keresztnevén szólítani a céges bulin?
Christopher ült le vele szemben.
- Mit keresel itt?
- Ugyan Jess, ne légy már ilyen savanyú!
- Komolyan, hogy jutottál be? Nem szeretnék további nem kívánatos vendégeket.
- Ismerem az egyik biztonsági őrt - vont vállat a férfi. - Táncolunk?
Jessica mereven ült helyén, nem válaszolt, csak ellentmondást nem tűrő tekintettel nézett rá. Christopher felállt -Gyere már - megfogta a kezét, de Jessica elrántotta, mintha leprás lenne.
- Nem megyek - Christopher visszaült.
- Mi a baj? - kérdezte halkan. Jessica tüntetően elfordult, és belekortyolt Martinijába.
- Miért jöttél ide?
- Látni akartalak - felelte egyszerűen, magától értetődően Christopher.
- Sosem fogod megérteni...?
- Hogy csak barátok vagyunk? De igen. Elfogadni nem tudom - Jessica lassan előrehajolt.
- Pedig nincs más választásod - suttogta. Felállt, otthagyta a férfit. Christopher megsemmisülten nézett utána.

Az egyetemen ismerte meg a nőt. Csendes, magába forduló lány volt. Emiatt bántották, de őt ez nem érdekelte. A saját kis világában élt, magabiztos volt, jól tanult.
Már az első pillanatban megtetszett neki a nagy szemű, gyönyörű Jessica Walsh. Majd ahogy többet megtudott róla, méginkább beleszeretett. Különbözött a többi lánytól. Azoknak más gondja sem volt, csak a ruhák, a pasik, a bulik... Jessicát hidegen hagyta az összes. Öltözködése változatlanul fekete volt - mintha örökké gyászolna. Volt pár fiú, aki közeledett hozzá - mégiscsak szép lány volt - de kegyetlen szavakkal mindet lerázta magáról.
Christopher barátként viszonyult hozzá, de Jessica őt se engedte közel magához. Hideg, közönyös volt mindenkivel. A diplomaosztó után, amikor mindenkinek ott voltak családtagjai, látta Jessicát, egyedül állt a fal mellett. Nem tűnt szomorúnak. Arcán nem látszott semmiféle érzelem.
Ő odament hozzá, és nagy meglepetésére a szokásos elutasítás helyett Jessica normális hangon beszélt vele. Azóta többé-kevésbé barátok maradtak, bár a lány nem volt éppen kedves. Christopher azonban elfogadta a természetét. Már nem félt tőle, próbált vidám lenni mellette, hátha átragad rá egy kicsi.

Keresni kezdte. Úgy érezte, eleget várt.
Csak néhány óra múlva találta meg a teraszon, egymagában. Halkan odalépett hozzá, de Jessica már tudta jól, mikor még csak az ajtóban állt, hogy ott van. Paranoiája kiélezte érzékszerveit, amit más csöndnek vélt, ő zajnak.
- Sötét van Jess - szólalt meg Christopher. Megszokta már a nő üldözési mániáját, és hogy mindig tudta, mikor óvakodott a háta mögé, ezért meg se lepődött azon, hogy nem ilyedt meg hirtelen hangjától. Az viszont aggasztotta, hogy Jessica a fekete éjszakában ácsorgott, mikor köztudottan gyűlölte a sötétséget.
Nem válaszolt. Karja lúdbőrözött, a férfi ráadta öltönykabátját. Ahogy felnézett, Jessica könnybe lábadt, zöld szemeivel találta magát kereszttűzben.
- Május tizenkilenc - suttogta.
- Tessék? - Christopher nem értette, miért mondja az aznapi dátumot. A nő megrázta a fejét, és letörölte kibuggyanó könnyeit. A férfi pár pillanatig hezitált, majd óvatosan, gyöngéden átölelte. Nagy meglepetésére Jessica nem lökte el, úgy szorította magához, mint kisgyermek az édesanyját.

Ezen felbátorodva elfordította fejét, és finom csókolt lehelt a nő szájára. Csak egy másodpercig tartott, Jessica hátrahúzódott. Ilyedt indulattal meredt Christopherre.
- Ne haragudj Jess.. - a férfi a korlátnak dőlt, és kezét a szeméhez emelte- sírt -Ne haragudj... Szeretlek...
- Christopher menj most el - mondta halkan a nő. A férfi ránézett.
- Tudnom kell.
- Mit?
- Hogy mit érzel - csend. Jessica keményen nézett a szemébe.
- Én nem vagyok szerelmes beléd.
- Nem akarlak megbántani, de amióta ismerlek, egyetlen férfi se volt az életedben...
- És? - kérdezte élesen a nő.
- A lányokat szereted? - Jessica lassan megrázta a fejét. - Komolyan kérdeztem Jess...
- Komolyan válaszoltam.
- Akkor... kérlek, segíts megértenem. Akkor talán el tudnám fogadni, hogy miért nem lehetsz az enyém.
- Én... egyik nemhez sem vonzódom - felelte vontatottan Jessica. Christopher arca elárulta, hogy mindenre számított, csak erre nem.
- Olyan is van?
- Nem tudom. De ebben biztos vagyok. Én nem... - mély csend ült közéjük. Christopher azon gondolkozott, vajon a bolondját járatja e vele a nő - de nem így ismerte. Jessica tudta, milyen hülyén hangzik az egész, tudta, csak akkor fogja megérteni, ha elmondja neki a hátterét.
Nem akarta elmesélni azt, amit 11 éve fojtott magába, és amit csak a mamája, és a rendőrség tudott. De nem akarta, hogy a férfi kínlódjék. El akarta vele fogadtatni, és ez csak úgy történhetett meg, ha beavatja szörnyűséges múltjába.

- Az édesanyám… - kezdte gombóccal a torkában -, a születésemkor meghalt. Apám nevelt. Az, hogy nem ismertem az anyám, már akkor mély nyomott hagyott bennem. Sosem voltam olyan, mint a többi kislány. Azt hiszem, én magányosan születtem - nyelt egyet. Christopher részvéttel nézett rá, nyílván azt gondolta, ennyi. De még el se kezdte igazán a borzalmat -Apám jóravaló ember volt, de őt is megviselte anyám hiánya. Sokat mesélt róla. Képeket is mutatott, csodálatos asszony volt. Ő volt az eszményképem, egyszerűen imádtam őt, pedig nem ismertem. Míg az iskolában néhányan énekesekért rajongtak, én az anyámért. Ezt sokan nem értették, mert őket minden délután ott várta a saját édesanyjuk. Nem voltak barátaim -ismét megállt, könny csordult végig arcán. Aztán mikor apámmal utaztunk haza egy előadásról - remek apa volt, mindig próbálta kitölteni az életemet - belénkrohant egy kamion. Mivel én a hátsó ülésen ültem, kisebb zúzódásokkal megúsztam, de apám szörnyethalt -Christophernek elakadt a lélegzete, Jessica arcán pedig patakokban folytak a könnyek, meg se próbálta már visszatartani.
A férfi közelebb lépett, és bátortalanul átkarolta a vállát. Rázkódott a zokogástól. Pár percig csend volt.
- Én...
- Nincs vége - jelentette ki fagyosan Jessica. - Ezt még... ezt még el bírtam volna viselni -Christopher ilyedten nézett rá. Hát mi minden történt ezzel a nővel? Milyen borzasztó titkokat folytott magába annyi éven át?
- Apám temetése... 12 éves voltam. Május tizenkilencedike volt... Sétálni akartam, hogy szabadon sírhassak, ezért kiszöktem. Hivatalosan a mamám lett a gyámom, apám édesanyja. Talán véget akartam vetni az életemnek, talán csak egyedül akartam lenni. Nem emlékszem, csak a fullasztó érzésre, árva lettem.
Egyedül sétáltam a sötétben, úgy tudom, hogy akkor még... szerettem. Elrejtette a könnyeimet. Majd előttem termett... két fiú. Tizennyolc körül lehettek - lehunyta a szemét, tisztán emlékezett rá. - Látták, hogy bőgök, ezért nagyon kedvesek voltak. Egyikük megtörölte az arcom, és megsimogatott, az jólesett. A másik is közelebb lépett, ő is megsimogatott, de kezdtem megijedni. Megérezték, és a simogatásokból taperolásra váltottak. Kértem őket, hogy hagyjanak elmenni, de csak... csak nevettek. Amikor levették a felsőmet, kiröhögtek - elcsuklott a hangja. - Szégyelltem magam, ugyanakkor örültem annak, hogy még nem voltam formás. Azt hittem elengednek. Az egyik fiú mondta is, hogy túl fiatal vagyok, és keressenek inkább valaki mást. De a másik... azt mondta... hogy olyan szűk vagyok, hogy azt elképzelni se tudja... Ez tetszett az előzőnek is. Meztelenre vetkőztettek... és megerőszakoltak. A poklok kínjait szenvedtem. Mindenfélére kényszerítettek... Borzalmas dolgokra... nem volt elég... egyszer.. - Christopher magához szorította a zokogó nőt, az ő szeme is megtelt a sós cseppekkel. Hihetetlen, hogy ennyi évig élt ezzel a titokkal együtt a nő - Ott maradtam - folytatta Jessica. - Napokig ott feküdtem. Már nem sírtam, csak feküdtem, és azt vártam, hogy meghaljak. Vártam, hogy az éhség felemésszen. De aztán rámtalált egy kutya. Örültem neki, mert... az állatok teljesen mások. Végül kiderült, hogy rendőrkutya, és engem keresett. A mamám a temetés után egyből kerestetni kezdett.

Miután az utolsó szava is elhagyta ajkát, a sírása is gyengülni kezdett. Mélyet sóhajtott, percekig, vagy órákig álltak ölelkezve. Mindketten érezték Jessica megkönnyebbülését. Ez a rossz élmény úgy rágta, égette belül, mint egy kór. Végre kiadhatta magából, kevésbé nyomta az a valami ott belül.
Christopher, ahogy két karjában tartotta élete szerelmét, megértette, hogy ez a nő, aki megjárta a poklot, aki megérdemelné a boldogságot, mégse kapja már vissza soha az életét- nem lehet az övé, nem lehet senki másé, csak önmagáé.