Mikroworld

Tikkasztó meleg van. Az életben elfáradt vagy éppen kevésbé törődött emberek ilyenkor tömegével keresik fel a strandot, főleg hétvégente. A víkend ugyan Amerikából importált életforma, de ez a hosszú múltra tekintő fogalomkör gyorsan hozzáidomult a kulturális sajátságokhoz.
A kiterített lepedőn nem egyedül gubbasztok. Ismerőseim vesznek körül. Eljöttem velük, hogy ne csak elhiggyem az élet létezését, hanem lássam a két szememmel is.
Amikor magányosan kezdek meg egy kirándulást, néhányszor hiányolom őket és úgy érzem, semmi értelme sincs így az útnak. Ők teremtik meg azt a hangulatot, mely során együtt élhetjük át a kaland izgalmát. Most mégis félrevonulok, a magam világába zárkózom. Szemlélődök, és benyomásokat rögzítek.

A strandbüfé előtt idős bácsik vesznek körül egy asztalt. A napernyő biztonsága alatt sört iszogatnak, és kedélyesen beszélgetnek. Csupán egymás közt politizálnak. Ritkán káromkodnak és csendesen, ha pedig egyikük pikáns megjegyzést dob be, akkor a többiek mosolyogva, szinte szemérmesen tompítják annak durvaságát. A kisgyerekeket bizalommal fogadják köreikbe. Sosem mulasztják el az alkalmat, hogy ne lássák el őket életbölcsességekkel. Ez részben jóindulat, másrészt életigenlés.
Távolabb fiatalabb férfiak ülnek. Gyorsabban ürítik a poharaikat és gyakrabban hagyják el trágár kifejezések a szájukat. Magabiztosak, viszont kevésbé elégedettek. Nemtetszésüket néha indulatosan nyilvánítják ki, majd röhögnek. Az előttük grasszáló lányoknak és nőknek utánanéznek, ami természetes és egyáltalán nem sértő viselkedés. Mindkét fél örömét leli benne.

Az előbb említett gyengébbik nem néhány tagjának a strand fövenye a divatbemutatók kifutóját jelenti. Árgus szemek kereszttüzében, szabályozott lábemelésekkel próbálnak kedvező összképet mutatni. Alig kendőzött testük, egyben a névjegyük. A hamvas barnaság kötelező, de vigyáznak, a pántok alól kikandikáló fehér foltok illúziórombolók lehetnek.
Mellettünk két rokon család élvezi a nyarat. Leginkább az asszonyok és lányaik maradnak egy helyben. A kisebb unokatestvérek a vízben játszanak, a férjek italosüvegeik mellett lebzselnek. Az idő múlásával, azonban egybegyűlnek a családtagok. A két családfő már elmondhatta egymásnak, mivel keresik a kenyerüket, ennek ellenére nehezen tudják elképzelni, milyen lehet a másik munkaköre. Egyre-másra dicsérgetik egymást, tisztelettel adóznak karrierjük előtt, részletek után érdeklődnek, a konkrétumokat hanyagolják. A nők hamarabb átrágják magukat az anyagiakon. Stílusokról és hangulatokról elmélkednek. Inkább mosolyognak, minthogy ütköztessék nézeteiket. Olykor mindannyian felnevetnek, később a lányok ostoba hangon vihognak, ráadásul annyi csurgatott édesség van a beszédükben, hogy két Dobos-tortát is be lehetne vonni vele. Elfordulok, csömöröm van.

A közvetlen közelemben nagyjából egyidős srác heverészik a csajok társaságában. Nevetgélnek, hülyeségekkel húzzák egymást. A fiú kellemes, sötétebb árnyalatú bőre nagy előny. Szabad felső teste impozánsan hat, a „csajhaverok” a férfiak mohó tekintetével mustrálgatják az idomait. Mikor feláll, én is megnézem magamnak. Ilyenkor szívből bánom, hogy inkább lettem entellektüel, mint sportsman.

Nem állítom, hogy ez a délután teljesen katasztrofális lenne. Hiszen ő is itt van. Egy ideig másokkal szórakozik, aztán a többiek fürödni mennek, és ő egyedül marad. Körülnéz, vigasztalóan hozzám jön. Ekkora ő is megérzi a hőséggel átitatott spleent. Ránézek. Szeplős arca az én sárga kis pöttyeimet juttatja az eszembe. Álmodozó szememmel révedező tekintetét kutatom. Nem engem szeret, a sportsman az ideálja. A közös vonások miatt, mégis reménykedve igyekszem finomabb szálakkal összefűzni a két lelket, hogy a nagy izzásban összeforrjanak érzéseink, gondolataink, lényünk.

A kék égbolton felhő kezd terjeszkedni. Hófehér paplan módjára dagad percről percre. Feltekintünk ketten a magasba, és szinte epekedve várjuk, amint a közeledő fergeteg elsöpri a lanyha semmittevést, hogy aztán fájdalmasan sírjuk vissza fiatalságunk egy elfecsérelt mozzanatát. A szürkévé vált tömeg már teljesen eltakarja a Napot. Ekkor partnerem kedvesen a medencébe invitál. Vidáman követem. Negyedóra múlva a mennydörgések sűrűsödnek, villám villan a fejünk felett. Az úszómester kiparancsol bennünket a vízből. A szitáló esőben sietősen kapkodjuk össze a holminkat. A kedveltem haza akar menni, így elköszön közös barátainktól. Én vele tartok, hazakísérem. Útközben eláll az eső és mielőtt az otthona elé érnénk sikerül megnevettetnem őt. Búcsúzáskor ölelő mozdulattal közeledek feléje, de a vállammal megütöm a fejét, így csak a semmitmondó „szia” -val válunk el.

Jómagam is hazafelé veszem az irányt. Mialatt az utcakövet koptatom, újra elered az eső, jóval hevesebben, mint előzőleg. Sietve menedéket keresek és szidom a vihart, pedig az anyatermészet helyettem kezdett el bőgni, a saját, szerencsétlen formámon.