Mikor a farkasok üvöltenek

Megint az a furcsa álom. Újra és újra előjön. Nem tudom, hogy mit jelenthet. Hónapok óta ugyanaz. Csak egy álom, ami megkeseríti az éjszakáimat. De a való életben nem történik semmi. Csupán annyi, hogy lassan nem tudom megkülönböztetni az álmot a valóságtól. Most esik le, hogy nem tudom, milyen nap van. Ha nem történik Velem valami, akkor menthetetlenül megőrülök. Ez a sors? Vagy küzdhetek ellene? Meglátjuk. Most ellátogatok egy pszichológushoz.


- Mit szólna egy hipnotizáláshoz?
Az agyturkász doki nyugodtan fogadta a panaszomat. Elvégre a visszatérő álmok mindennaposak az Ő életében.
- Jól van, vágjunk bele! - válaszolom.
Egy pénzérmét kezd el forgatni a kezében. Megigézve nézem, de álmosságot nem érzek.
- Tetszik, Will? - kérdi az orvos.
- Nagyon - válaszolok, és nem tudom levenni a szemem az érméről, amely monotonon és mégis igézően táncol az orvos ujjai között.
- Elálmosodik. – Nem kérdés, vagy parancs volt, hanem egyszerű kijelentés. És valóban érzem az álmosságot. Nem akarok pislogni. Minden pillanatot látni akarok az érme táncából.
De egyszer csak sötét lesz. Úgy érzem, zuhanok. Hirtelen egy ködös, félhomályos erdőben találom magam, és rohanni kezdek. A távolban farkasok üvöltése hallatszik. Nem tudom, hogy miért futok, de futnom kell. Valami üldöz.
Meglátok egy fát és bebújok mögé. Fülelni kezdek, de a madarak párbeszédén és a farkasok üvöltésén kívül nem hallok semmit. Felállok, és gyalog megyek tovább. Még mindig rettegek attól, ami üldöz.

Kis idő múlva egy sziklaszirthez érek. Kiállok rá és letekintek. Egy várost látok, amiben láthatóan káosz van. Füst és emberek rohangálnak ész nélkül odalent. Valami mást is észreveszek, de nem tudom biztosan, hogy mi az…
Zajt hallok magam mögött. Egy hatalmas bozótost látok, ami mögött talán egy rét van. Úgy érzem, ha benézek, akkor megtudom, hogy mitől félek ennyire. Újult erővel tör rám ugyan a pánik, de leküzdöm. Félrehúzom az ágakat és…
…Felébredek. Újra az orvos nyugtató szobájában vagyok az ágyon.
- Hát ez nagyon érdekes. – mondja a doktor. – Egy rejtett félelme akar kibontakozni.
Rájövök, hogy beszéltem álmomban.
- Van elképzelése, hogy meddig aludt? – kérdi újra.
- Talán egy órát?
- Aha. Két percet. Talán annyit sem.
- Akkor miért tűnik ilyen hosszúnak?
- Mert fél. A félelem hatására hosszabbnak tűnik az idő. Látta már, hogy mi van a bozótoson túl?
- Nem, még soha. Mindig csak idáig jutok el az álmomban.
- Nem is fontos egyelőre. Majd legközelebb beszélünk erről. Jöjjön vissza valamikor!


Tanulságos út volt. A dili- doki a bizniszre megy. Elvégre, a következő alkalommal is ki kell fizetnem a vizitdíjat.


Arra gondoltam, hogy ha elmegyek a közeli erdőbe, akkor talán történik valami. És most itt vagyok. Nem érzek sem félelmet, sem feszültséget. Csak végtelen nyugalmat. A madarak énekétől nem ideges leszek, mint álmomban.
Egy szarvast látok magam előtt. Büszkén, fejét felszegve lépdel az avaron. Nem tudom, hogy miért, de valamiért furcsa ez az állat. Megáll egy fa mellett és rám tekint. Mintha a St. Hubertus reklámot látnám magam előtt. A nap pont a feje fölött, a két agancsa között világít rám.

Ekkor érdekes dolgok történnek. Rengeteg állat tűnik fel körülöttem. Egy kígyó kúszik fel a lábamra, egy madár pedig a vállamra száll. Egy fehér nyuszi vidáman ugrál elő a bokrok közül. Szelíden hozzásimul a lábamhoz, aztán belém harap. Felkiáltok, inkább meglepetésemben, mint fájdalmamban. Lerázom magamról az állatokat, megfordulok és futni próbálnék, de az erdő elzárta az utat. Körben állatok, mögöttem áthatolhatatlan tüskés bozót.
Csak a szarvas nem támad rám, minden más állat rohamra indul. A kígyó a térdembe mar, a madarak a fülemet tépik. Több szarvas érkezik, de csak figyelnek. Farkasokat nem látok.
Eddig öt madár, két nyúl és a kígyó teteme hever körülöttem. Természetesen harcolok. Nem adom oda csak úgy a bőrömet. De reménytelennek tűnik. Nagyon sokan vannak.
De érkezik felmentő sereg. Egy gyors mozgású ember tör az állatok közé, elkapja a karomat és kirángat a vadak gyűrűjéből. Néhány percig futunk, majd megállunk. Egy húsz év körüli, szép lány áll előttem. Épp meg akarom köszönni a segítséget, mikor egy puszit nyom az arcomra és eltűnik.

Az erdei kalandomról a Csobbanás című film jut eszembe. Az, amikor a sellő megmenti a főszereplőt. Azt hiszem, Tom Hanks játssza a főszerepet. Ez a lány a sellőre emlékeztetett. Jó lenne tudni, hogy ki Ő és mit is akar.

Buli után most kivételesen egyedül megyek haza. Az erőben történt érdekesség miatt kórházba kerültem, ahol két hétbe telt, míg ellátták a sebeimet és a kígyómarást. Egy hónap telt el, mire végre le tudtam menni a diszkóba.
Ahogy sétálok hazafelé, egy figura megállít
- Nem fizetsz Nekem egy sört? – kérdezi
- Nem! – válaszolok.
- Miért?
- Nincs pénzem – hazudok, de Neki ezt nem kell tudnia.
- Szerintem viszont van – ahogy feláll, látom, hogy Velem egymagas, de erősebbnek tűnik.
- Nincs. És most húzd össze magad jó alaposan! – az utóbbi időben nagyon agresszív lettem.
- Hogy mondod? – elindul felém, láthatóan részeg.
- Hagyj békén, ha jót akarsz magadnak!
Előrelép és megpróbál megütni. Leguggolok, felugrok és gyomron rúgom. Összegörnyed, majd felegyenesedik. Hirtelen ötletből futni kezdek. Lerohanok a metróhoz és a sínek mellett bevárom. Futtából próbál megütni. Arrébb állok, ugrok és röptében bordán rúgom. Ahogy edzésen csináltuk. Bezuhan a sínek közé. Túl részeg ahhoz, hogy vissza tudjon mászni.
Egyszerre nézünk az alagút sötétjébe. Elmosolyodok.
- Látod a fényt az alagút végén? – kérdezem - Az nem a mennyország. Az a C metró.
Elégedetten vonulok ki az aluljáróból.


Nyertem a lóversenyen! 1500 dolcsit! A pénzből vettem egy bozótvágó kést. Hogy miért, az rejtély. Talán valamikor felhasználom valamire. Remélem, nem olyasmire, mint amit a metróban tettem. Szörnyű rágondolni, hogy milyen elégedett voltam azzal, hogy megöltem.

Ismét a pszichológusnál. Hátha rájövök valamire.
- Vállal egy újabb hipnózist?
- Persze! – válaszolom.
Az álomba zuhanás közben még hallom halványan az utasítást, miszerint figyeljek a részletekre.
Ködös az idő. A fákon nincsenek lombok, de az idő kellemes. Tavasz eleje, tél vége lehet. Az erdő nagyon öreg. Évszázados avaron futok. Elhagyom a szirtet, a bozótnál újra felébredek. Az orvos elégedettnek tűnik.
- Nagyon jó, Will, nagyon jó!
- Meg tudott valamit?
- Fél a haláltól, attól, hogy megöregedik és gyönge lesz.
- Hát ez fenomenális. Mit tehetek ellene?
- Először is menjen haza és aludjon egyet. Utána próbáljon barátkozni a gondolattal.
- Kösz a jó tanácsot. – felelem és kimegyek a szobából.

Két hónap telt el. Újdonsült barátom most érkezik a busszal. Meg fogom vendégelni.
Leszáll, és mosolyogva üdvözöl. Negyven körüli lehet, szépen ápolt körszakálla éles ellentétben áll szakadt ruhájával.
- Szervusz, Will!
- Hali! – viszonzom a köszöntést és a kézfogást. – Gyere, vacsorázzunk meg, aztán mehetünk a koncertre.
Bemegyünk a lakásba. Leül az asztalhoz. Mögé kerülök, és bilincset kattintok a csuklójára.
- Mit csinálsz? –kérdezi.
- Megvendégellek. – válaszolom mosolyogva.
Megkötözöm és beviszem a kazánházba. Begyújtom a régi, szenes kazánt és bedobom. Nem kell sokáig hallgatnom a kiáltozását. Most sem használtam a bozótvágót.
Miután kihűlt, a hamvait eltemetem a kertben. Oda, ahova az előző hármat is temettem.

Visszajöttem az erdőbe. Eddig nyolc embert, tizenkét macskát és a szomszéd kutyáját öltem meg különböző módon.
Keresgélek. Azt a feszültséget érzem, ami az utóbbi hónapokban folyamatosan kínoz.
Meglátom, amit kerestem. Egy kis ház, előtte a lány, aki az állatoktól megmentett. Odamegyek.
- Szia! – kiált már távolról
- Szia! – kiáltok Én is.
- Hogyhogy idetévedtél?
- Téged kerestelek.
- Jókor jutok az eszedbe, mondhatom. Egyébként Adrienn vagyok.
- Én William. – egyből a tárgyra térek – Miért mentettél meg az állatoktól?
- Mert nem akartam, hogy megöljenek.
- Akkor mondom úgy: Miért akartak az állatok megölni?
- A farkasok parancsolták Nekik.
- Farkasok? – meglepődök – És a farkasok miért akarják a halálomat?
- Mert Te is a jövőbe látsz. Ők tudják ezt és félnek, hogy elárulod Őket.
- Mégis mit kéne elárulnom?
- El akarják pusztítani az embereket. Mindet. A természet visszaveszi, ami az Övé.
- És Te honnan tudod mindezt?
- Én is látom a jövőt. És megértem a nyelvüket. Sikerült megállapodnom velük. Remeteként élek az erdőben és nem beszélek senkivel, cserébe Ők békén hagynak.
- És most, hogy beszéltél Velem?
- Neked is alkudnod kéne.
- Majd sort kerítek rá. Előbb még meg kell emésztenem, amit mondtál. Kicsit nehezemre esik felfogni.
- Jó. Gyere vissza, amikor felkészültél!

Szépen magamhoz csalogatom a macskát, elkapom és beteszem a sütőbe. 200 fok, 30 perc. Gondoltam már rá, hogy megkóstolok egy ilyen, szőröstül- bőröstül megsütött állatot. Épp itt az ideje az ínyencségeknek.
Miután kiveszem, lecsippentek egy darabot a combjából és bekapom. Fokhagymával isteni lenne. Legközelebb előbb kinyírom, megfűszerezem, és utána sütöm meg. Sajnos ezt nem tudom megenni. Inkább elhamvasztom a kazánban és eltemetem.

A rendőrautó megáll a házam előtt. Értem jöttek. Rájöttek, hogy Én vagyok a felelős tizenkét ember és számtalan állat eltűnéséért. Előveszem a szekrényből a bozótvágót. Eljött az Ő ideje.
Kinyitom az ajtót a kopogtató rendőr előtt és gondolkodás nélkül elvágom a torkát. Estében előkapom a fegyverét és lelövöm a társát. „A világ ura vagyok!”, kiáltom önkívületben és elindulok az utcán. Torz vigyorral az arcomon vonulok. Egy negyvenes férfi jön szembe.
- Jól érzed magad? – kérdezi. Belevágok az arcába és leszúrom. Ezután egy fiatal nőt látok meg a gyerekével. A kicsi alig lehet több, mint három hónapos. Mindkettőnek elvágom a torkát.
Az emberek menekülnek előlem. Kivéve egy tizenéves srácot, aki hősnek képzeli magát és megpróbál megállítani. Elvágom a combi ütőerét. Szépen el fog vérezni.
Elnézek az erdő felé. Barna, szürke és fekete kavalkád jön kifelé. A farkasok megindultak. Hát elkezdődött. Nem tudok semmit tenni ellene. Nem is akarok.
Elérek az erdő szélére. Talán húsz embert öltem meg idefelé jövet. Behatolok a rengetegbe és elkezdem keresni a házat, ahol Adrienn él. Kis idő múlva meg is találom. Adrienn teste szétmarcangolva hever az udvaron. Mögöttem felüvölt egy farkas.
Belém száll a rettegés. Menekülni kezdek. Sűrű köd szállt az erdőre. Tavasz eleje van, a fákon még nincs lomb. Rohanok a félhomályban. A madarak vadul csiripelnek. A farkasok vonyítanak a távolban. Egy pillanatig azt hiszem, hogy megint álmodok, de rápillantok a véres késre a kezemben és rájövök, hogy ez most a színtiszta valóság. Tovább menekülök. Most már tudom, hogy a farkasok elől.

Fáradok. Egy fa mögé bújok pihenni. Kitekintek arra, amerről menekültem, de nem látok mást, csak a fákat. A farkasokat nagyon távolról hallom. Felállok és gyalog megyek tovább. Elérek a sziklaszirthez. Lenézek a városra, amely egykor az otthonom volt. Most káosz uralkodik odalent a farkasok miatt. Nem nagyon érdekel.
Megfordulok és meglátom a bozótot. Ideje megtudni, hogy mi van mögötte.
Elhúzom a gallyakat, és egy rétet látok meg magam előtt. Körben farkasok. Megmarkolom a bozótvágót és kilépek a tisztásra. Az első farkas felém ugrik. Félre lépek és lecsapok. A farkas holtan érkezik a földre. Előrelépek és várom a következő támadást...