Mielőtt meghaltam

16 éves vagyok, és egy isten háta mögötti faluban élek a családommal. Az anyámmal, a nagyanyámmal és a bátyámmal.
Az apám nyolc éves koromban elhunyt, akkor kezdődött meg a pokol. Ha valaki azt mondja, pokol nincs, mert abban élünk, igaza van.
Negyedik osztályos koromban iskolát kellett váltanom. Az osztálytársaim rendszeresen bántalmaztak, szóval, tettel, mindenből kaptam, ami fájdalmat okozhat egy tízévesnek. Ennek következtében magamba fordultam, a világot sötéten láttam, csak a halál érdekelt. Vagyis az, hogyan vethetnék véget az életemnek. Mint mondtam, iskolaváltásra kényszerültem. Mikor a szomszéd falu sulijába kezdtem járni, 148 centiméter magas és 28 kilogramm voltam. Alig két éve jártam az új iskolába, de egészen megváltoztam. Egyrészt nőttem húsz centimétert, és híztam ugyanennyi kilót. Egészséges voltam, és boldog. Másrészt többé nem gondoltam a halálra.

Hatodik osztályos voltam, amikor új tanár jött az iskolába, aki jövő évben az osztályfőnökünk lett. Első pillanattól pikkelt rám, és félévkor egyetlen nap alatt hét darab egyest kaptam. Sosem tudtam meg miért, hiszen nem voltam rossz tanuló, csak a matematikával voltak gondjaim. Ismét iskolaváltásra kényszerültem, és ezúttal a közeli város egyik vallásos iskolájába jutottam. Először utáltam az osztályban mindenkit, egyetlen barátom volt, egy lány, akit szintén kiközösítettek, mint ahogy engem. Nyolcadik év elejére kezdtem változni, ismételten nőttem, és híztam is. De aztán nem bírtam tovább, hiányzott a régi sulim, ezért visszamentem oda. Onnan ballagtam, és nagyon boldog voltam.
Középiskolás lettem. Hát hogyne, amikor megtudták, hogy félárva vagyok, egyből kezdődött a szóbeli és tettleges bántalmazás. Nem bírtam. Magántanuló lettem 2008 decemberében.
Jól éreztem magam, nem kellett csinálnom semmit, addig aludtam, ameddig kedvem tartotta, akkor csináltam a napi teendőimet, amikor kedvem szottyant.
Januárban megismertem egy fiút. Aranyos volt, kedves, egymásba szerettünk. Együtt voltunk a születésnapomon, sokat nevettünk. Aztán májusban minden ok nélkül közölte velem, hogy vége, ennyi volt, nem akar többé látni. Azért rá tudtam venni, hogy júliusban találkozzunk. Akkor volt az első és egyetlen alkalom, hogy láttam egy fiút sírni. Sírt miattam. Azt hittem, ez jó jel, lehetünk még együtt, de tévedtem. Végül is néhány heti harc után ráhagytam, és nem kerestem többé.

Éltem az életemet, ittam, cigiztem, ahogy tudtam, úgy tettem tönkre magam. Nem érdekelt semmi, csak az internet, meg hogy a poharamban mindig legyen valami alkohol. Ezt nagyjából 4 hónapig csináltam. Akkor ismertem meg egy másik fiút.
Képről egyből tetszett, de mivel messze lakott, gondoltam, úgysem találkozunk soha. Persze ő erősködött. Aztán úgy döntöttem, mi lenne, ha a fővárosban járnék iskolába. A magántanulóság az agyamra ment, szabadulni akartam, de nem ment. Nem segített a családom, csak azt szajkózták, hogy iskolába kell járni, mindegy hol, csak kell. Tizennyolc éves koromig. Jó, de hát akkor miért ne járhatnék pont Budapesten suliba? Min változtatna? Úgyis vannak ott rokonaim, gondoltam, biztos befogadnának.
Egyik hétvégén eljöttek. Egész idő alatt zokogtam, megértettem, hogy nincs visszaút, én már itt fogok megrohadni, nincs menekvés. Vagy a régi osztálytársaim ölnek meg, vagy pedig én magamat.
A második mellett döntöttem.

Este lett. Anyám hullafáradtan hazaevickélt a munkából, én pedig nekiláttam. Mindenki aludt, elbújtam, megírtam a búcsúleveleket mindenkinek külön, majd pedig egy egész üvegnyi altatót tömtem magamba. Hallgattam a kedvenc zenémet, és éreztem, hogyan hat a gyógyszer. Nem kaptam levegőt, szédültem, a szívem őrült tempóban pumpálta megfáradt véremet. Majd leállt. Láttam a holttestemet. Amolyan testen kívüli élmény, de tudtam, hogy már nem térhetek vissza. Másnap reggel keresni kezdtek. Nem tudták merre lehetek, felforgatták a házat, már a rendőrségre akartak telefonálni, amikor a bátyám és a sógornőm megtalált.
Egy héttel később a koporsóm mellett álltak mind. Azok, akik valaha gyűlöltek, és azok, akik szerettek. Az egyetlen és legjobb barátaim, akikkel sosem találkozhattam, mert innen nem szabadulhattam. Nem sírtak, hiszen miért is, alig ismertek. Csak egyetlen ember sírt. Az anyám. Rájött, hogy elbaszta. Nem segített időben. Nem engedett élni.

Most már nyugodt vagyok. Nem érzek semmit sem. Néha nézem a síromat, amin egyetlen szál virág sincs. És nézem a barátaimat, akiket itt kellett hagynom egy család miatt. Mert elzártak a külvilágtól. Hagytak meghalni.