Mese

Messziről jött vándor, mondd csak, hiszel-e a mesékben? Képes vagy-e gyermeki ártatlansággal, kitárulkozó szívvel befogadni mindazt, amit adni készülök neked? Ha a válaszod nem, akkor sürgősen irányítsd az egered a vissza gombra, viszont ha igen, bízz meg bennem, kinyitom a kaput, és kézen fogva együtt lépünk be egy másik világba.

Amerre csak a szem ellát, erdő sokasodik a maga megnyugtató zöldjével. A keskeny ösvényen barnállik az avar. Suttogó szellő bújócskázik a fák között, régi történeteket regélve az itt lakó látható, láthatatlan lényeknek és lényekről. Az ősöreg fák ágai között madárfészkek, odvaikban mókusok rejtőznek. Egy alak közeledik az úton. A magányos lovas nem bontja meg a harmóniát, együtt lélegzik az őt körülvevő természettel. Magas termetű, délceg a tartása, sötét haját bársonyszalaggal kötötte hátra, arca karakteres, magas homloka intelligenciát sugall. Barna szeme titkokat rejt, szemlélőjét nem engedi elveszni, hanem visszaveri a pillantását. Érzéki vonalú szája szögletében hagyott néhány keménységről tanúskodó vonást az élet. Hasított bőrnadrág feszül combjaira, felsőtestét köpeny takarja, oldalán hatalmas, szépen kidolgozott kard lóg, markolatán megcsillannak a drága kövek.

Ében színű paripája szőrén hasra esnek a napsugarak. Tartása gazdájáét utánozza, különlegességet sugall, már első látásra is tiszteletet vív ki. A gyönyörűséges állat egyszer csak visszahőköl, először gyanakodva hegyezi a fülét, majd ellenségesen hátrasunyja, a férfi mozdulatlanná dermedve figyel. Hamarosan kihallatszik a csendből a fegyvercsörgés, kiáltozás, halálsikoly, mind-mind csatára jellemző zaj. Vágtára ösztönzi lovát. Pillanatokon belül egy kisebb tisztásra ér, a smaragdzöld füvet, a színpompás virágokat vörösre áztatta már a harcosok vére. A tér közepén aranydíszes hintó áll, ezt fogja körbe a védők és támadók gyűrűje. Nem nehéz megkülönböztetni őket, a hintó urához ápolt, csillogó páncélú férfiak tartoznak, míg a másik oldalon koszos, rongyos, itt-ott megcsonkított rablóformájú népség áll, akik aránytalan nagy túl erőben vannak, fölényüket csak növeli, hogy nem érik be az ellenség megsebesítésével, kegyetlen módon ott helyben ki is végzik.
A magányos lovas nem áll odébb, elereszti lovát, a hintó felé küzdi magát, kardja villan a napsütéses délelőttben, pengéjére varázsrúnákat vésett egy régi korból származó mester, előre lép, szúr, vág, rúg, táncolva küzd, mozdulatai finomak, ruganyosak, pilleszerűek, ütései mégis súlyosak, gyorsan ritkul előtte a tér.

A hintónál förtelmes jelenet zajlik. Az egyik bandita hajánál fogva ráncigál ki egy hószínű szakállú, töpörödött öregurat. Durván a földre löki, és fölé hajol, kardját magasra emeli, veszett mosollyal célozza meg a lábai előtt fekvő magatehetetlen ember szívét. Az öreg tágra meredt szemmel figyeli saját halálát, megadó sóhajjal elfordítja a fejét, hogy ne lássa a kifröccsenő vérét, a pillanat elszáll, újra felpillant, a marcona szívét átjárja az idegen tőre, térdre roggyan, és az öregre zuhan. Az újonnan érkezett homlokráncolva néz körül, még mindig hatalmas a túlerő, a védők fáradtak, ezer sebük sajog, vérük gyöngyözik, mire a gondolat végére ér, újabb csapat közeledését hallja, aggódva figyel fel mindenki, ők vajon melyik oldalra érkeztek?

Fiatal nő lovagol a csapat élén, aranybarna paripán. Hosszú, fényes, sötét haját felkapja a szél, arca bájos, a düh rózsái nyílnak rajta, sötét, mélytüzű szeme kutatva fürkészi az élőket és holtakat. Nem találja keresése tárgyát, elkeseredetten a tömegbe vágtat, hidegvérrel kaszabolja a rongyos, felbérelt zsiványhadat, egy arcizma sem rendül, mikor vér fröccsen hófehér ingére és apró bőrmellénykéjére. Csapata egy emberként mögötte áll, végeznek a gyilkos hordával, hamarosan már csak a menekülőket vadászgatják össze.
A lány csak most pillantja meg az idegent. Farkasszemet vívnak, körülöttük sistereg a levegő a feszültségtől. A férfi irányába vágtáztatja lovát, közben feláll a hátára és egy kecses szaltóval elé áll és szúr. Amaz hárít, csillagokat szikráznak a pengék, egymáshoz feszülnek, egyik sem enged, a férfi hátrébb lép, kiüti ellenfele kezéből a kardot, egy másik mozdulattal ráveti magát. Mindketten a földre kerülnek, hempergőznek, testük vad lázban ég, folyik róluk a veríték, végül a férfi elkapja a lány csuklóit és csípője segítségével teljesen leszorítja, nem bántja, kérni szeretné, hogy nyugodjon már meg, de a nem szólhat. A nő eszelős dühe lecsillapodott, érzéki ajkait varázsigék hagyják el. Az idegen bénultsága ellenére örömet érez, Őt kereste oly hosszú ideje, hirtelen elkomorul, megtalálta és oly közel a célhoz, most fog meghalni, ráadásul általa. Agyára lassan sötétség telepedik, fokozatosan keríti hatalmába a jótékony eszméletlenség, a távolból még hall egy kiáltást, aztán átadja magát a végnek.

Késő délután tér magához, puha, hószínű paplanba burkolva, gyógyfüvektől illatos borogatással a homlokán, mellette az öregember üldögél, fején aranykorona, minek ékkövei ezernyi színben pompázkodnak a nap utolsó, búcsúzkodó sugaraiban.

- Tarat vagyok. Ennek a birodalomnak az uralkodója. Hálás vagyok, amiért kimentettél a haramiák karmai közül. Az életemet köszönhetem a bátorságodnak. Amit meg is fogok hálálni, ha eljön az ideje.
Elnézésedet kérem az unokahúgom viselkedéséért. Ha a szerettei veszélybe kerülnek, túlságosan átadja magát az indulatainak. Ha nem állítom meg időben, akkor most nem itt feküdnél. Az elmúlt két nap alatt mindvégig a beteg ágyad mellett virrasztott, vigyázott rád, küzdött az életedért, amit majdnem elvett a forrófejűségével. Bocsáss meg neki, kérlek!
Most pedig mesélj! Csak lassan, ne erőltesd meg magad!

- A nevem Lél. Unokahúgodhoz jöttem, egy varázsló azt mondta, csak ő segíthet abban, hogy visszakapjam az emlékeimet.

- Ha módjában áll, Gemini mindent meg fog tenni, ami csak tőle telik. Már pedig ereje hatalmas, ezt a magad bőrén tapasztalhattad. Addig is pihenj, holnap egy kis ünnepet tartunk a tiszteletedre, a folytonos támadások hatására nagyon magunkba zárkóztunk, harcosaimra is ráfér egy kis vigasság.

Ahogy becsukódott az ajtó mögötte, a szobára csend borult, és Lél álomba szenderedett. Éjfél körül egy sötét szempár cirógatta pillantásával. Ágya szélén ült a leány, aki majdnem átküldte a másvilágra szellemeskedni. A pislákoló gyertya fénye haloványan megvilágította kedves arcocskáját, hatalmas őzike szemeit, amik mélyebbek voltak, mint bármelyik kút, a fény nem tükröződött bennük vissza, elveszett, elnyelték. Mindentudóan mosolygott. Ujjával a férfi arcát simogatta, ajka vonalát rajzolta meg, mintha mélyen az emlékezetébe szeretné vésni.
Ahogy egymás szemébe néztek, ugyanaz a feszültség jött létre, mint a harctéren, de az a vad szenvedély most nem vért akart ontani. Vágytak egymás érintésére, ősi ösztöneik levezetésére, a mennyországban szállni, a pokolban égni, az óceán mélyében úszni, a szakadék szélén ülni, majd zuhanni, egymásba, egymáshoz, mértéket nem ismerve sajáttá tenni a másikat, hogy a két szív egyszerre dobbanjon, a két tudat egyszerre veszejtse el magát, átadni magukat a megismételhetetlen, örökké lobogó szerelemnek. Annak a fajtának, ami egy egyszerű, hanyatt döntős szeretkezésből is, sikítozós, földrengésekkel járó csodát varázsol.
Gemini felállt, megigazította a takarót, könnyű csókolt lehelt a forró homlokra, szeme mosolyában benne ragyogott a holnap ígérete, miközben gyógyító álmot varázsolt a betegre.

A kastély legtágasabb termében hosszú asztalok roskadoznak a mindenféle földi jótól, a kupákban vöröslik a bor, a tányérok púposra vannak rakva. Köröskörül gyertyák ezrei űzik el a félhomályt, a falakon festmények ékeskednek, mesélve a régmúlt eseményeiről. A víg harcosok lelkesen lakmároznak, könnyű ruhába öltöztetett szolgálóleányok sürgölődnek körülöttük, hogy hiányt semmiben se szenvedjenek. Hálásan meg-megpaskolják a vihorászó lányok hátsóját és összekacsintanak az éjszaka folytatására gondolván.
A király a főhelyen ül, mellette egyik oldalról a fia, majd Lél, a másik oldalról menye foglal helyet, ölében boldogan kacarászó legifjabb herceggel.
A mulatság a tetőfokára hág, minden irányból huncut női kacajokat, vad nevetést, részeg röhögést lehet hallani. Majd elnémul a terem, a szemek sokasága a belépő tüneményre mered, Gemini mélyen dekoltált, ujjatlan, vörös bársonyruhába öltözött, ami a derekától bővül, egészen a sarkáig ér, kezét könyökéig fekete csipke kesztyű fedi, haja feltűzve kis ékköves hajtűkkel, csupán néhány elszabadult fürt rakoncátlankodik szabadon, nyakában vékonyláncon egy holdkő ékesedik. Szemkápráztatóan néz ki, ahogy tízszeres erővel kezdenek égni a gyertyák jöttére, felvetett fejjel, büszkén vonul a helyéig, szeme Lél-re villan, kacér mosollyal ül le vele szemközt. Pillantása rabul ejti, nem ereszti, megbabonázza.

Elkezdődik a műsor. Lengén öltözött lányok vonulnak középre, testüket csupán pár kendő takarja. Hajuk hosszú, angyali szőke, démoni vörös, hűvös fekete, kislányos barna, arcuk szépen kifestve, karcsúak, a fontos helyeken teltek, szépek, ragyognak a fiatalságtól. Táncolnak, mint a szélben hajladozó nád, a kecses gepárd, a gyertyaláng. Mozdulataik hattyúfinomak, látványuk szédítő, mi több hívogató. Az érzékiségük betölti a termet, fertőz. Egyre vadabb a táncuk, pólusaikból párolog a vágy illata, elbódítva a közönséget, gyöngyözik rajtuk a veríték, gyorsulnak, már nem lehet követni a mozdulataikat, a testükre rajzolt minták megmozdulnak, önálló életre kelnek. Végül megállnak, pihegve örülnek az orkánként végigsöprő tapsviharnak, büszkén kihúzzák magukat, harcost keresnek, mindenki odasétál választottjához, aki rögtön ölébe húzza, dörgölőznek, mint a kiscicák, folytatódik a mulatság, esznek, isznak, gyakrabban kell töltögetni a kupákat, vaskos tréfákat sütnek el, fergeteges a hangulat.

Gemini feláll, jó éjt kíván, arcon csókolja a királyt, majd int Lél-nek, hogy kövesse. A férfi még mindig a tánc hatása alatt áll, bűvölten követi a kanyargós folyosókon, az egyik toronyba tartanak, végtelen hosszúságú lépcsősorral küzdenek, egy fáklya fénye ad segítséget, a titkokat kereső párnak. A tetőre érve egy csodás szobába jutnak. Üvegkupola fedi, a csillagok és a Hold világítják be, a szoba közepén egy süllyesztett medence áll, aprócska szoborleány csurgatja korsójából a vizet belé. Vanília és lótusz illata terjeng a levegőben. A nőiesség ezernyi jelét viseli magán a terem, a baldachinos, hatalmas, hófehér ágy, a fésülködőasztal egy kecses kis székkel, és egy hatalmas tükör tölti be a teret.
- Megadom neked, amiért jöttél, de tudnod kell, mindenkinek van a múltjában olyan dolog, amit szívesen elfelejtene, nem tudja feldolgozni élete végéig, bizonyos bűnök, csak kínt, gyötrődést, gyűlöletet és halált szítanak. Biztosan látni akarod?
Lél bólint, a lány kézen fogja és a tükör elé vezeti. Először saját képmásaikat látják be, majd fodrozódni kezd a kép.

Egy rettegett király ül a trónján. Az általa elrendelt tömeges kivégzésben gyönyörködik. Egy férfit nyársra húznak, egy élő nő hasából kimetszik gyermekét, és a kutyáknak dobják játékszerül. A férfi némán ül, élvezi a látványt, kéjesen szívja be a vér szagát, teljesen felizgul tőle. Visszavonul a szobájába, ott már várja aznapi játszószere. Kicsi, törékeny lány áll előtte, szemét a könnyek teszik fényesebbé, nagyobbá, lehet úgy 12 éves. A király letépi a ruhát róla, majd előveszi fejedelmi ékességét, durván letérdelteti a lányt a földre, és szerszámát a szájába kényszeríti. A leányka hangtalanul zokog, felreped az ajka, véres nyál csorog végig bájos arcocskáján, de a rettegett uralkodó nem ereszti, míg erős lökései kíséretében a szájába nem élvez. Az elgyötört, megkínzott kis test az ajtó felé kúszik. De még nincs vége szenvedéseinek, a férfi elkapja, nem ereszti, őrült tekintete nem sok jót ígér, éles pengéjű tőrén megcsillan a fény, ahogy felemeli, kéjes élvezettel leszorítja a lányt és összevagdossa a hamvas bőrét. Megnyalja a kicsorduló vért, ismét felizgul, egy lökéssel mélyen a lányba hatol, átrepeszti annak szűzhártyáját, majd vadul magáévá teszi. Dolga végeztével a folyosóra löki, ő maga pedig lefekszik aludni.

A kislányt gyengéden felnyalábolják, kedves emberek elviszik egy házba, amit erdő vesz körül, biztonságba helyezik és próbálják begyógyítani ezernyi sebét, a hatalmas vérveszteség ellenére életben marad. A király magja pedig megfogant benne és kilenc hónap múlva egy sötét hajú, egészséges kisfiúnak adott életet, miközben valami megpattant benne, ömlött a vére, nem tudták csillapítani és belehalt. A kisdedet egy másik birodalomba vitték egy varázslónak. A cseppnyi gyermek növekedett, erős, kemény ifjúvá vált, elszánt tekintetű harcossá, végül a mai képére változott.
Innentől már ismét magukat látják a tükörben.

- Tehát, ők a szüleim. Innen származom. De mégsem értem.
- Apád rettentő kegyetlen ember, egy varázsló az égő máglyán azzal átkozta meg, hogy hatalmának tulajdon vérben fogant gyermeke vessen véget. Ezért kellett megszöktetni anyádat és eltűntetni a világ szeme elől. Ezért vittek téged is a varázslóhoz, messze attól a földtől, melyen születtél. Élned kellett, hogy valóra váltsd a jóslatot, le kell számolod a királlyal.

Az ifjú megtántorodik a hallottak súlya alatt. Gemini az ágyhoz vezeti, szomorú szemmel simítja végig arcát, nem tud mit mondani a vigasztalhatatlannak. Lél mohón, birtoklóan hajol az ajkára, nyelvük táncol, egymás iránti vágyukat nem leplezhetik tovább, ősi erővel kívánják a másikat, ruháik halk hussanással érnek földet, fekszenek az ágyon, gyönyörködnek egymás meztelenségében. Az éjszakai égbolt bevonja őket ezüstös ragyogásával, a Hold mosolyogva figyeli, ahogy a két test egymásba olvad, elvesznek egymásban, hogy a boldogságra találjanak.

Gemini a férfi fölé hajol. Csókjaival borítja be arcát, száját, nyakát, válla gödrébe temeti arcát, rágyönyörködik minden egyes porcikájára, ujjaival cirógatja, leheletével simogatja őket. Körmeivel élvezettel telin karcolgatja kemény izmokat. Puha, forró ajkaival borítja be a férfi ékességét, játszik vele, hol mélyen a torkára ereszti, hol keményen szívogatja, miközben kezecskéi a heréket masszírozzák, ténykedése hangos sóhajokat vált ki. Nem folytathatja, mert erős karok ragadják meg, Lél mélyen a szemébe néz, tekintete parázslik a gyönyörtől, maga alá teperi a lányt, becézgeti testét a homloka búbjától egészen a lábujjhegyéig. Különös figyelemben részesíti a két kerek halmocskát, a z ég felé ágaskodó, hegyes bimbócskákkal. Érintése vágyfokozó, tűzlobbantó. Keze a szemérmesebb dombon pihen meg pár pillanatra, hogy ott újult erővel élveztessen. Csókokkal megrakodva követi ujjai nyomát, nyelvével csodákat művel, a nyögdécselés egyre hangosabbá válik, villámremegéstől rázkódik a törékeny női test, csitítólag a hasára helyezi tenyerét, míg elvonul a vihar, hogy aztán pár lökéssel a lányba csusszanjon. Testük egy másba olvad, már nem tudni, melyik végtag, kihez tartozik, félelmetesen eggyé váltak, szívük egyszerre dobban, vérnyomásuk az égben, elvesznek egymásban, elhagyják önmagukat, hogy mikor szétfoszlik a köd, elmúlik a földrengés, immár tisztuló aggyal a békére találjanak egymás karjaiban. Zihálásuk csendesül, simogatásuk egyre lassabbá válik, édesdeden szenderednek mély álomba, ami egy szebb jövőről mesél.

Kiabálásra, kétségbeesett jajveszékelésre riadnak. Nemcsak a hajnal első sugarai festik narancssárgára a vidéket, lángol a velük szemben levő torony. Mindketten felpattannak, magukra kapkodnak pár ruhadarabot, és már futnak is lefelé a lépcsőn. A tüzet már javában oltják, mire odaérnek, senki sem sérült meg. A király a zokogó menye mellett áll. Összetörten pillant unokahúgára:
- Ulv-ot elrabolták, az anyját leütötték, én hoztam ki, mikor megéreztem a füstszagot, a fiam is a szobában volt, leszúrták. Segíts, vissza kell szereznünk az örököst, az unokámat. Ha őt is megölnék... - itt elakad a hangja, szeme fátyolossá válik, inkább a szerencsétlen asszonyhoz fordul, átkarolja vállát, és szelíden eltámogatja onnan.

Gemini a szobájába siet, egy szürke tarisznyába pakolja a nélkülözhetetlen varázsszereit, kényelmes, de biztonságos ruhába bújik, és lesiet az istállóba a lováért. A harcosok már várják, mind mennének, de ő csupán maroknyi csapatot válogat össze. Szeme megakad Lél-en, fejével nemet int. Mintha a falhoz beszélne, a makacs harcos nem enged az elhatározásából, arcából kiolvasni elszántságát, mindenképpen a szeretett nő mellett akar maradni, védelmezni, vigyázni rá. A lány nem tehet mást, nagyot sóhajt, és vágtázni kezd az erdő irányába. Nyomokat nem találtak, de tudja, kit és merre keressen. Parányira zsugorodik a gyomra arra a gondolatra, hogy a csepp gyermekhez akár egy ujjal is hozzáérhetnek ezek az állatok.