Menj!

Mondd, miért engedtem meg, hogy belépj oda, ahová azelőtt senkinek sem volt bejárása? Ki vagy te és miért bolygatod fel a lelkem rendjét? És hogyan teszed ezt? Nem tudom megvédeni tőled a szívemet. Elgyengültem. Először szép lassan kinyittattad velem a kinyithatatlan kaput, majd engedély nélkül besétáltál rajta. Nem kellett volna. De hagytam, hogy bejöjj s kezeddel minden érinthetőt, elmozdíts eredeti helyéről. Kényelmesen befészkelted magad ott s vártad a napot, amikor bejelentheted, örökre itt maradsz velem, és sose mész el. De ahogy telt az idő, úgy érzem, azt a napot már csak én vártam igazán.

Amikor eljött a pillanat lesújtottál rám. Otthagytál egyedül az általad átszerkesztett világban. Egyszerűen kisétáltál, pont úgy, ahogy bejöttél. De most már minden más. A kezed érintése. Ott van mindenhol. Hogyan felejthetnélek el? Hogyan állítsam vissza a rendet? Lesz-e még valaki, aki besétál még azon a kapun, amin te eltávoztál? Ha meglátja, amit itt hagytál, úgy is undorodna betenni a lábát. Sírni szeretnék, de nem jön könny a szememből. Túl erős a fájdalom. De már nem kívánom, hogy gyere vissza hozzám! Sőt! Kerülj el! Menj minél messzebbre. Nem akarlak látni! Nem akarom, hogy még egyszer megérints! Nem akarom érezni az illatodat! Nem akarom hallani a hangodat! Élni szeretnék! Szeretni akarok! Félek, hogy ez már soha többé nem lehet. Ki vagy te, hogy így tönkretehettél? Hadd éljek! Újra! Merüljön feledésbe az egész! Soha többé nem akarlak látni! Beállok a tus alá s érzem, ahogy a mocsok szivárog a sebeimből, majd végigfolyik a testemen. Forró és fekete. Égeti a bőröm. Oda, ahová való... a csatornába.