Megdermedt szeretet

Nem kellett volna annyira szomorúnak lennem, hiszen már rég nem beszéltünk. Nem hallgattad meg, ha valami bántott. Rideg voltál velem. Hát én is veled. Viszont… Minden egyes áldott reggel, a helyemen ülve, mikor a busz begördült a megállóba, azt néztem, felszállsz-e. Amint megláttalak, a szívem mosolygott. Nem, nem voltam szerelmes. Csak attól, hogy nem vettél rólam tudomást, én még mindig a barátod voltam. Ha nem jöttél, mindig valahonnan megtudtam miért. Hülyeség az egész, de ez van. Úgy viselkedtem, mintha az árnyékod lennék.
Még most is fájó szívvel emlékszem arra a jelenetre…
Előtted álltam, reménnyel telve, könnyes szemmel, fájó szívvel, és hamis mosollyal. Nem akartam, hogy azt lásd, fáj. Nem akartam, hogy bűntudatod legyen bármi miatt is. Sokan voltunk, vagy húszan. Mind a búcsúzásodat hallgattuk. Hová költözöl, mennyire várod már. Mindenkitől elköszöntél, végül hozzám léptél. Én csak néztem rád, és te is én rám. Szinte elvesztem mélabús tekintetedben. Annyi mindent akartam mondani! El szerettem volna mesélni, hogy mit érzek! Hogy mennyire fáj! Hogy mennyire fogsz hiányozni, és mennyire sajnálom, hogy végül eltávolodtunk egymástól. De lakatot zártam a szívemre és a számra is. Nem mondtam semmit, de legbelül összeroppantam. A lelkem rózsái, amik a te tiszteletedre nyíltak, elhervadtak. Elhervadtak, mert nem kaptak szeretet.
Te csak odadobtál nekem egy sziá-t. Visszaköszöntem. Nyitottad a szádat, de azzal a hevességgel be is csuktad. Mosolyogva bólintottam, te meg kiléptél az életemből. Reméltem, és még most is remélem, hogy gondolsz rám és ugyanúgy hiányzok neked, mint te nekem. Nem tudom mit akartál mondani, de már nem fogom megtudni. Talán jobb is. Talán mindketten tudjuk, nem kell búcsúzás. Nekünk már rég nem.
Még ma reggelente is odanézek, ha a busz megáll. Még mindig reménykedve várom, hogy felszállsz, mosollyal az arcodon, de nem.
Üresen maradt a hely mellettem. És a szívemben is van egyfajta űr, amit magad után hagytál. Talán egyszer majd valaki betölti.
Talán…