Még épp időben

Hirtelen azt sem tudom, hol vagyok. A sokkból Dr. Michels térít magamhoz.
- Jól van? – kérdezi.
Kábultan bólintok, de nem érzem jól magam. Hogyan is érezhetném!? A szerelmem holnap nősül tőlem 600 km-re, és nem engem vesz el. Mit is mondott Katey, hol lesz pontosan? És mit tett hozzá? Reméli, megjön az eszem. Tegnap még nem értettem, mire gondol.
Ugyan udvariasságból kaptam meghívót, de eszem ágában sem volt elmenni csak azért, hogy szenvedjek. Hát most megyek, bár nem azért, hogy együtt ünnepeljek velük. Beszélnem kell Sammel, ha kicsit megkésve is. De hogyan jutok oda!? A bátyám! Mintha azt mondta volna, hogy nem csinál semmit. Fel is hívom rögtön. Nem nagyon akar belemenni, de végül sikerül meggyőznöm. Hazafelé a vonaton egyre csak az orvos szavai visszhangoznak a fülemben: 4 hónap.

Otthon gyorsan lefürdök, és egy hátizsákba összeszedek néhány ruhát. Mire elkészülök, tesóm is pont megérkezik. Eszünk pár falatot, közben alig beszélünk úti célunkról. Este 10kor kocsiba ülünk, és neki vágunk az útnak. Üvölt a rádió, de nem tudok rá odafigyelni. Vajon felhívjam? Vagy már alszik? Katey-nek azért szóljak? Tele vagyok szorongással. Oda érek időben? El is késhetek. És ha időben, mit fog hozzá szólni?
Fejemet hátrahajtva sóhajtok egyet. Egész éjjel autózunk, szótlanul. Lee értetlenül, én egyre idegesebben. Reggel hétre elérjük a város határát. Ekkor tesóm rám pillant.
- Most már igazán elárulhatnád, miért kellett őrült tempóban végig autóznom az éjszakát veled.
Egye kukac, hátha megkönnyebbülök, elmondom neki, amit az orvos felfedezett és úti célunkat. Megveregeti a térdemet és beletapos a gázba. Ebből arra következtetek, hogy ő sem tett volna máshogy.

Tekergünk a városban a templomot keresve. Egyre idegesebb vagyok, hogy el fogok késni, amivel hármunk életét, sőt négyünkét tehetem tönkre. 9 óra már rég elmúlt, mire megtaláljuk. Lee kilökdös a kocsiból. Nagy levegőt veszek, és a keserűség könnyeit elfojtva berohanok. Az előtérben legnagyobb meglepetésemre barátnőmbe, Katey-be botlok.
- Azt hittem, már sosem érsz ide! – mosolyog és átölel. – Majdnem elkéstél!
Ezzel belök a második ajtón. Az nyikordul egy nagyot, mire a pap abba hagyja a beszédet, és mind a 200 akárhány szempár felém fordul. Teljesen lebénulok. Ennyi emberre nem számítottam. Ismét Katey szólal meg mögöttem:
- Tiszteletes, nekünk, illetve a hölgynek ellenvetése lenne.
Előrébb megyek a harmadik sor környékére. Oldalt pillantva látom barátaim bátorító mosolyát.
- Már túl vagyunk rajta, de azért halljuk, hátha számít – mondja a tiszteletes.
A menyasszony, Jessica nem hagy szóhoz jutni.
- Ugyan milyen ellenvetése lehetne? Az, hogy szereti Samet? Annyira nem szeretheti, ha elengedte.

Kezdek nagyon kétségbeesni, hiszen igaza van. Elengedtem szó nélkül, bár nem önszántamból. Ráadásul Sam rám sem néz. Félek, de erőt veszek magamon és megszólalok:
- Tudod, az ember akkor szeret igazán valakit, ha képes elengedni. Csakhogy én buta voltam, mert Sam-et nem olyan emberhez engedtem, akit szeret, hanem akit érdekből venne feleségül. És a ki nem mondott érvedre is van válaszom. Igen, igazad van, én nem tudok neki jachtot, házakat, magánrepülőt, miegymást adni, mert nem milliárdos az apám és én is csak egy kis újságnál dolgozom egyetem mellett. Én csak boldog, nyugodt életet tudok adni rengeteg szeretettel, odaadással és… - itt megakadok, lefolyik egy könnycsepp az arcomon, de csak Sam-et figyelem. Végre felnéz. Folytatom: - …és egy kisfiút.
Végre kimondom és egy kicsit talán meg is nyugszom. A vendégsereg felmorajlik, sok helyről a felháborodás hangfoszlányai jutnak el hozzám. Kizárom őket a fejemből, most már csak Samet figyelem. Szemében könnyek, arcán változás látszik. Feláll és lassan felém indul. Szívem a torkomban, sikerült volna?
Látom, apja felpattan és rákiált: - Sam, azonnal menj vissza! – De ő nem foglalkozik vele, csak jön felém. Szemében keveredik a féltés, a bizonytalanság és az a tűz, amivel mindig rám néz. Ahogy odaér hozzám, letérdel elém, pólómat felhúzza, és arcát pocakomra szorítja.
- Hát igaza volt Katey-nek – suttogja, de hangját felerősíti a templom.

Hirtelen felpattan, felkap, és magához szorít. Átkarolom a nyakát, zokogok. Csak forgunk körbe-körbe. Hallom a felbolydult embereket, főleg a szülőket, de most már nem érdekel. Most már semmi sem érdekel.
Sam letesz, kézen fog, és a szülei felé fordul:
- Anya, apa, ne haragudjatok. Ez a helyes, meglátjátok.
Édesanyján látom a meghatottságot, apjáról ezt már nem lehet elmondani. Döbbenet és harag, amit le tudok olvasni az arcáról.
- Mr. Ridell, kérem, ne nézzen ilyen csúnyán – kérem őt halkan. – Én tényleg szeretem a fiát és igyekszem boldoggá tenni. Remélem, majd önöket is sikerül.

Sam még egy pillantást vet mindenkire, majd megfordul és húz kifelé. Félúton elengedi a kezem és ledobja a zakóját, megszabadul nyakkendőjétől és kirángatja ingét a nadrágból. Kint a templomkert felé fordít és meg sem állunk a közepéig. Ott leültet a friss, harmatos fűbe és arcomat a keze közé fogja. Csak néz, sír, mosolyog. Nem szól. Végül gyengéden megcsókol. Három hónap keserűsége és szenvedélye sűrűsödik abba a csókba. Mikor elenged, ismét megsimogatja a hasamat.
- Képes voltál értem leautózni idáig? – kérdezi.
- A világ végére is utánad mennék.
- Katey-vel beszélgettünk reggel, és ő azt mondta, hogy be fogsz állítani. Ha tudtad, miért nem jöttél vele?
Arcomat az övéhez simítom.
- Katey tudta, amit én nem akartam tegnap estig, amíg az orvos nem mutatta meg.
Sam arcán ismét elfut egy könnycsepp. Megsimogatja a pocakomat, majd a vállamra hajtja a fejét.
- Nem merem elhinni. Úgy érzem, mindjárt felébredek, ismét egy hasonló kezdetű napra. Hogy lehettem ilyen hülye.
Átkarolom a nyakát.
- Nem álmodsz, de ha nem hiszed, megcsíphetlek.

Léptek zaját halljuk a murvás úton. A pap lépdel felénk. Egy pillanatra megáll felettünk, majd letérdel.
- Bármennyire öregnek nézek ki, azért nem érzem magam konzervatív gondolkodásmódúnak. Pap létemre sem – kezdi. – Egy szó mint száz, ha most bejönnek velem, nagyon szívesen összeadom magukat. Azt hiszem a tanúk is meglennének, hiszen még mindenki itt van. Csakhogy a hölgy ne maradjon szégyenben leányanyaként.
Sammel összenézünk.
- Köszönjük, atyám, - kezdi Sam. – de úgy gondoljuk várnák még legalább addig, míg a családok kedélye kicsit lehiggad.
Az atya elmosolyodik.
- Ebben lehet valami igazság. Mindenesetre bármikor nagyon szívesen látom magukat, akár keresztelésre is. Legyenek boldogok.
Megáld mindkettőnket és elsiet. Sam is feláll.
- Menjünk innét minél hamarabb – kéri.
- És a cuccaid?
- Majd anya gondoskodik róluk. Csak kerüljünk már messzebb ettől a helytől.
- Lee nagyon kimerült és éhesek vagyunk.
Megfogja a kezemet és felhúz.
- Majd én vezetek.

Kézen fog, és visszasétálunk a templom elé. Tényleg ott van még az egész vendégsereg. Gondolom egy nagy jelenetre vagy hasonlóra várnak. Remélem elmarad. Meg sem állunk mellettük, az út túloldalára igyekszünk Lee-hez. A kocsi mellett ott áll Florence, Sam édesanyja. Rögtön átölel mindkettőnket, aztán legnagyobb meglepetésemre engem külön is.
- Vigyázz a fiamra és az unokámra – kéri. – Tudom, mennyire szeretitek egymást. Szeretnélek minél hamarabb látni a ranch-en.
Szóhoz sem tudok jutni, csak bólintok. Arcon csókolja Samet és visszamegy a férjéhez. Sam beül a volán mögé, Lee hátra. Én még keresem Katey-éket a tömegben. Látni nem látom, csak hallom a hangját: - Menjetek, majd hívlak merre jártok és megpróbálunk beérni.
Beülök Sam mellé. Indít, gázt ad és már távolodunk is. Hátra sem nézünk. Sam a térdemre simítja a kezét, én a vállára hajtom a fejem. Lee elalszik a hátsó ülésen.
Sam csókot lehet a homlokomra egy piros lámpánál.
- Szeretlek – suttogom.
- Ez a legkevesebb – hallom válaszát.

Elmosolyodom. Ismét gázt ad és már repesztünk is hazafelé, a nyugodt életbe, ahogy korábban fogalmaztam. Nyugodt… még nagyjából öt hónapig.