Másik oldal: Vérző szívek

Másnap már sötét éjszaka volt, mikor felkeltem és felvettem a szokásos fekete cuccomat. Majd kipróbálok valami más színt és tesztelem a reakciókat. Tudtam, hogy a kastélyban nincs senki furcsamód éreztem. Kimentem a friss levegőre és elhagytam a házat. Az utcán sétáltam miközben egyre jobban éreztem lüktető éhségemet. Gondolkoztam, hogy hova menjek enni: a parkba vagy valami étteremfélébe, ezek a menő helyek manapság. Az éttermet választottam, séta közben láttam is egyet a sarkon. Rengetegen voltak, tipikus péntek este: a párok vacsorázni mennek, hogy együtt töltsék azt a kevés időt, amikor látják egymást. A hely dugig volt, minden talpalatnyi helyet emberek foglaltak el. Nevettek, beszélgettek egyetlen üres asztal sem volt. Körbenéztem és észrevettem egy nőt, amint éppen felém igyekezett. Ügyesen kerülgette az embereket, furcsamód nem is ért hozzá senkihez pedig tényleg szorongtak a vendégek. Rövid tarkóig érő barna haja volt, kék mandulavágású szeme, amelyből vidámság tükröződött. A szája szélesen mosolygott rám telt ajkaival, karcsú teste szépen ívelt, járása kecses.

- Gyere velem, megmutatom, hogy hol szórakoznak a magadfajták - suttogta halkan, hogy csak én haljam. Ezekszerint tudta mi vagyok, jó neki, mert én még nem jöttem rá, hogy ő mi. Éreztem körülötte az energia mozgását sőt ha jobban figyelnék még látnám is. A sarokban volt egy keskeny ajtó azon mentünk keresztül. Egy lépcsősor vezetett a mélybe, melyet itt-ott megvilágítottak a lámpák. A hely elég széles volt kettőnknek így egymás mellett is mehettünk volna, ha akarunk. Én nem akartam előre menni, ki tudja mi vár odalent, meg különben is én vagyok a vendég, nem? Ha a nő azt hiszi, hogy elindulok, akkor várhat egy darabig. Nem várt, egyenesen előre ment, le a félhomályba vesző lépcsőkön. Hát akkor nincs más hátra, mint előre, gondoltam magamban.

Gyorsan haladtuk, minő meglepetés újra egy ajtó várt minket. Kinyitotta és betessékelt, majd ott hagyott és bezárta mögöttem. Rögtön varázslat csapott meg, körbe akart ölelni és megnyugtatni, de aztán átsiklott rajtam, hogy betöltse a teret. A falak vörösre voltak festve idézték a vért, úgyhogy megint eszembe jutott, hogy még nem ettem. A székek és az asztalok feketék voltak és persze a bárpult is. Itt volt hely, középen egy színpad állt, és a színpad körül asztalok, melyeknél emberek ültek. Megbabonázva figyelték a középen álló férfit, aki rájuk meresztette zöld, ingoványos szemeit. Meg se próbálta palástolni, hogy vámpír. Mindkét szeme zölden villogott a félhomályban, nem látszott a szeme fehérje. Megrázkódtam, még fiatal vagyok, és még nem láttam ilyet. Az igazat megvallva nem nagyon érdekeltek a vámpírok pedig minden ember tudta, hogy közöttünk vannak. Az egész város félt tőlük és sötétedés után már csak ezüsttel megtöltött pisztolyokkal és keresztekkel léptek ki az utcára.

Egész kis vállalkozások nyíltak a likvidálásukra és rengetegen tanulmányozták őket. Én azok közé tartoztam, akik azt képzelték magukról, hogy jobbak a vámpíroknál, így nem is védekeztem ellenük. Hát, mint látjuk ez lett a vesztem, ráadásul részegen. Nem mintha zavarna, hogy ez lett belőlem, végül is csak három kellemetlen dolog van a vámpírságban. Egy: nem napozhatsz. Kettő: vért kell innod, hogy életben maragy. Három: nappal baromi gyorsan kinyírhatnak, mert akkor tényleg hulla vagy. Hát röviden ennyi, vissza a férfira. Vállig érő szalmaszín szőke haja úgy omlik vállára akár a selyem. Lehelet vékony zöld inge, tökéletesen illik az enyhén izmos testére. Az anyagon átlátszanak sötét mellbimbói, melyeket kihívóan simogat. Fekete nadrágja, olyan szűk mintha ráöntötték volna. Erotikusan körbenyalja ajkait, közben a szemét végig hordozza az őt bámulók gyülekezetén. Míg bódítja az embereket, leülök a bárhoz és a pultos szemtelenül a fülembe súg:

- A műsor neve: Játék. Nézd meg miként parancsol egy vámpír az embernek és tanulj kicsi lány- mondta gúnyosan. Hihetetlen gyorsasággal elkaptam a torkát, igen ő is vámpír, de nem számított erre a reakcióra. Közelebb hajoltam hozzá, nehogy megzavarjam az előadást.
- Ne sértegess, mert varázslat nélkül is ki tudom tépni a torkodat, akárhány éves vagyok. Megértetted? – suttogtam fenyegetően. Megpróbált bólogatni, de a torkára kulcsolódó kezem miatt csak rángatta a fejét. Elengedtem hát és elmentem az egyik sarokba leülni.

Közben figyeltem a műsort. A férfi nem nézett rám, de éreztem, hogy felmért és tudtam, hogy nem érdekel, mint gondol rólam. Hirtelen letérdelt, és megérintette egy szőke hajú nő arcát. Az megrezzent egy kissé, majd mosolyogva engedte, hogy a vámpír simogassa. A férfi végig húzta az ujját a nő arccsontján majd ajkain, lassan és vágyakozva. Halkan, hogy ne törje meg a pillanatot rászólt, hogy adja oda a kezét. A nő elvakultan nyújtotta felé finoman remegő kezeit. A férfi felsegítette a színpadra, ahol megcsókolta majd eltolta magától. A lány vágytól remegve nézett a vámpírra, készen arra, hogy bármit megtegyen a csókjaiért. A vámpír ezt jól tudta, széles mosolyra húzta ajkait, így látszottak tűhegyes szemfogai. A nő egy kicsit se ijedt meg, sőt még közelebb vonszolta magát a férfihoz. Az kinyújtotta kezét jelezve, hogy maradjon ott, ahol van.

A szőke megdermedt, mintha hirtelen megfagyott volna nem mozdult. Végül a vámpír megparancsolta neki, hogy tegye szabaddá a nyakát. Mikor ez megtörtént odament a nőhöz és hátulról átölelte. Először csak félretolta a haját és puszilgatni kezdte a nyakát, majd a nyelvével végig nyalta a szőke ütőerét és szívogatni kezdte a bőrét. A nő halkan nyögött egyet, ekkor a vámpír beleharapott a selymes bőrbe. Vér serkent ki a nő nyakából és folyt végig hófehér blúzán. Hirtelen vad éhség tört rám, oda akartam menni, hogy egyek belőle, de ökölbe szorítottam a kezem pici félhold alakú vágásokat ejtve a tenyeremben. A fájdalom elaltatta az éhséget, de csak pár percre. Körbenéztem, kerestem valami kijáratfélét, amin át kijuthatok innen. Sikerült is, a szemközti falban egy ajtó nézett farkasszemet velem. Ugyanolyan színű volt, mint a fal: vörös, ezért nem vettem még észre.

Lassan felálltam és hátatfordítva a csodás partinak lassan odasétáltam. Lenyomtam a kilincset és csodák csodájára az ajtó kinyílt. Nem gondoltam, hogy zárva van csak tartottam tőle. Kiléptem a szabadba a testem felpezsdült és a szél belekapott a hajamba. Észre se vettem, hogy mennyire zavart a benti légkör. Ma este még utoljára visszanéztem arra az ajtóra, ahonnan kiléptem. Baloldalon egy fényes reklámtábla hirdette: Xavier, ízlelje meg a vámpír csókját. Na szép, egy perverz vámpírklubban jártam, és még csak észre se vettem, bár erős volt a gyanúm. A reklámból kiinduló vörös lángcsóva mégfeljebb vezette a tekintetem, a klub neve állt magasan az ajtó felett: Vérző szívek. Találó név bár egy kicsit erőltetett. Nem ez lehetett a főbejárat, ahhoz túl egyszerűen nézett ki.

A lényeg, hogy kezd elmúlni a körmeim okozta fájdalom, úgyhogy jobb, ha keresem a mai vacsorám. Jobbra indultam el. Az utamat négy emeltes bérházak tarkították, ablakaik hol fénybe, hol sötétségbe burkolóztak, de ha átnéztem a túloldalra ott is ugyanez a látvány fogadott. Az utcai lámpák körül bogarak repdestek és néha nekimentek az izzó fénygömböknek. Egyszer csak sikítás törte meg a mély éjszakai csendet. Hála jó hallásomnak két perc múlva az egyik sikátorban találtam magam szemben egy férfi hátával. Magas széles hátú ember volt, olyan, aki edzőteremben szerezte az izmait. Még egy sikítás, most már tudtam mi történik. Gyorsan a férfi hátához ugrottam, és megfogtam a nyakát. Erősen szorítani kezdem, mire ő hirtelen megdermedt.

- Engedd el a lányt- suttogtam hűvösen a fülébe. Meg sem mozdult, továbbra is odaszegezte a falhoz.
- Nekem nem tűnt fel, de lehet, hogy kínaiul beszélek. Azt mondtam engedd el a lányt, ha nem teszed megöllek- nyomatékot adva kijelentésemnek még jobban megszorítottam a nyakát. Erre már reagált és lassan levette a kezét a lány vállairól. A tinédzser haja vörös volt és a sötétben szinte világított, ijedt arcán élesen kirajzolódtak szeplői. Valószínűleg meg akarta mutatni, hogy ki a legény a gáton és egyedül kezdett sétálgatni. Azt hitte meg tudja védeni magát. Az igazság az, hogy marha nagy szerencséje lett volna, ha túléli az éjszakát. Vagy ez a rohadék öli meg, vagy valami más. Még mindig hátulról fojtogatva a férfit odaszóltam neki.

- Lépj le kislány, máskor nem lesz ekkora szerencséd- és ezt komolyan is gondoltam. Amikor látótávolságon kívülre ért ráérősen elengedtem a férfi nyakát. Szembefordult velem, feje tükörsima volt, szeme véraláfutásos. Remek nem én vagyok az első, aki bepipult rá. Ahogy a levegőt kifújta alkohol szag ütötte meg az orromat, és most elszakadt a cérna. Minden figyelmeztető jel nélkül rávetettem magamat. Ha nem önti el az agyam az éhség, akkor meglepődtem volna magamon. Szemmel láthatólag ő se tudta mire vélni a reakciómat, úgyhogy földbe gyökerezett a lába. Mikor rájött a dologra, megijed és szabadulni próbált, de én már az ütőerére is tapasztottam a szám és bele is haraptam a nyakába. Egy őrült, elmebeteg vámpírnak érzetem magam, de amikor elöntötte testemet a friss vér, már csak arra tudtam gondolni, hogy kérek még. Éreztem, ahogyan testem felpezsdült, ahogyan vénáim feltöltődtek meleg, ízletes vérrel, éreztem, ahogyan emberibb leszek.

Mikor végeztem az áldozattal, lenéztem rá. Nem éreztem semmit, se fájdalmat, se bűntudatot sőt, inkább élvezettel néztem végig rajta. Élveztem, ahogyan megöltem és nem csak azért, mert feltöltődtem, hanem mert többé nem erőszakolt meg fiatal lányokat. Megtöröltem a szám azzal a fekete zsebkendővel, amit Dominic adott. A klasszikus séma: fekete. Talán még a vörös zsepi is jó lenne, a fehér biztosan nem. Az idősebb vámpírok megbűvölik az áldozatot, hogy ne fájjon nekik a halál, de én még csak két embert öltem meg és úgy érzem mindketten megérdemelték a fájdalmat. Felnéztem a sötétlő égboltra, kusza felhők úsztak rajta. A csillagok néha előbukkantak a fekete felhők felől.
- Semmit sem bánok- suttogtam az odaképzelt holdnak. Tekintetem visszatévedt a homályba vesző útra és elindultam rajta.