Marcsi

Marcsiban mindig is volt valami fekete. Habár a külsején nem volt mindig fellelhető a fekete szín, a megjelenéséből és a hangjából csak úgy áradt a feketeség. A neve is fekete volt: Fekete Mária.
Mivel a férje már 33 éve, a fia születésének másnapján meghalt, egyedül éldegélt egy kis panellakásban. Eleinte még barátkozott a hasonlókorú szomszédaival, de azok hamar kihaltak mellőle, és a helyükre fiatalok költöztek tele ambíciókkal és életerővel. Nyugdíjasként rengeteg volt a szabadideje, amit főleg tévézésre és gondolkodásra fordított. Állítása szerint a gondolkodás olyan volt számára, mint másoknak a régi fényképek nézegetése. Minden gondolatával felidézett egy emléket, amit a lehető legpontosabban igyekezett újra átélni. Természetesen ezek mellett sokat sétált, hogy állóképességét szinten tartsa. Heti kétszer bejárta a lépcsőház mind a tíz emeletét, és utána tett egy rövid sétát a környéken. Így a rendszeres testmozgás, a friss levegő és a bevásárlás biztosítva lett számára.
Egyesek azt mondanák Marcsi életmódjára, hogy egyhangú. Számukra lehet, hogy így van, de Marcsi büszkén állíthatta magáról, hogy köszöni szépen, ő soha nem unatkozik. Na nem mintha beszélgetett volna bárkivel is ilyesmiről, de magában mindig ezt mondta. A fián, a menyén és az unokáin kívül nem is folytatott senkivel hosszabb beszélgetéseket.
Ha a család meglátogatta, természetesen megjelentek nála a tipikus nagymamai viselkedéselemek. Az unokáit szinte mindig becézte, vagy teljesen más néven szólította őket. Bencére a Pisti, Lucára pedig a Lujza nevet aggatta. Mialatt ebédeltek, ávós vallatótiszteket megszégyenítő alapossággal szerzett információkat a gyerkőcök mindennapjairól olyan fontos témákat érintve, mint például az iskolai koszt minősége. Ha véletlenül hétköznap találkoztak, kötelezően feltette a ”Feleltél ma?„ kérdést is, nem tudva, hogy az általános iskola alsó tagozatán már évtizedek óta nem szokás feleltetni. Ha már nem jutott eszébe több kérdés, többszöri repetázásra próbálta rávenni a gyerekeket, általában sikertelenül.
Ebéd után a család áttelepedett a nappaliba, ami hálószobaként is funkcionált, és mindenki elfoglalta szokásos helyét a kihúzható kanapén. Apa bekapcsolta a tévét és meccset, vagy Forma 1-et nézett, Anya és Marcsi pedig megbeszélték, kivel mi történt legutóbbi beszélgetésük (azaz tegnap) óta. Luca és Bence pár percig csendben üldögéltek, majd elkezdték módszeresen átkutatni a könyvespolcot vicces című és borítójú könyvek és csoki után kutatva. Természetesen a Bolond özvegy vitte el a pálmát, ami, ahogy azt Bence találóan megjegyezte, akár Marcsiról is szólhatna, de a kedvenceik közé tartozott még a Bőregér, a Forgó táncparkett, a Neonfény a Nílus felett és a Dr. Anders - Fejezetek egy orvos életéből is. Ez utóbbi egy havonta kis füzetekben megjelenő romantikus sorozat volt a 90-es évekből, ennek ellenére Marcsi váltig állította, hogy Lucuskának biztos nagyon tetszene.
Amikor megunták a könyvespolcot, a két unoka körülvette Anyát és a következő párbeszéd játszódott le:
-Menjünk haza!
-Hadd beszélgessek még egy kicsit a Nagymamával, addig foglalhátok le magatokat valamivel!
-De most menjünk!
-Rágjátok inkább apátok fülét!
Ezt meghallva Apa dühösen rájuk szólt, hogy maradjanak nyugton és igazán képesek lehetnének várni egy kicsit (ti. amíg tart a meccs). Marcsinak ekkor mintegy véletlenül eszébe jutott, hogy van a konyhában  két nagy kakaóscsiga. A csemeték azonnal hozzáláttak, így a nappaliban a zajszint újra elviselhetővé vált egy rövid időre. Amikor ugyanis véget ért a meccs, Apa Anya felé fordult és türelmetlen hangon megkérdezte:
-Na, mi van, nem megyünk?
Ha húsz percen belül nem hagyták el a lakást, megsértődött és nem köszönt.
Ezekből láthatjuk tehát, hogy Marcsi élete legszebb éveit élte nyugdíjasként. Nincs hajtás, nem kell másokhoz igazodni, és még a családjával is kiváló kapcsolatot ápolt, ami a mai világban nagy szó.
Egy napos csütörtök reggelen nem várt látogató érkezett. Rőtné volt az, a harmadikról, egy 30-as éveinek elején járó fiatalasszony, aki nem rég költözött be a házba férjével és egy szem gyerekükkel. Amikor Marcsi ajtót nyitott, vörösre sírt szemmel lépett be.
-Bocsánat, hogy ilyenkor zavarom, -kezdte mondandóját- de erről muszáj valakivel beszélnem, és most hirtelen csak önt találtam.
-Ugyan, semmi baj. Mondd el mi bánt! -válaszolta Marcsi mosolyogva.
Rőtné ezután szipogva elmesélte, hogy a párja három napja eltűnt, és aznap reggel találták meg a rendőrök. Fej nélkül.
-Őszinte részvétem. -mondta Marcsi- Egyél egy kis céklát, az mindig megnyugtat.
A cékla valóban hatásosnak bizonyult. Rőtné gyászát feledve arról kezdte kérdezgetni Marcsit, hogy tudja ilyen puhára, szinte pépesre csinálni. Marcsi erre szerényen csak ennyit mondott:
-Csak a jó alapanyag teszi, más titka nincs. Most pedig menj haza és aludj egyet, aranyoskám!
Pénteken újabb gyászos esemény következett be. Ezúttal Apa vesztette el a fejét. Anyát ez meglehetősen felzaklatta, ezért Marcsi főzött egy nagy adag céklát és áthívta őt és a gyerekeket ebédre, akik úgy tudták, hogy Apa épp üzleti úton van. A szokásos kihallgatás ezúttal elmaradt, helyette Luca hatvankettő alkalommal jelentette ki, hogy ő ilyen finom céklát még soha nem evett. Miután végeztek az evéssel, mindenki azt tette, amit ilyenkor tenni szokott. Apa hiánya szinte fel se tűnt, egyedül Anya zokogása szakította meg időnként a csendet. Minden haladt a szokásos forgatókönyv szerint, egészen a Menjünk haza!-akcióig.
-Rágjátok inkább apátok fülét! -mondta reflexből Anya, majd sírva fakadt.
-Pajtik, menjetek konyhába! Van egy nagyon finom süti a kredencben, amit direkt erre az alkalomra készítettem. -mentette meg a helyzetet Marcsi.
A konyhában gyerekek először bizalmatlanul szemléték az új süteményt, de minél többet ettek belőle, annál többet akartak még. Bence épp egy különösen nagy szeletet majszolt, amikor reccsenés hallatszott.
-Aú! Ráharaptam valamire. -kiáltotta.
Miután megbizonyosodott róla, hogy az ijedtségen kívül nem esett semmi baja, kettétörte a sütijét, hogy megnézze, mi volt benne az a kemény. Amikor meglátta, meglepetésében újra felkiáltott. Egy fül volt az.