Jack Waterman rosszat álmodott.
Szürke, bársony puha takaróját maga alá gyűrte még álmában, és most kellemetlenül nyomja a hasát az ágynemű gombóc. A szobában sötét van, ám szemben a falon már kirajzolódnak a nap első sugarai a függöny szélei mentén. Mindössze két vékony pászma, de ez is elég, hogy ne tudjon vissza aludni. Egy pillanatig nem is mer megmozdulni, olyan élesen él benne az álom.
Miközben megpróbál visszaemlékezni az álom egyes részleteire, azonnal érzi, hogy eljön érte a felejtés. Már azt sem tudja hol kezdődött. Ő volt azon a hajón, vagy az a nő? És melyik madár szállt fel előbb? A fehér, vagy a rózsaszín? És hogy is nézett ki az a kislány?
Az álom szétfoszlik, és most már csak a stégen álló nő képe marad meg a fejében. A nő hosszú kabátot viselt, ennek ellenére nagyon fázott. Keserű érzés volt, hogy nem tehetett semmit, pedig annyira szeretett volna. Tudta, hogy képes rá, tudta, hogy ráteríthet egy meleg pokrócot, vagy átölelhetné, ám mégsem volt rá képes. Az álom nem engedte. Így visszagondolva ezekre, az ébredésekre, Jackben felötlik, hogy a nő, azon a hideg napon, lassan végleg kitörlődik az emlékezetéből, ahogy a többi álomkép.
Most már úgy érezte, nyugodtan megmozdulhat. A nő még ott volt, és a helyszín is élt benne, de már mintha csak egy lencsén át, nézne rájuk. A hátára fordult, és felnézett a plafonra. Ismét becsukta a szemét, de a nő képe továbbra is homályos maradt.
- A fenébe is – morogta kiszáradt szájjal. A szeméhez nyúlt, és érezte, hogy megint tiszta csipa az egész szeme. Elvileg valahol lennie kéne egy krémnek a fürdőszobában, amit az orvos írt fel, de már régóta nem látta. Felült, vett pár mély lélegzetet, majd kikelt az ágyból, és az ablakhoz sétált. Nem érdekelte, hogy csak egy alsónadrág van rajta, szétnyitotta a függönyt, és kinézett az ablakon.
Egy pillanatra elvakította a fény, behunyta hát a szemét. Aztán ismét kinyitotta, és rámosolyoghatott a jó öreg Manhattan-re. Szemben még sötéten terült el a Central Park. Az ötödik sugárút mellől szinte beláthatta az egészet. A Francia nagykövetség felső emeletéről igazán csodás volt a panoráma, mégsem élvezte minden reggel. Általában kilencig aludt, ez a mostani ébresztő csakis az álomnak volt köszönhető.
Elhúzta az erkélyre vezető tolóajtót, és kiment a hidegre. Teste minden porcikája megremegett, de azért kitámaszkodott a korlátra, és elnézett mindkét irányba. Balra tekintve, már mászott fel a nap a felhőkarcolók között, balra pedig még mindig sötét volt. Egy pillanatra úgy érezte, mintha a fény, és a sötétség peremén állna a hidegben. A reggelek mindig csodásak, és mivel ma semmi dolga nem akadt, elhatározta, hogy sétát tesz a parkban. Visszament a lakásba, letusolt, megborotválkozott, majd könnyed ruhába bújt. Vászonnadrágban, szandálban, és ingben hagyta ott a Francia konzulátust. Kiment a Medisonig, majd lesétált egy tömböt a hetvenharmadik utcáig, és megállt a kedvenc kávézója előtt. Természetesen a tulajdonos szemében ez inkább étterem volt, de Jack csupán reggelizett. Reggel pedig csakis kávét ivott, és a kedvenc mozzarellás, paradicsomos szendvicsét ette. Így hát neki ez kávézó volt, a maga csodás kék festésével, és a szabályosan felállított két, kerek sövényével. Bentről már némi világítás is kiszűrődött, így hát bátran benyitott. Az olasz Via Quadronno, kicsi volt, ám hangulatos. Az egyik oldalt hosszan nyúlt el a pult, a másik oldalon az asztalok, és a székek kaptak helyet. A reggel nyolcórai kezdés még nem kezdődött el, de Jack már ismerős volt.
- „Buon giorno!” – köszönt olaszul, mire a tulajdonos, egy bájos, kövérkés hölgy nézett ki a pult mögül. Igazán csinos volt abban a fehér blúzban, alakja ellenére.
- Jack! Neked is jó reggelt! A szokásost? – kérdezte visszaváltva angolra, és választ se várva, már adta is ki az utasítást, a sapkát épp most kötő fiatal lánynak. Nyilván ő volt az új kisegítő, amiről Betta beszélt neki pár napja. Ő is igazán elbűvölő teremtés volt, bár az egyenruha bizonyos részei nem voltak kedvére valók.
- Biztos, hogy a sapkát is hordani kell? – nyűgösködött a szőkeség, igazítgatva a fején a fekete casquette-t, majd besietett a konyhába.
- Ülj csak le, drágám a helyedre, mindjárt hozzuk a kávédat. – szólt a kávéfőzőt tekergetve a tulajdonos.
- Köszönöm – biccentett Jack, és helyet foglalt a hátsó asztalok egyikénél. Tökéletes hely volt, mert beláthatta az egész kávézót, és kinézhetett az egyik ablakon is.
Pár perc múlva meghozták a kávéját:
- Pompás! Alassandro Haousbrandt! Öt generáció a kávéért! Fenséges! – trillázott a férfi mókásan, és sikerült a komor lánykától is kisajtolnia egy kuncogást, aki időközben visszatért a pulthoz.
Felemelte a kávés csészét, majd finoman elhúzta az orra előtt. Mennyei illata volt! Tej, és cukor nélkül, teljesen feketén kortyolt le belőle egy kicsit, majd kinézett az ablakon. Kint az utcán már kezdett élénkülni a forgalom. Egy nagyobb fehér teherautó haladt el a kávézó előtt, majd kissé odébb megállt a bútorbolt előtt. Egy bárgyún vigyorgó kisfiú nézett be minden kirakatba, nyomában egy idős asszony, aki igen csak neheztelve nézett utána.
A helyiség lassan eltelt fénnyel, és odakint kialudt pár lámpa. Neki pedig ismét eszébe jutott a stég, és az a nő, abban a kabátban. Most sem lett tisztább a kép, bárhogy is gondolkozott.
- A reggelije – a lányka letette elé a paninit, és rámosolyogott a férfira.
- „Grazie.” Nagyon csinos ma reggel. – biccentett a férfi, a lány pedig elpirult, és visszasietett a pult mögé. Jack magában elnevette magát, és hozzá látott a szendvics elfogyasztásához.
Közben megérkezett a második vevő. Egy fiatalasszony volt, kis táskával, agyonsminkelve, és csak elvitelre kért egy cappuccinot. Lassan kikerültek a pultra az édességek is, így hát megjelentek a reggeli helyett édességre vágyók is. Egy kövér férfi hat darab csokis, és hat darab vaníliás croissantot kért, majd sietve távozott. Nyomában enyhe kolbász szagot húzott maga után.
Két kopaszodó öregúr foglalt mellette pár asztallal helyet. Kávéztak, és mindketten egy New York Post-ot szorongattak bütykös kezükben. A címlapon egy szőke, fehérbőrű férfi volt, furcsa, galléros pulóverben, felette pedig hatalmas fekete betűkkel: A Gyilkos Vallomása
Jack azonnal tudta, miről van szó. Persze, hogy az emberek erről beszélnek. Elhúzta kelletlenül a szája szélét, majd visszafordult az utca felé. Ismét kortyolt a kávéból, majd hozzá látott a szendvics elfogyasztásához. Közben hallotta a két öreget beszélgetni:
- Figyeld meg, mondtam neked tegnap is. Minden rohadt újság címlapján ez fog állni. És nézzed csak! Itt van a Poston.
- És akkor mi van? – duruzsolt a másik öreg. – Ha mindig ez van, akkor jól alá álltál a citromos kocsinak.
- Alá álltam? Ez milyen kifejezés?
- Hát alá. Tudod. Úgy alá. – Jack nem látta a beszélőket, de így is el tudta képzelni a kis piros foltot az öreg arcán.
- Csak fogd be. Ilyenkor reggel nem vagy beszámítható. – legyintette le a másik, és visszatért a címlaphoz. Közben pár másik korán kelő is besétált a kávézóba, és ki szendvicset, ki süteményt, ki pedig kávét szeretett volna elvitelre.
Jack nagyot harapott a szendvicséből, és nem tudott, nem odafigyelni a két öregre:
- Megmondom én neked mit kellett, volna. Jól kicsavarni a kezéből azt a micsodát, és fenéken billenteni. – szólt nagy bizonygatva Mr. Mindenttudó.
- Hogyne. Te tudod… - egyezett bele sóhajtva Mr. Semmittudó.
- Persze, hogy tudom! Hát most mondtam, hogy tudom! Nem figyelsz? Na már most. Ha egyszer maga köré gyűjtötte azokat a huligánokat, miért rohantak azok szét az első lövésre?
A másik nem felelt, talán vállat vonhatott.
- Megmondom én neked ezt is! Azért, mert mind gyáva volt! Bizony ám! Tudom én az ilyeneket. Nem egy ilyen kis ficsúrt láttam már elszaladni az utcánkban, miután betörték az autók üvegét. Rájöttek, hogy nem ők vannak a táplálék lánc csúcsán, és gyorsan, iszkiri.
- Te most egyet értesz a lövöldözővel? – hüledezett a másik, mire Mindenttudó leintette.
- A kutya fülit, dehogy! Isten ments, hogy állást foglaljak ebben! Csupán ha az ember úgy istenigazából belegondol, akkor ott a megoldás!
- Mi a megoldás?
- God give me strength! És jó, ha tudod, hogy ez Elvis Costello.
- Hogyne.
- Egyszerű, mint a hétszer tizennégy. Ha itt áll középen a veszély, és mind szétszalad, naná, hogy mind kipurcan. De ha nem szét, hanem összeszaladnak… A másiknak ámulatában elakadt a szava. Halkan kérdezte meg:
- Akkor mi van?
- Hát akkor ilyen sokan biztos nem murdelnek meg, az van! Ha van vér a pucájukban, akkor lefegyverezik a pasast, és vége. Lehet, hogy hárman négyen így is meghalnak, de nem ilyen sokan. Jézusom. Sok ostoba.
- Hát igen – bólogatott nagy serényen a másik, és hangosat szürcsölt a kávéjából.
Jack nem akarta bevallani, de mélyen egyet értett Mr. Mindenttudóval. Ő is hallott az esetről, és persze szerette volna, ha éppen ő is ott van. Nem kellett volna annyi kölyöknek meghalnia. Fejcsóválva kiitta a kávéját, majd összehajtotta a szalvétát a tányéron, és felállt. Ideje volt megejteni azt a sétát a parkban. Lerakta a tányért, és a csészét a pulton, majd elköszönt a két nőtől. Akkor vette észre a táskát a földön. A pult alá volt betéve. Fekete bőrönd volt, kis ezüst csattal a tetején.
- Betta, tiéd ez a táska, itt a pult alatt? – kérdezte nyomban, és körbenézett a helyiségben. Csak a két öreg ült az egyik sarokban, és egy fiatal, szemüveges nő itt a kávéját az ablak mellett.
- Nem, édesem, nem az enyém. Tiéd Audrey? – a lányka megcsóválta fejét, és megállt a keze a törölgetésben.
A két öregember felnézett az újságból:
- Nem a miénk. Az én kis táskám itt van mellettem. Sosem hordok olyan nagyot. – rázta a fejét Mr. Mindenttudó, a másik pedig csak megcsóválta a fejét. Ránézett a hölgyre, aki ugyancsak nemet intett.
- Akkor kifelé – mondta halkan, mire mindannyian eliramodtak az ajtó felé. Elsőként a fiatal szemüveges hölgy ért oda. Feltépte az ajtót, de beleakadt a sárga csatos táskája az ajtóban. Mögötte érkezett a két öreg, akik szinte félrelökve őt, furcsán sebesen mozogva kisiettek mellette, majd a két személyzeti tag.
Nem nagyon figyelte a bejövő arcokat, de ilyen gazdátlan táska mindig rosszat jelent. Kihúzta a pult alól, és bevitte a személyzeti fürdőbe. Nem volt túl nehéz, úgy körülbelül öt-hat kilót nyomhatott. Berakta a kádba, és vizet eresztett rá. Kinyitotta a csatot, és a táska kinyílt. Egy nagyobb tartály tele volt zöld folyadékkal. Egy másik piros folyadékkal félig teli tartályba eresztett át két vékony csövön át. Bomba volt, mégpedig az összevegyülős fajta, és a kijelzőn 00: 03 volt, a másodpercek pedig nagyon fogytak.
- A picsába – suttogta, és akkor elsötétült előtte a világ.
A másnapi Post címlapján ez állt, ugyancsak nagy, fekete betűkkel: Elképzelhető, hogy az Oslói Mészárosnak Társai is vannak. Terror, Manhattan utcáin.
