Lúzerek társasága

LÚZEREK TÁRSASÁGA
 
 
 
 
– Na, aranybogárkáim! – szólt a lúzerek társaságának a nagydarab benga. – Kezdhettek futni, ha kedves az életetek. – azzal mintegy isteni sugalatra máris szabadon eresztette fekete, izmos, drótszőrű rottweilerkeverék kutyáját Negrót, hogy kapja el vérszomjas falkaösztönnel védtelen áldozatait.
 
A lúzerek társaságára mindig is jellemző volt, hogy kiváltképpen olyan lakatlan, és még felfedezésre váró, főként erdős, és elhagyatott vidékeket kerestek, ahol szabadon hódolhattak saját gyerekes, de egyben már felnőttes kedvteléseiknek. Például, ha valaki hozott egy pakli römikártyát, és volt nála még pluszban egy csomag cigaretta még nem jelentette feltétlenül, hogy az illető törvénysértést követ el, csupán annyit, hogy szeretne minél előbb a felnőttek társadalmához tartozni, és legszívesebben gyomban átugrotta volna a gyerek, és felnőttkor közötti átmeneti, és köztes időszakot.
 
Amikor az ember serdülő lesz, mintha a konzekvens gyerekkor is kitágulna, illetve rengeteg sok szempontból átadná a helyét valami ismeretlen, rokonszenves érzésnek, melyet aztán később az ösztönök, és a belső lélek egyre karizmatikusabb jegye szépen lassan kitölthetnek, és felismertetik az emberrel, hogy mely dolgok az igazán fontosak, és melyek azok, melyeket a régi gyerekszobában, vagy a homokozóban szükséges hagyni.
 
Tulajdonképpen nem lett volna semmi baj, ha a két jómadár testvér, a Tálkosék nem köpték volna be Szaniszlónak, hogy a lúzerek szervezkednek, és kicsit körbe akarnak kukucskálni a bunkerben. Bunkernek hívták önmaguk között azt a félig földbe, félig homokba vájt szinte egérlyuknak is tekinthető mélyedést, melyet részben a természet munkája, részben pedig a bandatagok állhatatos, kétkezi munkája teremtett meg.
 
Amikor Szaniszló hírét vette, hogy a két testvérnek már megint eljárt a lepcses szája szabályosan rájuk förmedt, és a többiek mind azt hitték, hogy most őrajtuk fog a szemétláda embervadászatot tartani.
 
– Akkor kinek járt el a szája ti kis genyák?! – szinte mérgező, átható barna szemével farkasszemet nézett előbb az egyikkel, majd a másikkal.
 
– Izé… te is tudod, hogy az úgy volt… - kezdte Tálkos Bálint, aki egy fokkal értelmesebb volt, mint gyengécske öccse. – Hogy annyi mindenfélét összebeszéltünk az udvaron, és a lúzerek közül biztos meghallhatták, és továbbadták!
 
– Szerintem meg ti voltatok azok az árulók, akik egyszerűen köptetek! – ordította feléjük. – De nagyvonalú leszek veletek. Ha ki tudjátok cselezni a kutyámat, akkor esetleg megengedem majd, hogy a jövőben is a bandámhoz tartozzatok! Most pedig kapkodjátok a lábaitokat, mert rátok eresztem Negrót! – semmi mással sem törődve Szaniszló megfogta a benga állat acélláncos, krómozott nyakörvét, lecsatolta róla a biztonsági fogót, mely egy sötétbarna, vastag szíjban végződött, és a szerencsétlenül járt testvérekre uszította a kutyát.
 
A két Tálkos pedig nem győzött szedni a lábát. Olyanok voltak ebben a halálos veszedelemben, mint két sportoló, vagy futóbajnok; egyik lábukat emelték a másik után, de aztán iszkiri, mert a rottweilerkeverék gyilkos iramban már egyenesen feléjük tartott, és szinte érezték, ahogy a tűhegyes fogaival ugat, és majdnem eléri lábukat.
 
Mivel a kutya egy négylábú állat, ezért kicsit több előnye van az emberrel szemben, akinek kettő lábat teremtett a természet. Tálkoséknak az volt az egyetlen szerencséjük, hogy mivel nagyban zajlott a kis erdős rész legvégén az építkezés, talán az autópályák szélesítése miatt, ezért éppen arra ment egy kisebb teherautó, melynek platójára üggyel-bajjal fel tudtak kapaszkodni. A sofőr persze semmit sem vett észre. A kutya pedig szégyen-szemre visszakullogott gazdájához, akitől azt remélte, hogy talán jutalomfalatot még így is kaphat a sikertelenül elvégzett munkájáért.
 
– Mit mondtam neked te kis dög! – fogta meg vicsorító, gaz pofáját az állatnak. – Ha azt mondom fogd meg őket, akkor az azt jelenti, hogy meg kell őket semmisítened! Világos?! – visszakézből jócskán felpofozta a kutyát, aki egyszer-kétszer morgással, és nemtetszéssel válaszolt a méltatlan, megalázó dorgálásra, aztán, mint aki jól végezte dolgát lekuporodott a bunker homokos hátsó részébe, és a nap további folyamán csöndesebb volt, mint eddig valaha.
 
A lúzerek társasága közül egyetlen kamaszfiú számított kivételnek, aki sajnos deréktájban nem rendelkezett kellő erőnléttel, bár termetes, enyhén molettre sikeredett termete nem hagyott szinte semmi kételkedni valót sem.
 
Téglás Milánról az embernek mindig olyan érzése volt, mintha csak Hamlet egyik okos bolondjával találkozott volna, persze Yorick mellett. Sokszor előfordult ugyanis, hogy szándékosan megjátszotta a hülyegyereket, mert amikor fenyegetve érezte magát, akkor nagyon jól tudhatta, hogy a kicsit idiótább gyerekeket rendszerint békén szokták hagyni az iskolában, és nem bántják őket. Azonban az 5/c-ben sokszor ez sem bizonyult elegendő kifogásnak.
 
Teglásnak – mindamellett, hogy nagyon kevés igazi barátja volt -, egész életében arra vágyott, hogy elfogadtassa magát a többiekkel, hogy elnyerhesse a törékeny, é megvesztegethetetlen bizalmat, és hogy olyan igazi barátságokat építhessen ki, amik talán elkísérhetik későbbi, komolyabb felnőttesebb életében.
 
De aztán a tündérálmok a felsős évfolyamban egyik napról  másikra szinte teljesen szertefoszlottak.
 
Mivel a lúzerek társasága már régen felkapaszkodott a kisteherautó hátsó platójára, így Tégláson volt a sor, hogy valami tervhez folyamodjék. Még szerencse, hogy szorult helyzetekben nem csupán a bepánikolás lett titkos képessége, de a gyors észjárás is; mivel még mindig építési, és erdős területen mozgott ezért rögtön bevette magát az egyik épülő társasház fönti szintjeire abban bízva, hogy Szaniszló rettegett, fekete ölebe nem találja meg. A bent dolgozó munkásoknak persze azonnal szemet szúrt, hogy vajon mit keres az építkezésen egy meglehetősen hájas, molett kamasz, amikor talán jobb dolga is volna.
 
– Hé, te kölyök? Mit keresel itt?! – mordult rá kíváncsian az egyik szakállas melós, akinek horgonymintázatú tetóválása kétséget sem hagyott afelől, hogy viselője – több mint valószínű -, kemény, és karakán fickó.
 
– Kérem szépen… - fújta ki a folyamatos rohanásban a szuszt magából. – Csak bejöttem ide tetszik tudni, mert… odakint meleg van… – rebegte, de már megbánta, hogy nem úgy felelt, mint a mozifilmeken a cowboyok, vagy éppen a magányos farkast játszó nyomozók.
 
– Adok neked egy jó tanácsot kispajtás! Ha jót akarsz elmész, mert ha jön az építésvezető, és meglát akkor nagy csávában leszel! Ez csak baráti jó tanács! – azzal a melós visszatért az egyensúlymértékével a földszintre, hogy tovább dolgozzon.
 
Téglás olyan lassan ment le a szintén betonlépcsőkön, melyek a földszintet a felsőbb szintekkel kötötték össze – legalább is egyelőre -, mintha egy lassított filmet próbálna utánozni. Mintha minden lépése egyben tudatos hátrálás is volna valami közelgő, fenyegető veszély elől. Füleivel szinte már hallotta a rotweiler vérfagyasztó, hátborzongató sakálüvöltését, ahogy szabályosan a húsába kap, és nagy adag zsíros mócsingokkal egybekötve lakmározik széjjel szaggatott testéből…
 
Óvatosan kikukucskált az egyik téglás fal mögül a kinti verőfényes, lakatlan térbe.
 
„Jól van! Látszólag sehol semmi!” – gondolta. „Most aztán spuri, ha jót akarsz, mert ki tudja hol tanyázhat az az átkozott gyilkos dög?”
 
Fogta magát, és mint aki semmit el nem követett egyszerűen, komótosan elsétált az építkezés területéről. Kezdetben könnyed sétát vettek fel öntörvényű, pufók lábai, majd amikor érezte a háta mögött leselkedő, ordas veszedelmet egyre jobban, és jobban kezdett rohanni a puszta életéért.
 
Nem tévedett. Mintha belső megérzései, ösztönei kristálytisztán előre vetítették volna előtte a közelgő rettenetet. A rotweiler lesben állt, hegyezte hegyes füleit, kifényesítette tűhegyes, fűrészfogát, és csak a felkínált alkalomra várt, hogy zsákmányát csapdába ejthesse. Hát Szaniszló fineszesen kitanította, annyi szent! Sikeres gyilkológépet idomított belőle.
 
„Bárcsak ne rettegett volna egész gyerekkorában az álltoktól” – futott át agyán a felismerés, mialatt úgy rohant, akár egy jól megtermett mezei nyúl.
 
Érezte, hogy a kutya szinte mindig egy lépéssel előtte jár. Mintha egyre közelebb, és közelebb loholt volna felemelt farkával, négy lábával. Úgy tűnt most mindjárt beérheti, és akkor aztán mehet ki tudja hány vaskos adag tetanusz injeckcióért a házi orvosához.
 
Végül sikerült megközelítenie az épülőfélben lévő kisebbfajta játszóteret, amit gondosan, acélszínű, huzalos kerítéssel láttak el a készítők, vélhetően arra az esetre, hogy megkímélhessék a kicsiket, és a felvigyázó szülőket az esetleges kellemetlenségektől, vagy az idegenektől.
 
Téglás önmagában hálát adott, hogy egyáltalán megmaradt erejéből idáig is biztonságban elérhetett. Gyorsan berohant a kiskapun, ami valami miatt most nyitva volt. „Azonnal el kell reteszelnie a zárat különben ez a böhöm nagy vadállat a végén még itt is könnyedén bejut!” – nem volt szabad tétováznia, hiszen minden másodperc életet menthetett. Észrevette, hogy a legtöbb műanyag játékról hiányoznak a kellékek, és a rendszerint műanyag ülőkék. Azonnal megfogott egy-egy műanyag, stabilnak tűnő ülőkét, és amilyen erősen csak bírta máris elreteszelte vele a játszótér bejárati kapuját. Így legalább az átmeneti biztonság illúziójával dicsekedhetett, ha nem is örökre!
 
Nem kellett sok idő, és közvetlenül a kanyarban nagy sebbel-lobbal máris feltűnt a marcona, éhespofájú, ragadozó kutya; szemlátomást kíméletlenül sikeredett felbosszantani magát, amiért akadt egy vállalkozó szellemű ember, akinek sikerült túljárnia az eszén.
 
– Na, mi van te hájas dög?! – szólt rá. Maga is meglepődött, hogy hangja bátran, és határozottan cseng.
 
Az izmos rotwiler máris haragosan, könyörtelenül rázni, cibálni kezdte a bejárati kerítéskaput, abban bízva, hogy a sorozatos ráncigálástól valamicskét azért csak enged a zsanér, vagy meglazul valamelyik alkatrész. A három gondosan elrekesztő műanyagülőke szerencsére még állta a sarat, mert kitartottak!
 
Téglás azon gondolkodott, ha a kutya betöri a kaput hogy a fenébe fog a nagy cseresznyefa korhadt, és vén ágaira felmászni, amikor maga is jelentős túlsúllyal küszködött?
 
Néhány perccel később azonban váratlan esemény történt. Éppen akkor, amikor az ember már azt gondolná, hogy itt a vég, és mindennek vége lehet akár másodpercek alatt…
 
A lúzerek kis társasága élükön Fűrész Lacival, és Dömper Gyurival leszaggatott faágakkal, és egy-két igazi műgumis parittyával máris kiadós golyózáport kezdtek zúdítani az egyre jobban ugató kutyára.
 
– Nesze, te szemétláda! Majd adunk a rusnya nagy pofádra! Csak még egyszer kerülj a szemünk elé! – találta el sikeres céllövőként egy kővel az állat állkapcsát, mire az felmordult, és úgy látszott még dühösebbé vált.
 
Most Tégláson volt a sor, hogy azonnal menekülőre fogja a dolgot, még mielőtt a helyzet kritikus mértéket kezd ölteni. Nem sokkal később megjelent maga a vezér Szaniszló, és szabályosan majd szétvetette a mérges düh, és acsarkodó indulat, hogy szegény, egyetlen kiskutyusával ennyire pimasz komiszsággal elbántak.
 
– Hát ti meg mi a jó francot csináltok itt?! Kis, puhány pöcsök! Majd adok én nektek! – azzal máris elkezdte volna bevett szokásként a püfölést, és a fizikai gyepálás, ám valami miatt ebben a pillanatban a lesajnált lúzerek társasága egyetlen, ütőképes, és tántoríthatatlan csapatként összedolgozott, és valóságos hadjáratot viseltek már nem csupán a szerencsétlenül járt, vérző állkapcsú, vérszomjas kutya ellen, de mérgeskedő gazdija is jócskán kapott a kvarcos szerkezetű kőzáporból, melyet még az építkezésről kapartak össze.
 
– Nesze te rohadék! – Fűrész Szabolcs köve úgy homlokon találta a sportos Szaniszlót, hogy bizony meglehetősen sokáig fényes, fehér csillagok kezdtek röpködni szeme előtt.
 
– Ezt még nagyon megfogjátok keserülni ti nyamvadt kis senkiháziak! – ordította magából kikelve maga elé, majd mint aki már maga is belátja, hogy vesztésre áll egy csatában siralmas takarodót fújt. Fogta a sebzett állatot, ismét vastag, bőrszerű pórázt kötött a nyakörvére, és elindult hazafelé a lakótelepen át.
 
A lúzerek társasága pedig teljes értékűen úgy örülhetett ennek a – való igaz -, átmeneti, jelképes győzelemnek, mint akik egyenesen a halállal néztek farkasszemet, és mégis sikerült túlélniük kisebb emberi furfanggal a bekövetkező elkerülhetetlent.