Lovasdakar: Budapest-Lököttyúk (fárasztó verzió)

A HELYSZÍN TELJES MÉRTÉKBEN A KÉPZELET SZÜLEMÉNYE, ANNAK MINDEN FÖLDRAJZI ÉS BIOLÓGIAI TARTOZÉKÁVAL EGYÜTT. A történet viszont, tökéletesen fedi a valóságot.


Budapest, Ferihegy kettő, bé. Ablak mellé, szárnymenteset kérek, szárnyat hoztam magammal, köszönöm!
HOPP!

A repülőn.

- Hogyan történt? – csepegtet nyálat az ötvenes kéjenc, tőlem jobbra, a tőle jobbnak.
Röhögés.
- Hátsó szándékkal. – feleli az ikertesója.
Röhögés.
- De nem ment. Asszonta olaj kéne. Mondom te, ide a kocsiba valahova raktak olajat, erre megsértődött.
Röhögés.
- Láttam az iviven a lányodat! – büszkélkedik a csetkirály, netnagyi. – Hogy megnőtt!

Nem hoztam relaxálós füldugót!

Mi a fenét keresek az irodalom nagyfőnökeivel a sivatagban? Maradék hitemet is szétbeszélik. Ezek a negyvenestől hatvanasig örök ifjak, nem az egészséges életmód miatt maradtak karcsúak. Az élvezeti cikkek karcsúsítják őket. Cigi, pia, nők. Egyszer, hajdanán írtak valamit, ami akkor, valakiknek tetszett. Azóta abból jól eléldegélnek, meg másokból. A másokat kritizálásból.

- Kérem engedjék előre a hölgyet, gyerekkel van!
Gyerekkel?! Olyan másféléves lehet. Ennek is elment az esze. Vagy nem világosította fel klubtársam kellőképpen milyen túra lesz ez? Hálistennek csak elköszönni jött. A férje és annak barátja vesz részt a programon.
Lovastúra a sivatagban. Lovas dakar. Hja. Már négy éve nem idegenvezetek, de hajdani társam, akinek ez életcélja lett, menten rám gondolt eme új feladat kivitelezésében. Mert tudok lovagolni, mert olyan jó volt, mikor egymást öltük programszervezőként Egyiptomban.
Valami új kellett – magyarázta saját találmányát, és, hogy a külhoni tulajnak is mennyire tetszett. Sikítófrász kerülgetett, mikor beleolvastam a tervbe, amolyan nőies megérzéssel. Egy hét önfenntartóként lovon a sivatagban…


ELSŐ NAP

Találkozás a merész fizetővendégekkel. A merészről még nem tudnak. Tizenketten vannak, és már tegnap öt lóról kiderült, teljesen alkalmatlan a feladatra, kivéve, ha nem csupa szandokán érkezik, vagy Rúzsa Sándor. Két teljes órán át vitatkoztam a szállító arabokkal, ők győztek.

Ó, majdnem kihagytam a saját érkezésem. Balázs, a hajdani munka és ágytárs, fülig vigyorral várt a reptéren.
- Jót fog tenni neked is! – málházta le előzékenyen egyetlen táskámat a vállamról.
Jót. Különösen a beígért jövedelem. Felelősségmentesen, mert ezt kikötöttem. A szállodai szobám egyrészt a tengerre nézett, másrészt a főútvonalra, ahol arabszokás szerint éjjel-nappali a ricsaj. Gyümölcskosár helyett, piahegyekkel várt. Szóval Balázs dugni akart. Visszaemlékezve a régi szép időkre, ez nem is tűnt olyan rossz ötletnek. Node, ez a pénzért megvett forma, leitatni engem? Na nem! Letelepedtem a narancslés üveggel, aztán fokozatosan váltottam vodkára, ahogyan fokozatosan Balázs kibontakozott nekem.
- Tíz kicsi néger kalandra kel… - sorban elfogynak, mint a nóta mondja. - alkottam volna véleményt, de Balázs a számat befogta az övével.

Később, mikor az ösztönökkel végeztünk, a teraszra kitelepítve füstölt el tán egy karton cigit, és azt, hogy nekünk együtt kellene élnünk. Ezt olyan shakespeari töménységgel, néhány száz mondatban. Több, mint a felét kihagytam, mert a kedves, mosolygós, arab szobalánnyal csatáztam. Próbáltam megértetni vele, nem azért kapott borravalót, hogy ötpercenként újabb és újabb törülközőhegyeket szállítson nekem. Mikor nem maradt hely, ahová pakolhatná a textíliát, csoportunk tagjai találtak sorban rám, praktikus kérdésekkel.
Vörös bombázó: - A sátrakban lesz áram? Be fogom tudni dugni a hajszárítómat, - és a csavaró, vasaló, szőrtelenítő miflancait?
- Persze. – hagytam rá. Mi közöm hozzá? Ide-oda biztos bedughat ezt-azt.
Szemüveges menedzser-féle, saját bevallása szerint túlélőtúra bajnok. – Az értékeinkre ki fog vigyázni? Van széf, vagy ilyesmi?
- Nyereg alatt, koma!
- Nem bírom a halfélét – panaszolta a kalandvágyó negyvenes, sportos öltözetű családanya. – Lesz menüválaszték?
- Ritkán lőhető hal a sivatagban. – nyugtattam. – Ha minden kötél szakad, megesszük a lovainkat.
Ez tetszett neki. Kicsi perverz állatja. Kuncogott azon, amit komolyan gondoltam.

Végre Balázska, több köbméter füst után, észrevette, micsoda háttérmunkát végzek, miközben ő monológilag rendezi a jövendő életünket.
Este hatkor, vacsora után tart majd sajtótájékoztatót, illetve bocs, eligazítást, ahol mindenre válaszol. Zárta rövidre a témát, és az ajtót.

A sajtótájékoztatót kihagytam. Ez nagy hiba volt.


MÁSODIK NAP

Vidám buszozás. Nyolc óra. Ebből négy pisilés, kávézás, fagyizás, púderezés, mosdás, jajdemelegvanozás, sörözés, röhögés.
Közben megtanulom, melyik keresztnév, melyik archoz tartozik. A vezetéknév mindig hullajelölt.
Este érünk a sivatagi szállodába. A sivatag, az sivatag. Homokból áll. A szálloda oázist produkál. Zöldellő gazok mindenhol és illatos jázmin.
A lódakarosok össze-vissza zabálnak mindent, hiába a figyelmeztetés, epret ne, mert Rosszvízzel mosott, tejszínhabot ne, mert ki tudja hogy hűtötték, se salátát, se félig sült húst, se-se-se… Szarnak rá. A lovak is megérkeznek, mire a társaság már merevrészeg.
Abdullal – lehet, nem ez a neve, én így hívom – lehelyzeteljük az állatállományt, a teherautónak csak nevezett dolgokról. Rettenet ideges, ficánka lovak. Megértésem az övék. Balázska szegény nem ér rá. Dajkálja a Vendégeket. Egyesével, négykézláb másszanak lehetőleg a saját bungijukba.
Narancsot vacsorázom kétszersülttel, cseppek csordogálnak a zuhanyrózsából, a jószagú lószagot cseppnyit lemosom. Nincs kedvem a szexhez. Balázsnak, lenne. Semmi gond, egészséges férfi. Cicizik, tipitapizik, sutyorászik a fülembe, erotikusan visszabúgok amolyan alfából, csecsemőkoromban használt nyelven. Alig tíz perc múlva a hatás nem marad el, szépen kiveri magának, amit annyira kell.


HARMADIK NAP

Iszonyatos hányingerrel ébredek. Nincs mit hánynom, ezért megtartom az érzést. Némi teát veszek csupán magamhoz.
Két arab, plusz az Abdul nyergeli a lovakat szépen. Dzsippek viszik a cuccost, amiből majd tábort építünk. Mi.
A bukszusok árnyékában öklendezek, hátha ettől végre elmúlik a szédüléses hányhatnék. Közben kajánul figyelem, kedves vendégeink miként kászálódnak elő? Zölden? És (no, jó), úgy, mint ahogy én?
Hát nem! Üdén, frissen, jókedvűen, sőt mitöbb, időben. Mindegy, majd elmúlik nekik is.
Négy órával később, a nagy büdös semmiben, állítólag jó irányba megyünk, és én meghalni szeretnék. Míg ezek vicceket mesélnek. Némely szünetben végigvizsgálom a nyergeket. Csak én kaptam olyat, amitől fáj a fenekem? Nem. Mindenki. Sejtésem sincs, hogy bírják.
Összesítve, fázom a negyven fokban (tél van, nincs meleg most jobban, mert a viszonylag közeli tenger felől fúj a szél.) Liftezik változatlan a gyomrom, hiába rágom azt az átkozott kekszet, amit ilyenkor kell. Hasmenést gurguláznak a beleim, de nincs hol produkálni, viszont mutatni kell az én határozott vagyok, és tudom mit csinálok-ot. A fenekem idegen, zsibbadt, mégis nekem sajgó tárgy. Rengeteg energia mindez. Néha a horizont hullámzik, a Lánchidat délibábozom a Dunával magam elé. Soha életemben nem volt még ekkora akaraterőre szükségem, hogy ne forduljak le a lóról és haljak meg békében, észrevétlen.

Pedig menne, mert nekem kellene figyelnem arra, hogy senki ne maradjon le. Ezáltal le is maradok rendesen. A még öt nap van hátra, agykontrolosan úgy hangzik: már csak öt nap!
Balázs időnként hozzám üget, érdeklődik jól vagyok-e? Hát persze. Honnan jön a kérdezhetnékje? Mikor annyira igyekszem zöldessárgából rózsaszínű arcot rajzolni, orrig letolt kalapban.
Este, táborhelyünkön népieset táncolnak, énekelnek a közeli falu szép, bronz tagjai. Három pálmafából egyet kibérelek, hogy legyen minek támaszkodni, négy-öt pokrócba bugyolálom nappal sült hamvaim. A többiek kacarászva sátrat építenek, tüzet gyújtanak, ilyesmi.
Egy bennszülött le akar itatni. Angolát értem, együttérző. Hiába a ló nem ilyen elkényeztetett európai picsának való, aki csak naponta minimum négyet tölt otthon rajta. Se a sivatag.

Nem igazság! Akiknek várhatóan és logikusan ilyen állapotban kellene lenni, mint amilyenben leledzem, táncikálnak a felvert sátrak mellett a helybéliekkel. Mi lehet ennél még rosszabb?
Elveszem, és minden mindegy alapon felhajtom a félliternyi tejszerűen alkoholos, szarszagú valamit, amit nekem hozott a feketebőr. Nem tudom mi volt benne, de percek múlva érzem, elindul a valódi vérkeringésem. Az agysejtek újra működnek, az izmaim munkára készek, pezseg bennem az eddig elhanyagolt energia.
Mivel továbbmenésről szó sem lehet – ki érti ezt? – beállok ritmust járni. Közben még két fehérszaros izét felhajtok, és kérek tartalékot a kulacsomba is. Éjjel kettőkor még nem tudok aludni, birizgálom Balázst, de meg se moccan, se itt, se ott. Hangosan mesélek magamnak, és röhögök magamon, míg végre valamikor elalszom. Úgy az ébresztő előtt tíz perccel.


NEGYEDIK NAP

- Nem. Nem megyek. Nyakig ásd el a készülő hullámat, a fejemre majd az utolsó légvételnél ígérem szórok majd homokot.
Hülye Balázs, nem hagyja annyiban a dolgot. Felbont nekem egy májkrémes konzervet. Hazait. Kanalazom szépen, szófogadóan, csak ne rángasson, mert nehéz a csigolyáimat oszloposan tartani közben.
Kissé felvidít a tömeg. Kezdenek idomulni hozzám a kedves vendégek. Nyúzottan dülöngélnek sort a tábori vécé előtt. Főleg a három nő, kört alkotva ki-be, be-ki. A negyedik, a legcicababásabb, könnyekkel mossa a szemfestékét. Reggelre feltehetőleg ráébredt, nincs konnektor még se, se satöbbi, ami neki feltétlen kellene. Viszont így civilizáció hiányában kezd felettébb csúnyulni. Pasijának zord, kósza pillantását olvasom: ki a fene ez a nő, akivel (egy hete? hónapja? tán éve?) együtt próbáljuk az antisztatikus dörzsdugójárást?

Reggeli, terített pokrócon. Éjjellel hűtött narancslé, dzsem, kétszersült, gyümölcs. Megjött az étvágyam a májkrémtől. Tévéműsor is van. A negatív hullámok torzsalkodáshoz vezetnek. Természetesen elsőként mindenki a saját hozzátartozóját kóstolja meg.
Az ilyesmik hogy: cicám, babaám, drágám, barátom, olyasmik most, hogy: te dög, te kurva, te állat. A megszólításokhoz illő folytatásokon vigyorgok lekváros képpel. A kedvem tehát javul, a testem még nem annyira.
Sajnálatosan a hátvéd szerepem már nem magányos. Egyre többen poroszkálnak velem. A lovam pedig nyájszellemű, tehát alhatnék, menne a többi után, de nem hagy az emberfaj. Ezeknek az a különleges mániájuk, hogy hangosan haldokolnak. Kérdezgetnek, panaszkodnak.
- Messze van még?
- Estére odaérünk?
- Mikor lesz este?
Van egy késem. Hmm. Ha egyet megölök, a többi vajon elretten? Egyik-másik udvarolgat, hátha bevágódik nálam. A cicababa-tulaj például elmeséli mekkora birodalma mennyit ér, és bizony osztozkodhatnánk rajta, meg az egyágyán. S azon hogyan, miképp. Na jaja, ha férfiember a szexről már csak beszél, közel a keselyűk napja. Kollégám, szeretőm, hamarost észleli a kóstot. Erőt fitogtat, amiből a kliens ráébred, ez egy sivatag és éppen annak a nőjét csipegeti benne, akitől esetleg az élete függhet. El is hagynak, tréninget kapnak Balázs-sóból, mely szerint a hímnek elöl a helye, ezért lett teremtve vezértenyésznek.

Maradnak nekem a hölgyek. Az aktív negyvenes tartja a legjobban magát. Szószerint. Próbálja a fenekét csak időnként kontaktáltatni a ló nevű lény hátával. Hogy micsoda comb-fenék izomláza lesz neki? Ezen elmerengek.
A lányok sokkal érzékenyebb hangszerek. Hamar rájönnek, velem beszélgetni súlyosbító körülmény. Egymásnak nyávognak tovább, lelki karókon fut fel az agybabjuk, és újfent virágzik az együtt sírás talaján.

Valami gond van. A sötét már megérkezett, mi nem. Balázs olyan kis vicces. Zseblámpával hadonászik, üvölt a vókitokiba, mintha telefon volna.
- Halló! Halló! – nekünk pedig: - Minden rendben, nem mi megyünk a táborba, idehozatjuk. Van nálam, náluk is dzsipiesz, semmi gond. – És aztán megint: - HALLÓ!
Viszontválasz érthetlen hablaty ahabablabahambamba és frenetikus röhögés, valahol, valakik remekül mulatnak. Rajtunk.
A legüzletebb emberünk, akinek hamarost felszabadul az ágya, mert nekem már kínálta, szorítja magához a: - félek, jaj de félek – erősen amortizálódott cicababáját – közben vizslatja a sötétet, ha jön valami vérszomjas, időben odalökhesse előételnek, míg ő elszalad.
Többen a mobilukat nyomkodják. Frankó csengőhangok épülnek bele a csendbe. Füttyök, zenék, sőt még Győzike is dumál a kütyükből. Csak térerő nincsen. Megosztom lovammal a varázsitalt. A fehérszart, a honi táltosítót. Paci viháncot nyerít. Én is jól vagyok. Hátamra kapnám, és körbeszaladnám a fogalmamse hol a merrét.
Balázs sutyorog:
- Vidítsd fel őket.
- Mi van? – háborgok. Mindenki vidítsa magát, magamat se volt könnyű.
- Tereld el a figyelmüket amíg intézkedem. Megy az neked! – nyom egy puszit, jó cserepeset a képemre, aztán huss, fut tovább hallózni.
- - Azt ismeritek, hogy két teve megy a sivatagban? – kérdem, de rám se hederítenek. Idővel, mert társam túl távol hallózik, végre a középpontba kerülök.
- Ti hoztatok ide, most azonnal vigyetek is vissza!
Így.
- Ti akartatok idejönni. Akkor meg kuss. Ez is a program része, ez az eltévedős rész. – köpöm a nyeglét.
No ezen felderülnek. JAAA? Akkor oké. A stressztől újra élednek, helyettem mesélik tovább a vicceket. Német sörfesztivál a hangulat, mire barátom vissza talál hozzánk.
Gyanakodik.
- Mit műveltél velük?
- Jaj, semmit se tett ám, nagyon félünk! – röhögik a jól hallóak, engem védendő.
Több infóra nem kíváncsi Baluka, ebből tudom, hogy nagy szarban vagyunk.
- Van nálad elem?
- Elem? Persze. Milyet parancsol, kvarcóralaposat, mikrót, minit, naposat, számlával, jótállással he?
- Kiégett a zseblámpa. Azzal kellene jeleznem, hol vagyunk.
Valami bogármászást érzek a bokámon, ugrok is egy méterest. – Te, nem itt honos a skorpió?
- Van elemed? – ordítja a saját kérdését. Olyan ragaszkodó ez a pasi.
- Nincs. – ez a korrekt válaszok ideje.
- Nekünk van. – jelentkezik egy segítőkész ügyfél. – Kapd elő szívem a vibrátorod! – ó, kis vicc.

Megsajnálom Balázst, egyúttal önmagam. Úgy élből minden cuccunk a dzsipeken van. De vannak még itt nők, rajtam kívül, akiknek szokásuk ragaszkodni tárgyakhoz. Kutatás közben vibrátort is találok ám, de az elem méret nem egyezik. Viszont rengeteg éghető holmi van! Sőt robbantható is, mint a hajlakk!
Negyedórás húzdmeg-ereszdelt követően, szuper tüzet gyújtunk. Egy-két csaj szipog, ahogy temetésen illik, mikor, mi kap lángra. Be kell osztani. Most egy szalmakalap, most egy tartósan égő neszeszer, gumikacsa, tamponbála (ennyi tölténnyel, amit hurcoltak, néhány elefánt is lerendezhetné a nehéz napokat.), így tovább.
Hajnalra lefekszünk. Megjönnek arabus barátaink, kinek, mi szimpatikus, magára rántja és csicsika. De olyan édesdeden, hogy a nap se zavar fel senkit.
Balázzsal összecsiszolódtunk. Egyszerre nincs kedvünk a szexhez.


ÖTÖDIK NAP

Feltámad a szél. Erre mi is. Homokot lélegzünk, köpünk. A hazaiak több száz eurót keresnek a lepedő darabokon, amiket kendővé hasítva a pofánkra is kötnek készségesen. A lovaké drágább, és nehezebb felrakni. Remekül érzem magam, átzökkentem túlélő üzemmódba. Ezt sajnos a többség nem állíthatja. Konzerv, konzervvel, meleg víz kortyonként. Valahol elakadt a kajaszállítmány, mert távolabb olyan igazi vihar van. Számum. – ezt a szót már ismerem egy dalból, le is legyintem az arabot, értem az ő nyelvét is.
Lovaink merészen szembeszállnak a nyergeléssel. Ők a legprofibb szakemberek a helyszínen. Nincs értelem az értelmetlenben.

Mivel dél is elmúlt már, a napirend módosul. Az előző nap tervszerinti állomása a napi végállomás. Igazán üdítő. Alig két órai lóútra volt az, amit nem találtunk meg, de a vigasz, hogy van egy patak. Mocskos, de van. Balázs ide koedukált pancsikát tervezett.
Térképről ismerte a helyet. Néhány száz méterre egy arabus falu ebben mossa az életét, ami így pont felénk folyik. Ha egyben kellene bemutatnom az emberi létezés kellékeit, akkor eme folyóvízre mutatnék. Néhány társunk már képes hányni a partján. Ez is egy elfoglaltság.
Közben Balázs talál egy rövidebb utat, amivel holnap leelőzhetjük visszamaradott önmagunkat. Nem értem honnan buzog belőle ennyi jókedv, de egyesével képes noszogatni a népet, hajrá, szabadfoglalkozás, örüljenek!
Ülök a mocskosvíz partján, mellém telepszik a sportos negyvenes.
- Van arra valami lehetőség, hogy visszavigyenek a tengerpartra? – kérdi, mint haldokló, elhaló hangja. – Lenne még három nap, hogy csak feküdjek egy szivacsos nyugágyon, koktélt szürcsöljek, csak úgy legyek…Naponta húsz órát dolgozom otthon. Huszonnégyet fogok, ha ezt túlélem. – távolba mereng… - Ha, túlélem.
Á, klimaxos depresszió. Még két nap, és vége. Valami sziklás izén kell átkelni, kiszáradt sós tó medren túl poroszkálni, és huss, ott a végén a pont, koktéllal. Az a baj, fogytán a fehér szar. Amivel az energiám pozitívvé válik.

Délutánra terveztük, ellátogatunk a Faluba. Sátormendékben liheg a banda, még a déli hőség előtt volt erejük vitatkozni, vizet inni és testet locsolni? Vagy: vagy-vagy? Már nincs. Csendben lihegnek csak, és ezeket agitálja sétára Balu.
Mielőtt kitörne a lincselés, elrejtem őt árnyékomba.
- Szerinted jól érzik magukat? – kérdi.
Mintegy véletlen, megtapogatom a homlokát. Már kezdtem erősen tisztelni eszement kitartásáért, az őrültségért, amit annyira szeretek bármiben, bármikor. De nem! Embernek láza van. Nem kicsi.
- Persze hogy jól! – nyugtatom. Kinines tonikot bontok (titkos raktáramból) feloldok benne egy maréknyi aszpirint. Rákanalazok némi cseppfolyossá izzadt mézet. Egy simogatás, egy korty, itatom a vitézem. – Nézd, már senki sem sír például. Arról is letetettek egyelőre, hogy megöljenek minket. Ez egy gyönyörű nap!

Mikor elalszik, … elalszik hm., előtte olyan furcsán bebandzsított, ahogy ájulás előtt szokás. No mindegy, tanulmányozom a vókitokiját. Van rajt S.O.S? Kommunikálok rögvest egy távoli kommunikátorral. Azt mondja, hosszabb lenne a vissza, mint az előre. Különben is, amit átélünk a túra lényege. A beszélgetés többi része nem érdekes, káromkodás a részemről, sértődés az övéről.

Balázs még szundikál, mikor a falumenést kivárni nem képes falu látogat el hozzánk. Népi öltözetben produkálják magukat kicsit. Rájuk se bagózik senki. Hamar kapcsolnak. A burnuszok alól előkerülnek digitális fényképezőgépek és kamerák. Mindenféle hipermodern helyzetrögzítők. Úgy vélem rájöttek, ha feldobják a netre előhulláink képeit, többet ér, mint itten ugrabugrálni. Senki sem tiltakozik. Cicababa, aki életében nem lépett kettőt sem hajsimító vas nélkül, tizenkét kamera össztüzében bemutat egy sikkes pisilést. Csakúgy, szőrmentén. Már burjánzik nagyon, amint burjánzik az, amit gyakran nyesnek és éppen nem.
A magam részéről minden vagyonom elköltöm, hogy hozzanak nekem népi italt. A zsákmány megnyugvással tölt el, legyezem Balázst, itatom verejtékének nyomát, és boldog vagyok.
És megint lesz este, bár ez mindenkinek mindegy. A szokásos zárószó az lenne, hogy mi az a szex? De már nem emlékszem.


HATODIK NAP

Éjjel vagy ellopták a lovainkat, vagy épelméjűen megszöktek. Maradt két dzsipp, arab sehol. Azt hiszem kiabálok, valójában magamban beszélek: - Tud valaki vezetni? Most és itt?
Balu mindenre igent mond, bármivel molesztálom, állapotának ellentmondóan vizel egyet önállóan, amúgy gatyában, aztán tovább alszik. A mennyiség nem befolyásolja egyformává érett illatunkat, a nedvesség pedig itt a legjobb hely a tűnékenyre. Azaz, nem zavar. A pillanat tört része alatt ráébredek, némi fehérszaros hörpintés után, hogy én vagyok az úristen. Tizenhárom embernek és jómagamnak mindenképp, jelenleg. A távbeszélő rendületlen ismétli önmagát: psshiiiiiéééjjipsihiiiiééé. Kész, eldobom. Adrenalint tombol a vérem. A térképen percek alatt kiismerem a beláthatatlant, és azt, hogy merre van észak. Mert ez az egyetlen, amit ráírtak.

Tűnődöm, ki legyen a kiválasztott, akivel az életitalom megosztom. A sportos negyvenest találom alkalmasnak, de nem hajlandó inni. Más ösztönökre kell hatni. A kéjhajhász milliomost kóstolom be. Megfoghatja a mellemet, ha iszik a pohárkámból.
- Nyomd ki magadnak a pattanásaidat! – hörgi és tovább horkolna, de nem hagyom. Felsorolok néhány számot a BUX-indexből, felcsillan a szeme, nyakalja a piát, csak mondjam még tovább.
A többi már meseszerű. A varázsital dolgozik. Kettesbe elosztjuk a tömeget, kocsik és magunk közt, aztán huss, irány észak. A helyi dzsipiesz a keselyű vonal. Amerre látjuk e madárfajt, arra nem megyünk. Emígyen többszörös s-kanyarral hosszabbítjuk a biztosan helyes utat.


HETEDIK NAP

Ez úgy összefolyik a többivel.
A gázpedál és a lábam. Ezek meg összenőttek. Erre akkor döbbenek rá, amikor akaratom ellenére belehajtok néhány tévéstábba. Agyam mondja, végre, megtaláltak! (Vagy mi őket, mindegy.) A gázláb kontakt pedig rendületlen eldönt néhány bábút a felmentő seregből, mire fellép valamiféle összhang agy és test között, és megállunk. Milliomka is mögöttem. Mióta fogytán a tejitalunk, hipnózisban követett, ezek voltak az elvonási tünetek, amit kihasználtam.

Azontúl, hogy káromkodnak a megmentőink, ama picinyke gázolgatás miatt, tojnak ránk. Tizennegyed magammal felvértezve bátorkodom a segítségükre apellálni. Mi vagyunk azok a magyarok, akik minimum három napja eltűntek!
- Magyarok??? – és lelegyintenek.
Valami amerikai család már teljes öt órája nem jelentkezik. Hát azért vannak ezek itt. Ki nézné a magyarokat, he? Ők ebből élnek, hagyjam már őket, haljunk meg békében!

No, nekem hajdani szép hazámban az volt a dolgom, valamikor a Balázsmegőrült korszak előtt, hogy címlap-sztorikat találjak ki, egy olyan kevéssé hiszékeny népnek, mint a magyar. Mit nekem akkor Amerika? Kirángatom a kocsiból Cicababát, és közlöm, megtaláltuk merilin monró reinkarnációját. Ez volt a küldetésünk.
Nem könnyű. Az a vezérnek látszó pofa, akinek elloptam a hűtött narancslevét, és csak a szagom tartotta vissza attól, hogy utolérjen, lesz mégis a megmentőnk.
- Nézzétek, itt van Madonna! – ordítja.
És nézik! És filmezik. És kérdezik.
A nő. Az örök szereplő. Húsvétot produkál, feltámadást. Felfedezésest, amit oly sokszor elképzelt már. Pózol, részegest, igazgatja szőkített fürtjeit és énekel. Szerencsére hang az nem jön ki a száján.
Jön viszont busz, helikopter, mentőautó, aktuális kormányküldöttség.
Békésen elájulok.


NYOLCADIK-KILENCEDIK?! NAP
Bónusz.

Ébredek. Marmonkannányi tartályból ömlik valami lé az ereimbe. Balázs, mintha a plafonról ereszkedne le arcközelbe. Aggódó emberem derűt szimulál.
- Már minden oké, hálistennek! Csak túladagoltad az arabus pásztorok kábszerét. Tudsz beszélni? Inkább ne! – kéri, mert szeretnék. – Az a helyzet, hogy miután kiderült, Madonna nem is volt velünk, az első osztályú megmentését, és ellátását tizennégyünknek nem fedezi a hazai biztosítód. De ne aggódj! Kiszámoltam, hét évig csináljuk ezt a balhét és nullán leszünk.

Nos. Megérkeztünk. Hozzám.
Gratulálok!