Levél

Próbálom megfogalmazni mindazt, ami a fejemben és a szívemben kavarog. Utoljára. Úgy, ahogy még sosem tettem. Elmondom az én igazságomat, akkor is, ha nem akarod hallani. Csak nem tudom honnan kéne kezdenem.
Azt mondtad elszalasztottam életem lehetőségeit. Tévedtél. Megragadtam az egyetlent, az utolsó  pillanatban és sosem bántam meg.
Elmesélem, hogy mi vezetett idáig. Mit láttam, hogyan éltem meg - de nem bántani akarlak vele. Ez a gyermek bennem, aki nem ért.. A felnőtt, pedig magyarázatot keres, arra, amire nem lehet.
Vagy mégis?...
Tőled indult minden. Gyerekként szereztél sebeket. Nélkülözted a szeretetet. Azt a szeretetet, amiből az én hitem táplálkozik.. Felnőttként a szerelmed árult el.. és anyu után már csak vakon kergetőztél az árnyaiddal.
Hogy miért születtünk? Miért attól a nőtől, akitől? Miért nem mondtál le rólunk? Ki tudja.
A nyakadon maradtunk és pont azért, ami és ahogy történt addig a pillanatig- attól lett rémálom a gyerekkorunk. Nem tudtad hogyan kéne szeretni, hiszen téged sem szeretett senki igazán és ez kihatott egész életedre. Kihat most is, de erre majd később visszatérek.
Igen, mindenre megvan a magyarázatom, remélem- ha nem így lenne elvesznék nélküle.
Sosem szabadott volna kezet emelned ránk, mert megteremtetted azt a földi poklot, amit nem kellene egy gyereknek sem átélnie.
Hazudtunk? Persze. A félelem mindig hazugságot szül. De ez több volt annál. Elmesélek egy napot, a sok közül- gyerekszemmel- hátha megérted mit tettél. De ezt.. érezni kellett.
Mikor jöttél haza - messziről hallottuk a Lada motorjának jellegzetes hangját.Egymással szemben ültünk a Hajnival. Egymás tükörképei voltunk. Egyszerre kezdtünk el reszketni. Nem tudtuk abbahagyni.Összekoccantak a fogaink. Felkavarodott a gyomrunk, a testünket hideg veríték lepte el.
Odaértél a ház elé.Az ablakból pont látni lehetett téged. Kiszálltál. Megfogtuk egymás kezét. Kinyitottad a kaput. Visszasétálltál az autóhoz, beültél. Erősödött a hányinger és a remegés. Elkezdtünk imádkozni:
- Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól...
Kinyitottad lent az ajtót.. Édes jó Istenem, csak ma ne verjen meg minket az apu.. Ámen.
Felértél a lépcsőn. A szívünk a torkunkban dobogott.  Recsegett a padló, ahogy beléptél a szobába. Beraktál valamit a szekrénybe, nyikorgott az ajtaja, amikor ki és becsuktad.Kijöttél, az utolsó lépésnél újra reccsent a parketta. A konyhába indultál. Nem mertünk felnézni, úgy tettünk, mintha tanulnánk, ha mi nem látunk, talán te sem veszel észre minket. (Micsoda butaság volt..) Teát ittál és visszamentél a hálóba. Egymásra néztünk a Hajnival. Talán ma megúsztuk.. Talán ma hallotta az Úr.. bárki az imát.
Nem tudom mitől függött, hogy éppen megverél minket, vagy sem. Szerencsétől? A hangulatodtól?.. Mindegy is volt azt hiszem..
Hát ilyen bizonytalanságban teltek napjaink. És nem jó erre visszaemlékezni. A gyerek gyűlölt és félt tőled. Nem értette, hogy az, akivé váltál  a múltadból táplálkozik. A csalódásaidból és a kikényszerített döntéseidből, a fájdalmadból.
Most jön a válasz minden kérdésedre. Azt akarom figyelj, hogy érezd át a pillanat súlyát és ráébredj- életed utolsó lehetőségét tartod a kezedben. Te elszalasztottad a tieidet idáig. Az én szememben, az én értékrendszeremmel. Úgy, ahogy én hiszem, azt, ami mindennél fontosabb. Egy papír nem tesz boldoggá. A pénz sem. Az csak a túléléshez kell, a testnek. De ha a lélek éhezik, az nehezebb.. És a tiéd?..
Itt az utolsó reménysugár- vedd észre és ragadd meg.
Minden, amit valaha is kerestél, kergettél- a kincseid előtted hevertek. Ott voltunk Neked. Közel.. Ajándékot kaptál, de nem tudtad mihez kezdj vele. Eldobtad- megkerested. Összetörted- megragasztottad. Gyűlölted- szeretted.
Senki nem adott használati utasítást.
Nem baj, túléltük. Csak annyi mindent adhattunk volna..
Nincsen semmi, ami a gyerek szeretetéhez lenne hasonlítható. Tudom. Amikor először hallottam a fiamat felsírni- én is sírni kezdtem.. Valami végérvényesen és örökre megváltozott. Bennem. Felelős lettem egy parányi életért, minden egyes szívdobbanásáért. Félek és örökké aggódóm a jövő miatt, de amikor rám néz rajongással és végtelen bizalommal- elhiszem nincs ami megállíthatna- érte.Ha elmosolyodik a fáradtság elillan.
A nevetése? Elűzi az árnyakat.. csak vele kell nevetnem.
Tettem rossz dolgokat.Visszafordítanám az időt, de nem lehet.Sok minden történt de hiszem, (álmodom a te szavaddal élve) így kellett lennie. Nem a múlt fáj már régen, hanem a jelen. Hogy nem vagy itt. Velünk. Benne.
A lehetőségről még. Megragadtam. Találkoztam az én Angyalommal- aki megmentett, önmagamtól. Nem lennék nélküle, szó szerint. Többször megfordult a fejemben az öngyilkosság gondolata, annyin múlt csak, hogy a kés, amivel fel akartam vágni az ereimet nem volt elég éles. A konyha pedig zárva volt.
Azt hittem nem kellek, nem szerethet senki és nem hiányoznék, ha elmennék. Hogy nem érdemlek jobbat. Többet. Bebizonyította, hogy tévedek. Nem került neki semmibe, hogy odaajándékozta a feltétel nélküli szeretetét, a barátságát. Szerencsém volt. Több annál. Valaki vigyáz rám odafentről..
Hallott a viselt dolgaimról, de nem törődött vele. Látott bennem valamit.. és a jóságomba vetett vak hite életre hívott. Miatta akartam jó, és jobb lenni. Nem azért, mert különben nem szeretne.
Sosem okoztam volna csalódást neki.
És a csoda elkezdődött. Az ő szemén keresztül az átlagosból és szürkéből vibráló és különleges lettem. Addig ismételte, amíg el nem hittem - csodálatos vagyok és megérdemlem, hogy szeressenek. Bármi lehetek.
Ma, ha a tükörbe nézek, egy olyan embert látok, aki elégedett és boldog. A felszín alatt. Aki szereti és elfogadja önmagát.
Hogy képesek legyünk nyitottak lenni, hogy ne féljünk a visszautasítástól- attól, hogy nem kellünk- magunkban kell bízni. Ha magunkban bízunk, semmi sem ingathat meg minket.
Azt gondolom (álmodom) te nem szereted magadat és ezért nem hiszed, hogy megérdemelnéd, szeressenek. Az a szeretet, amiben részem volt és van, képes begyógyítani a sebeket. Ami történt, vagy pont azért, szeretünk. Felnőttként. Ha akarod, ha nem.
Élhetsz a lehetőséggel, vagy eldobhatod újra, csak rajtad áll. Lépjünk túl a múlton, hogy a jelent ne árnyékolja be többé.
A kérdés, hogy észreveszed- e utolsó pillanatod a boldogságra. Észreveszed- e a kincseid, amik mindig is előtted voltak.
A szeretetem erőt ad a mindennapokban. Reményt, hogy higyjek a lehetetlenben. Benned. Hogy a felszín mögött a keserűség és lemondás börtönében ott vagy valahol. Ha ez mégsem a valóság? És neked nem fájna, ha nem hallanál rólunk? Így is lehet. Ha neked ez a jó.
De nem bánok semmit. Ez vagyok én. Álomból, hitből, szeretetből. Ott leszek mindig és várok rád. Nem tudok többet tenni, de nem is kell.
Azt, amit a szeretet épít- semmi sem rombolhatja szét.
Mit mesélek majd a fiamnak?
Hogy Angyalok igenis léteznek. Csodák is. Csak nézőpont kérdése minden.
Mit kívánok neki az életben?
Találkozzon olyan különleges emberekkel, amilyen ő maga is.
Mit vigyen útravalónak?
Mindig nézzen a felszín mögé és lássa meg a jót az emberekben. Tudja, hogy bármerre járjon, bármit tegyen a szeretetem örökké elkíséri. Nem veszíti el soha.
És rólad mit mondok majd?
Hogy a papájának nem úgy alakult az élete, ahogy tervezte ezért bezárkózott és nem engedett közel többé magához senkit. Falat épített maga köré.. és lehet nincsen bátorsága lebontani. Hogy egyszer csak elfelejtett álmodni és remélni...
De mindig hagyunk egy helyet a szívünkben. Egy kezet, amit megfoghat, ha támaszra lenne szüksége.
Ha találkozik veled szaladjon hozzád és öleljen át jó szorosan, mert az életedből hiányoztak az ölelések. Ahányszor csak teheti nevettessen meg, mert mindig van valami, aminek örülni lehet. Hogy tanítson meg újra hinni. Szeressen szívből, mert akkor talán elhiszed, megérdemled a kincseid, amik az orrod előtt vannak.