Levél egy elképzelt kedveshez

Levél egy elképzelt kedveshez
Kedvesem!
Elképzeltelek magam elé, most milyen is lennél ha itt volnál, ha itt ülnél velem szemben az asztalnál, mint régen. Milyen régen is volt....
Persze nem vagy, de azért képzelegni szabad,... nemde bár? Magas vagy, majdnem olyan magas mint én, jól emlékszem még erre, így ülve is talán csak egy félhüvelyknyivel vagy kisebb nálam, félhosszú egyenes hajad van, (a nyakadnál olyan kis göndörödő pihékkel) ami bronzszínű vörösesen libben, ahogy indulatosan rántasz egyet a válladon néha, mint mikor az 'E' komponensekről vitatkoztunk.
A szemed barna és csodálkozó, és ahogy rám nézel mégis úgy tűnik, mintha nem te kérdeznél, hanem előre tudnád a választ, csak hagyod, hogy én mondjam meg, mert mégiscsak jobb ha a férfi önálló gondolatnak hiszi, amit a nő előre belé plántált.
A szád ívelt, és enyhén duzzadt, mint egy kifesleni készülő érett ringló, és olyan selymes tapintású mint amikor szinte harapni lehet az akácillatot egy nyári estén.
Egy kék lepel amit viselsz, az ami a harmadik találkánkon volt rajtad, mikor a kilátónál voltunk, ami egyik oldalon a fél lábszáradat hagyja kivillanni lépéskor, és az a piros neonsaru amit a szülinapodra kaptál a nővéredtől.
De miket is képzelek össze, az a lepel már rég elégett a rohamosztagosok lángszóróiból kicsapó napalm alatt, és nem is tudom gyermekkorom óta éreztem e egyáltalán akácillatot, vagy hogy mikor is láttam ringlót, de az Átalakulás előtt volt az biztos!
Ma már fák se nagyon vannak, nemhogy gyümölcsök. Csak por, és szürkeség, és foghíjas házak, és kidőlt kerítések, és köd, és büdös. Mindenhol az a büdös ami a felégetett falak savanyú koromszagából, és a patkányfészkek rothadt kartonpapír elegyéből áll össze.
Most levelet írok neked,... nem történt semmi különös, élem a megszokott hétköznapot, ma már végeztem a munkával, szerencsém volt, időben beért Lajos, a váltótársam, így csak a szokásos 12 órát kellett ledolgoznom, és ma meleg ebédet is kaptunk benn. Répaleves volt és ami ritkaságszámba megy manapság, találtam benne egy majdnem ujjnyi nagyságú szalonnabőrkét. Nem is emlékeztem már rá milyen íze van a bőrkének, szinte szétrobbant a zsíros zamata a nyelvemen.
Voltam a hivatalban is, beadtam a papírokat. Kaptam rá két pecsétet, feladtam, őrölnek a fogaskerekek, arctalan emberek majd elolvassák, újabb igazolásokat fognak kérni... és én újra elmegyek beszerezni a szükséges a nyomtatványokat, és újra sorban állok a kopott kiskosztümös ügyintéző hölgy előtt, aki kedvesnek látszó, de fásult mosollyal fog kérni megint kétezret okmánybélyegre, amiért megint le kell majd adnom egy heti fejadagomat a zálogban, de nem baj, te mindent megérsz, drágám!
Aztán akkor megint 30 napig várunk, és addig csak jár a kérvény a hivatal útvesztőiben, az osztályvezető továbbítja a főosztályvezetőnek, az a hivatalvezetőnek, de mivel egyikük sem mer dönteni, végül minisztériumi állásfoglalást fognak kérni (közben küldenek egy hivatalos értesítést, miszerint a hivatalvezető saját jogkörében a szokásos 30 napos ügyintézési határidőt 60 napra módosította), a minisztérium ettől függetlenül legalább fél évig nem válaszol, majd a 173. számú kormányrendeletre fognak hivatkozni, miszerint alkotmányellenes cselekményért átnevelhető egyént nem engedhetnek ki állampolgári lojalitás vizsga nélkül, ezért elutasítják a kérelmet,... és akkor kezdhetünk mindent megint előröl.
Soha nem fognak kiengedni téged hozzám, de ha nem lenne ez a kis szertartás amit már hét éve csinálok folyamatosan, akkor belebolondulnék a lét értelmetlenségébe. Így legalább minden elutasításkor még tudom, hogy élsz, és tudom hogy te is tudod, hogy még mindig szeretlek, hiszen minden alkalommal fel kell olvassák előtted is a végzést. Hiába, hogy a közhiedelem szerint a diktatúrát enyhíti a slamposság, de jelenleg még a szabályzat betűje szerint forognak a kerekek, és ennyi legalább jó benne, hogy az Átnevelőtörvény szerint az elutasító végzést be kell venni a reggeli tábori parancsolvasásba.
Holnap vasárnap, csak 8 órát kell dolgoznom, és az ebédhez megkapom a cigaretta adagomat is végre. Már csak két szál cigim maradt, húzós lesz a holnapi napot átvészelni két cigivel. Tudom, én voltam a hülye, nem kellett volna a hónap elején elkockáznom azt a dobozt, akkor nem lennék most így megszorulva, de olyan csábító volt az a konzerv. Persze valószínű nem is volt benne a vagdalthús, hanem csak homok. Azt mondják a fiúk a lenti szintről, hogy így csinálják a kockás vándorcigányok. Szereznek egy üres konzervdobozt valamelyik rohamosztagos bázisról, ügyesen visszaforrasztják a fedelét és kirakják tétnek, ha véletlenül megnyered, úgysem bontod fel, hogy csak úgy felhabzsold mindenki előtt, megpróbálod hazavinni, esetleg elrakod vésztartaléknak, szóval mire kiderülne a csalás, a kockáscigány már messze jár.
A gyerekről nincs újabb hírem, csak azt a kis füzetlapot őrzöm még, amit két éve ejtett el előttem a sofőr, aki a lemezeket hozza. Eldugtam a marókéses fiókom aljára, egy régi újság lapjai közé. Időnként előveszem bár kívülről tudom mind a két mondatot amit Péterke írt: "Jól vagyok, ne aggódjatok. Dengit elvitték, Laci túlélte."
Laci anyja fél éve szólt, hogy ő is kapott üzenetet egy másik fiú anyjától, hogy Laci tényleg él, jól van, tehát valószínűleg még Péterke is ,...de ezt már megírtam a múltkori levelemben is. Furcsa, hogy még mindig Péterkeként gondolok rá, pedig már hivatalosan felnőtt, sorozható, de mikor elvitték veled együtt, akkor csak 9 éves volt, és nem is tudom elképzelni milyen lehet most. Talán megnyúlt és magas lett ő is mint te, talán kis tömzsi maradt mint apám. Csak a szemei, azok a nagy, szürke, okos szemei, arról bármikor felismerném. Talán már ő is rohamosztagos,...amikor maszk nélkül jönnek be a műhelybe ellenőrizni, mindig lesem a szemüket, de még sosem láttam Péterke szürke szemeit.
Jó lenne holnap elmenni a tóhoz, de nincs már külső kijárójegyem, talán ha Lajos felesége megint rosszul lesz, akkor Lajossal elmehetek. Mostanában sokat betegeskedik a felesége, nem használja el a vasárnapi jegyét, és ha szerencsénk lesz, foghatunk néhány békát. Hihetetlen milyen szívósak ezek a dögök, hal már rég nincs a tóban, már legalább öt éve nem hallottam, hogy valaki halat fogott volna, de békát még lehet találni elég gyakran.
A cipőmet sikerült megfoltoztatnom, adtam egy fél liter lemosószeszt a szomszéd házbeli bizalminak, aki írt egy utalványt, és a javítóban villámgyorsan megcsinálták (lepasszoltam egy kiselejtezett csavarhúzót a mukinak, azt mondta abból kitűnő árat tud fabrikálni magának), csak 3 napig kellett a papucsban járnom. Igaz, szar két műszak volt, mikor a szeszes áztatás helyett úgy vakartam le a hengert a kaparóval, de baromi jó érzés volt úgy menni a cipőben, hogy nem folyik bele a savasvíz,és nem lóg ki belőle a lábujjam. Jövő héten már hivatalosan is tél lesz, akkor megkapjuk a raktárból a pufajkákat, milyen jó is lesz meleg kabátban és príma cipőben kitelelni.
Természetesen ezt a levelet sem küldöm el, csak megírom. Nem is tudnám hova elküldeni, hiszen az átnevelőtáborod címe titkosítva van. Megírom, hogy legalább én tudjam, hogy még mindig fontos vagy nekem, még mindig emlékszem a mozdulataidra, arra ahogy legyintettél mókásan mikor kiborult a tej a lábasból,...istenem, tejet sem láttam évek óta!
De emlékszem a kacagásodra, amikor Péterke "nyakiglúri" felkiáltással ugrott be közénk az ágyra, és tényleg a nyakáig felhúzta a paplant. Sokszor elgondolkodom, milyen is lehetett volna az életünk, ha nem jön az Átalakulás, ha nincsenek a bankhitelbehajtó rohamosztagosok, ha nincsenek a multi adósgenerácik, ha nincsenek az adósságrendező milíciák, ha nincs a jegyrendszer, a kijárási tilalom, a sósavas esők. Annyira szeretlek még most is, hogy szinte fáj a körmöm ahogy szorítom a tollat. Miért kellett neked abba a rohadt tudatos fogyasztó csoportba tartoznod? Mit gondoltál, meddig hagynak a multik pofázni benneteket, meg röplapokat osztogatni a szupermarket előtt? Én voltam az átkozott bolond, hogy nem tiltottam meg neked , hogy nem hoztalak erőszakkal haza az első gyűlésről ahol az a piszok provokátor bebolondított.
Már mindegy,... nem te tehetsz róla, nem is én.... talán egyikük sem, és mégis mindannyian. Hol volt vajon a kezdet?
Az első túlvállalt jelzálognál? Vagy az első adósságrendező hitelcsomagnál? Vagy amikor akkor is mindenki hallgatott, mikor százával rakták ki a családokat az elárverezett házakból? Vagy amikor a Tesco bevezette a hiteltartozások ledolgoztatását? Vagy az első adósrabszolgákat felügyelő rohamosztag felállításakor? Vagy mikor először használhattak lángszórót? Vagy akkor mikor kötelezővé tették az állampolgári lojalitás vizsgát?
Nem tudok már semmit. Csak azt, hogy még mindig szeretlek, és még mindig remélem, hogy egyszer valaki véget vet ennek. Vagy hogy egyszer mégiscsak azt mondják, hogy letetted az állampolgári lojalitásvizsgát és kiengednek. De már lassan azt sem bánnám ha bejönnének a kínaiak, és lemészárolnának mindenkit, ahogy szokták a birtokosváltáskor. Igaz, azt rebesgetik a kínai területeken éhínség és járvány tombol, tehát mostanában nem terveznek új hadjáratot, pedig akkor legalább a rohadék rohamosztagosok meg behajtók is megdöglenének, az egész multi bagázzsal,...na meg velünk együtt.
Befejezem, mert mindjárt kilenc óra, kikapcsolják a villanyt a szintünkön, és akkor sötétben kell vetkőznöm, és olyankor mindig beverem valamimet a szekrény sarkába.
Ölellek, csókollak, szeretlek!!!
Férjed: Zoltán