Leonard Franklin - Életrajz

Az emberek azt mondják, hogy magad irányítod a sorsod, míg a többiek azt, hogy a sorsod előre meg van írva. Én úgy tartom, ahogyan egy filmben hallottam:"Éld úgy az életed, hogy ha meghalsz és lepereg előtted ne tudd eldönteni, hogy akció vagy pornó filmet nézel."
Ez olyan szépen néz ki így beleírva az egyik gyermekkori naplómban, de visszagondolva megmosolyogtat naivságom.

Születésem után egy kis poros, Isten háta mögötti szlovákiai falucskában éltem. Különös módon egy poros falucska pont olyan, amilyen a neve. Rövid, és nem éppen kellemes. A legnagyobb események közé az tartozott, ha valaki megcsalt valakit, vagy netán a szomszédos falu épített valamit. Már kiskoromban is visszataszított az, hogy ilyen legyek. Az óvodában, iskolában a velem egyidősek kezdték átvenni ezt a szokást szüleiktől, de én valahogy kilógtam a sorból. Inkább a becsületes vereséget választottam, mintsem a csalással szerzett győzelmet. Növekedtem, cseperedtem, szeretetben, boldogságban, de testvér nélkül. Nem zavart, csak mindig unatkoztam, és ekkor legtöbbször szétszereltem valamit, összerakta. Mindig azt mondták milyen jó szerelő lesz belőlem.
A nagyapám halála után elköltöztünk a közeli városba. Apám egyszer gondolt egyet, és se szó, se beszéd elhagyta anyámat. Meg kell mondjam, nem ez gyermekkori éveim legjobb emléke, de sajna benne van a 10 legjobban.

Nem ékeskedhetem semmi különös, híres, neves iskolalátogatásommal. Valahogy az iskolát én csak látogattam, de nem készültem oda sosem. Teljesen komolyan mondom, hogy minden egyes napra nem tanultam többet egy óránál, és csakhamar az orvosi egyetemen találtam magam Pozsonyban. Amikor mások kérdezték, hogy mennyit tanulok, inkább hagytam elsuhanni a kérdést a fülem mellett, nem akartam azt mondani, hogy jóformán semmit, még beképzeltnek vagy hülyének néztek volna, de talán mindkettőből egy kevésnek.

Az egyetemi évek alatt megismertem egy lányt, igen, meglepő módon nem mertem elmondani neki azt amit el kellett volna, és így még magányosabb lettem, mint voltam. Nem akartam megsérteni azzal, hogy megkérdezzem tőle, hogy lenne e kedve velem eljönni. Valójában nem érdekelt mások mit gondolnak rólam, csak szerettem volna nem megbántani, esetleg kellemetlen helyzetbe hozni másokat. Ezért is választottam az orvosi szakmát, hogy segítsek másoknak. Ekkor még úgy gondoltam, hogy Istent érdekli, mi történik velünk, és ha valami jót cselekszünk, valami jó is fog velünk történni.

Orvosi diplomámmal a kezemben jártam cégről cégre, de csak zárt ajtókat találtam. A gazdasági válság nem kedvezett a munkaerőpiacnak, az ország a csőd szélén állt.
Egyik nap, ahogy sétáltam hazafelé a buszról, egy koldust láttam meg. Belenyúltam táskámba, még meg volt a kenyér, amit reggel csináltam magamnak. Nem ettem meg, túl mérges voltam, hogy ma sem sikerült rendes állást szereznem. Odasétáltam a nőhöz, kis pohárkája üres volt, senki sem szánta meg. Nem mintha nekem sok lett volna, de neki adtam a kenyeremet, az arcára kiült öröme, szó szerint felragyogott, mikor kibontotta. Visszanézett, egy könnycsepp futott a szemébe, letörölte, majd meg akarta köszönni elcsukló hangon, de még mielőtt bár mit is mondhatott volna bólintottam egyet, és elmentem.
Hazaérve egy üres, hideg ház várt. Minden kongott az ürességtől. Már régóta nem beszéltem senkivel sem. Leültem karosszékembe, majd sóhajtottam egy nagyot. Tisztán emlékszem erre a pillanatra, ugyanis eszembe jutott, hogy valójában milyen helyzetben vagyok, tudatosítottam, hogy semmi vesztenivalóm. Az embereknek most másféle segítségre van szükségük.

Leültem a számítógépem elé, csatlakoztam az internetre. Tudást gyűjtöttem, viccesen így szoktam nevezni azt, ha valami új dologról olvastam. Több héten keresztül csak a programozást bújtam, éjjel nappal, egy szemhunyásnyit sem aludtam. Amikor lehunytam a szemem eszembe jutott a nő, és felriadtam.

Ekkoriban az országok már listát készítettek az elszegényedett lakosokról. Nem volt nehéz megszereznem ezt a listát, ugyanis teljes terjedelmében fent volt az Interneten, nem mintha bárkit is érdekelt volna, hisz a gazdag embereket nem érdeklik a szegények, a szegények pedig lista nélkül is tudják, hogy milyen helyzetben vannak. De nekem ez a lista volt az, ami szerint tudtam, hogy ki szorul a segítségemre.
Összeeszkábáltam egy kis heckerdobozt, nem volt nagy kunszt, pár kábel, pár műanyag lemez, egy kis forrasztás, és kész is volt. Szánalmas, hogy milyen könnyen fel lehet törni a bankautomatákat, és az még szánalmasabb, hogy lopás ellen 100%-kosan be vannak biztosítva. Tehát valójában nem loptam el a pénzt, hisz a bank visszakapta.

Másnap ismét sétáltam hazafelé, és a nő éppen úgy ücsörgött a pohárkája mellett, mint aznap mikor az egész elkezdődött. Megálltam, körbenéztem, majd kivettem egy köteg pénzt a zsebemből. Megmondtam neki, hogy egy szót se szóljon róla senkinek, ne legyen vele feltűnő, kezdjen egy új életet, és hogy nem kell köszönnie semmit.
Így haladt ez mindaddig, míg munkám gyorsítása érdekében létre nem hoztam egy programot, ami beférkőzik a bankhálózatba, és a rendszerük kódtöredékéből fel nem építi magát, és a forráskódjukba beépülve figyeli a tranzakciókat. Meglepődnének, ha tudnák mi minden ki nem derült a nemzeti bankok forgalmából, egyes magányszemélyekről. Nem megtorló akartam lenni, csak valaki olyan, aki segít a másik embernek, nem önző célból vezérelve, természetesen az évek folyamán azért magamon is segítettem, visszagondolva sok pénzt költöttem magamra, de ezek a dolgok arra emlékeztettek, hogy azért vagyok itt, hogy a többi ember is ilyen jól érezze magát, mint én.
Mígnem egy napon...