Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
Az öregtorony elkészül, Csege óriásit lép...
-Mi dolga volt ott?<br /> -Eltévedtem.<br /> -Ez elég gyenge magyarázat, nem gondolja? Valami...
Nem sokan hittek benne, hogy az emberhúsra ekkora a kereslet. Azt pedig végképp nem gondolták...
Első írásomat szeretném megosztani veletek. Tartalmaz valós városokat, de nem követi szorosan...
Rövidke szösszenet az Instagram fénykorából
Friss hozzászólások
Pavlov: Megosztottam Face-en, hadd ter...
2021-03-01 15:43
Pavlov: Egész korrekt kis pornósztori!...
2021-03-01 15:41
Elemoril: én is köszönöm a pozitív meger...
2021-03-01 00:43
69Monica: A szenvedélyes kurva szexuális...
2021-02-28 08:01
69Monica: A szenvedélyes kurva szexuális...
2021-02-28 08:01
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

Látogatás

 
Az ütött, kopott neoreneszánszra, és rokokós épületre nyugodtan ráagadhatták volna készítői a gyárkémény becenevet is akár. Küllemre leginkább egy vajas, karamellszínű, növényi mintákkal feldíszitett hosszú építményre emlékeztetett – ami még a boldog békeidők korából -, maradhatott it, hogy tanúskodhasson az angyalföldön élő dolgozó emberek mindennapjairól. Ugyanis a rokolya utcában szinte mindenféle társadalmi réteg képviseltette hajdan magát az egyszerű kétkezi emberek mellett ugyanúgy megfért az óraműves, vagy kisiparos is. 
A hatalmas, sötétbarnára mázolt bejárati ajtón a jócskán rozsdásodásnak indult, ám valójában igazi remekműnek is nyugodtan beillő, sziromrózsára hasonlító vaskilincset bizony jócskán illik lenyomni – majdnem az ember teljes testsúlya szükséges hozzá -, hogy a széles, órmótlan ajtó egyáltalán kitáruljon. 
Homlokán bőséggel gyülekeznek – vélhetően a kánikulai, rekkenő melegtől -, a termő izzadság igazgyöngyei. Smaragszöldes szemeit azonnal behunyja mert ebben a jellegzetes, szinte ünnepélyes pillanatban gimnazista emlékeinek egész sorozata elvonul lelki szemei előtt, és ez egyszerre olyan szomorkás, kicsit mélabús, de felszabadító érzés is, mint amikor valaki hirtelen terhet ráz le magáról, amit eddig kitartó, szorgalmas felelősséggel cipelt egy életen át, és mégis időről-időre hajlamos honvágyat támasztani. 
Előbb heves szinte csikorgó fékek hangjára hasonlító visító hangot hallat a nagy ajtó, majd amikor a benti jóeső, hűvös, könnyed levegő átmenetileg megérinti arcát egyre jobban hagyja, hogy átjárja az édes-bús hangulatok tökéletes harmónikussága. 
Bár totálisan vadidegennek számít ebben a nagyméretű, múltszázadbeli bérházban, mégis mintha haza érkezett volna; az akácfák bolyhos, allergiakeltő virága éppen úgy részévé válik, mint a házból időként előszüremkedő aprócska neszek, és zajok megfontol, de alapos mozdulatsorozatai… 
Mintha minden történés, és cselekmény egyetlen, konkrét egység részét képezné, melybe most önkéntesen, de szabad akaratából kicsit önmaga is belekerült. A hazatérés öröme rezeg nesztelen a balzsamos, nyári levegőben. 
Csütörtök van, kora délelőtt, ezekben a dolgos munkanapokban általában vagy üres, vagy nyüzsgő hangatáborra emlékeztet az egész bérház. Nem bír magával. Mintha titokban, ajándékképen kaphatott volna egy jóságos nagybácsitól, vagy megváltó angyali lénytől egy egész házat, hogy szabadon, gyermeki képzeletére hagyatkozva apránként felfedezhesse, és bejárhassa. Nem aprózza el a dolgokat. Máris a legfelső szinten kezdi, ahova kis márványlépcső vezet fel, helyenként megülepedett koszcsomókkal, és mely egészen a tetőig vezet, ahol szélesre tárt ajtó fogadja, melyre egy cukorspárgazsinget feszített ki – vélhetően valamelyik lakó -, hogy azon száríthassák a frissiben kimosott, és most komfortosan lengedező ruhák halmazait katonás sorrendben. 
– Bocsánat kedves uram! – szólítja meg egy rozoga satrafa, méretes szódásszifon szemüveggel orrnyergén. – Segíthetek? Keres valakit?! – hangja éppen annyira barátságos, mint ellenséges személyisége, ahogy sunyító, és szinte kíváncsi, pöttöm szénszemeivel máris jócskán méregetni kezdi a termetes látogatót. 
– Bocsásson meg, senkit sem akartam háborgatni! Igen! Ami azt illeti… várok valakire, mert itt lakik az egyik volt tanárom! – kicsit még mindig félszegen, sután habozni kényszerül egy-egy talpraesett, karakánságot igénylő mondatnál, ám idővel, ha megnyugodhat ez is alább hagy. 
– Oh! Értem! Nos, hát akkor kellemes időtöltést! Viszontlátásra! – közli vele szinte főnöki, igazgatói szerepet felvéve a vén asszonyság, míg a kellemesen pirospozsgás, és pufók látogató illedelmesen meghajol, és megköszöni a jókívánságokat. 
Egy kis idő múltán maga is észreveszi, hogy az idő nem siet sehova; egyre sürőbben veszi szemügyre karóráját, mely szinte általános iskolai tanulmányai óta vele volt, és hűségesen mindig a legjobb szolgáltatott tette. A kis és nagymutató akárcsak két miniatűr faág egyhelyben rostokolva áll, és látszólag semmi kedve sem megmozdulni. Egyedül a mindig ismerős, megnyugtató kattogás az mely vigasztalhatja. 
Amíg csöndes, méla érdeklődéssel várakozik sorrendben mindent igyekszik lefényképezni fotografikus memoriája részére, hogyha – ne adj isten -, szüksége volna még rá későbbi életében mindig kéznél legyen. 
Véletlenül elköveti élete számos baklövéses ostobasága közül a soron következő kisebb hibát; egy olyan ajtó mögé kukucskál be, ahol egy látszólag barátságos németjuhász kutya farkát csóválva kellemesen lépésben közeledik hozzá, majd – mivel megérezte rajta a rettegő félelem büzős illatát, vagy csupán a férfias dezadorszag az mely idegesíti -, hirtelen támadó állásba megy át, és szabályosan négy lábával máris üldözőbe veszi őt, aki nem győz hátrálni, és csupán csak az utolsó pillanatok egyikében sikeredik neki becsuknia az ajtót, hogy a kutyus ne támadhassa meg. 
Ennyi kaland, és izgalom után csupán reménykedhet benne, hogy volt irodalomtanárnője végre valahára feltűnik a bérház kis gangos udvarán, és megtiszteli jelenlétével. 
Az igazság persze most is az volt, hogy a többi, volt osztálytársával, és barátaival nem mert eljönni szerenádot adni, sem pedig magánuton tiszteletét tenni tanárai előtt, mert azt nem érezhette sajátjának, és mint egyszer olvashatta valahol: minél személyesebb egy emlék, annál jobban, és intenzívebben fogja megőrizni, áthagyományozni számára az emlékezet. 
A vártnál jócskán később fél kettőkor érkezik az irodalomtanárnő. Kecses, stílusosan divatos nyáriasjellegű ruhájában egy olyan gyöngéd, ugyanakkor jóságos virágra hasonlít, mely egyenes, és kimért tartásával mindent, és mindenkit arra ösztönöz, hogy az életet meg kell tanulni élni, akként, hogy boldogulhassunk benne. 
Két vékony, hattyúkezeiben hófehér nejlonzacskókat cipel; apróbb zöldségek, és néhány szelet hús került a szatyorba. Lehet, hogy éppen az aznapi vacsora hasznosítható, felhasználható kellékei. 
A pufók látogató még mindig a tetőtérben ácsorog; látszólag azon töpreng, hogy vajon mit fog gondolni róla a tanárnő, ha meglátja egyszál maga? Vajon örülni vagy bosszankodni fog-e amiatt, hogy utolsó, végesülő találkozásuk már csak ilyen körülmények között történhetett meg?! 
Hirtelen ötlettől vezérelve abban a percben cselekvésre szánja el magát, amikor meglátja, hogy a vén matróna – akivel beszélt -, közvetlen hangnemben máris üdvözli a tanárnőt. 
– Kezét csókolom kedves tanárnő! – azzal máris szinte kiragadja a másik jócskán megszeppent finom kezecskéi közül a kissé nehéz szatyrokat, mind a kettőt, és kicsit magára erőltetett türelemmel igyekszik megvárni a végkifejletet. 
– Hát… ezt a meglepetést! – néz fel rá, bájos őzikeszemeivel a hajdani tanárnő. – Annyira örülök, hogy végre elszántad magad, és egyedül meglátogattál minket! – mondatában nincsen helye semmi kicsinyeskedésnek, vagy fellengzősségnek – mégis a tanítvány úgy érezheti enyhe dorgálást kapott, amiért tervére már nem került korábban sor. 
– Elnézését kell kérnem, hogy csak így, és minden bizonnyal váratlanul toppanok be Önökhöz, de ezt muszáj volt megtennem, hogy egyedül jövök el, mert bizonyítanom illett, én is érek annyit mint bárki más! – vallomása sokkal inkább önvizsgálat. Egy sebezhető, túlérzékeny ember őszinte érzelme, melyre illik a lehető legtapintosabban, legfelkészültebben reagálni. Az irodalomtanárnő óvatosan lábujjhelyre áll, és százhatvankét centijével kissé pipiskedve arcon puszilja jócskán elpiruló százkilencvennyolc centis volt diákját. 
– Szinte azonnal jókedvet vagy képes varázsolni önmagad körül! Mondták már neked?! – kedvesen jobb karjába karol, míg együtt beinvitálja a negyedik emeleten az egyik belső udvarba, ahol szintén egy sötét, vaskos tölgyfaajtón ki van írva az tanárnő lánykori neve, és férjének doktori címe.
– Oh! – lepődik meg eléggé váratlanul a tanár úr, amikor újdonsült felesége régi tanítványukkal toppan be a lakásba, mely nemrég lett felújítva. Látszólag csupán bambán mered rá, és nem veszi el csomagjait, amit a fiatalember enyhe szemtelenségnek érez, miközben belép közvetlenül az előszobába, ami egyben étkező, és kiskonyhaként is szolgál.
– Szervusz Róbi! – ráz kezet egykori diákjával a tanár úr, majd fennhangon, és meglehetősen diplomatikusan közli, hogy neki még sajnos rengeteg sok munkája akadt mára, de ők csak beszélgessenek nyugodtan. Azzal hátat fordít, és a két hófehérre lakkozott tölgyfaajtó mindkét szárnyát szabályosan, hermetikusan bezárja maga mögött, hogy ,,alkotói magányát” remélhetőleg ne háborgassa már senki.  
– Gyönyörűséges lakás! – dicséri azonnal a hangulatos jóizlést, melyet a házaspárnak cirka öt év alatt sikerült tető alá hoznia.
– Nos, hát igazán köszönjük! – gyorsan elveszi a két kicsit nehéz zacskót megilletődött diákjától, majd hellyel kínálja az étkezőben, ahol régi típusú, ám annál jobb állapotban lévő kakukkosóra mutatja a pontos időt egynehány népművészeti, fazekaskancsóval a falon. 
– Annyira régen találkoztunk! Hogy te mennyire megemberesedtél! – veszi tüzetesen, és apránként szemügyre Róbit a tanárnő, akinek erősen keresnie kell a szavakat, hiszen tudja, hogy minden kimondott szó a később majd örök tanúságul szolgálhat. – Szerintem már borotválkozol, jól sejtem?! – kacsint huncutmód, hogy oldja a hasontalan bújócskázó feszültséget. 
– Ami azt illeti… - próbál válaszolni, majd meggondolja önmagát, hogy miért nem jött előtt néhány barátjával együtt. – Kérem szépen… ne tessék rám tulzottan haragudni, hogy nem a többiekkel együtt jöttem… az igazság az, hogy apukám nem nagyon szereti, ha bárhová is megyek, mert ő mindig nagyon dühös, és ideges. 
– Ezzel tisztában vagyok, de ha megbocsátasz, már régen felnőtt ember vagy! radásul frissen érettségizett! Te is tudod, hogy ebben a korban már kissé kirivó eset, ha a szülők még mindig ennyire beleavatkoznak a gyerekeik életébe!
– Nem szabad aput magamra haragítani, mert nem tűr semmiféle ellenvéleményt a maga igazsága mellett! – lehalkította szándékosan a hangját, mint aki szándékosan rendkívül bizalmas információt közöl. 
– …De azért egyszer-egyszer szerintem nem lenne belőle semmi, ha kicsit hagyna önállóan cselekedni! 
– Az igazság sajnos az, hogy most is csak úgy… elszöktem otthonról, mert mivel a nyár van, ezért a szüleim állandóan dolgoznak, és én is szívesen dolgoznék, de hát kapcsolatok, és egyebek nélkül aligha hiszem, hogy lesz ebből majd valami! – Őszinte véleménye mindig is megindította a tanárnőt.
– No, de félretéve a rossz hangulatot! Mit szólnál egy kis ebédhez! 
Robi jócskán elcsofdálkozik, mert már régen elmúlt háromnegyed kettő, és ő hozzá van szokva a fél tizenkettes étkezések betartásához. 
–Hát… igazán köszönöm! – habozik, majd mint aki elfelejtett valami rendkívülien fontosat, félszegen átnyújtja a kis becsomagolt csokisdesszertet, mert anyja rátukmálta, hogyha vendégségbe megy sosem illik üres kézzel megjelenni! 
– Fogadja megértő szeretettel ezt a kis… finomságot! – reszkető, mackós, szőrös kezén oda-vissza játszanak a huncut izzadságcseppek, és ahogy a tanárnő mindig gyöngéd ujjacskái elveszik hirtelen különös érzések kezdenek felszabadulni a balzsamos, szellő nélküli levegőben. 
– Nagyon köszönöm! Hát… igazán nem kellett volna! Jaj, el is felejtettem! Biztosan szomjas vagy! – gyorsan a hütőhöz üget, és kivesz egy kis jól behűtött, eredeti narancslevet, amit kézzel sajtoltak ismerősei, mert titkos hobbija, hogy rajong a kézműves dolgokért. 
– Egy kis finom narancsszörp jól lehűtve! – tölt két pohárba, és örömmel konstatálja, hogy diákja úgy iszik, mintha kiszáradt szahara fészkelne torkában. – Remélem ízlik!
– Nagyon finom! Köszönöm szépen! 
A tanárnő beszélgetésük közben máris fémes lábast rak a villanytűzhelyre; feltesz egy kis csirkemellett pirulni, majd amikor ez megvan hozzáteveri a titkos adalékanyagnak számító előre elkészített mediterrános fűszerkeveréket, és percek alatt kész is a xsirkeragú, amihez csupán csak kiadós tésztamennyiségre van szükség, hogy fogyasztható legyen. 
– Remélem szereted a csirkeragút, és tésztát? – kérdezi feléje fordulva, fülig mosolyogva. 
– Nagyon! 
A tanárnő azonnal meghámoz egy közepesebb méretű kopasz barackot, és kedvesn kis tálkában átnyújtja Robinak, abban bízva, hogy szereti a gyümölcsöt. Bár ha Robi a barackot nem is szereti, ebben az ünnepélyes, és szent pillanatban még sincsen hozzá jotányi kedve sem, hogy elrontsa a kialakult bizalom, és magára találás kellemes perceit, ezért inkább füllent egy nagyot:
– Imádom a barackot! – füllenti, és kínzó erőfeszítésébe kerül, hogy veszteglő, száraz torkán szó szerint leerőszakolhassa azt az egy-két gerezdet, melyet külön neki hámozott meg a tanárnő. 
– Igen! Most van szenzonja ezeknek a finom, és lédús gyümölcsöknek! Még szerencse, hogy a piacon jól kamatoztatható barátságokat lehet kötni! – kevergette továbbra is a tűzhelyen piruló, felkockázott csirkemelleket, majd öntötte rá kis idő múltán a tasakos port, ami hideg víz hozzáadásával fokozatosan kezdett besűrűsödni. 
– Tudod, én rögtön kiszúrtam már a legelső megismerkedésünkkor, hogy benned több van, mint ami elsőre látszik! 
– Hát igazán köszönöm!
– Tudod te voltál az osztályban az egyetlen ember, aki a középső padsor legelső padjában ülve árgus, kíváncsi tekintetével szinte mindig figyelt, és nem mulasztott el semmit! Olyan jó érzés volt mindig a ti osztályotokban tanítani az irodalmat, mert az ember titkon úgy érezhette magát, mintha egy fontos kulturális ügy részese lenne. 
Nemsokára elkészült a csirkemelles, rakott ragú, melynek gőzölgő, ínycsiklandó illata szinte azon nyomban máris körbejárta az egész hangulatos, kis lakást. 
A tanárnő levetette kis konyhai kötényét, majd evőeszközöket, és két pocelántányért raktott ki a kis étkezőhelységbe, és máris kiszedte, még melegében a ragút Robi tányérjára, aki kissé megintcsak megilletődve megvárta az egész rituálisra sikeredett mozdulatsort. 
– Hát akkor… jó étvágyakat nekünk! – jelentette ki a tanárnő, és teketóriázás nélkül máris jó nagyot kanalazott tányérján a feltornyozott ragúba. – Szerintem istenien sikeredett! – dicsérte szerényen munkáját. 
Robi ebben a percben rendkívül hálás volt a ragús ötletért, mert ez némileg ellensúlyozta a barack – időközben megkeseredett -, ízét. Legszívesebb együlőhelyében máris kiköpte volna, de nem mert kockáztatni, mert másként könnyen lehet, hogy máris odalett volna a jó hangulat. 
A rögtönzött kis délutáni falatozáson hamar átestek. A tanárnő kedveskedőn karonfogta tanítványát, és bevezette a tágas nappaliba, mely sokkal inkább egyfajta különleges, kulturális szalon benyomását képviselte, semmint egyszerű társalkodó szobáét. 
– Nyugodtan foglalj csak helyet! Milyen zenét szeretsz? 
– Komoly zenét! – vágta rá, bár valójában a nyolcvanas-kilencvenes évek slágerei számítottak nála igazi favoritoknak. 
A tanárnő a kis mini hifitornyot állította meg CD-lemezre, majd kivett egy zenei válogatást a bécsi klasszikusokból, és már a jólismert dallamokon keresztül titkon abban mesterkedett, hogy legkedvesebb tanítványát végre kimozdíthassa – persze csak jótékonyan -, túlságosan is merev, és távolságtartó komfortzónájából. 
– Mindjárt visszajövök! – azzal máris elviharzott, miközben Robi kényelmes, puffos fotelek egyikében ismét helyet foglalt, és részletesen igyekezett szemügyre venni a plafonig tornyosuló, termetes könyvespolcokat. 
,,Nahát! Mennyi könyv!” – csodálkozott el, hiszen még nem nagyon volt ideje arra, hogy akárcsak egyetlen volt tanára magánéleti szféréjét átléphesse – mégha jelképesen is. 
A tanárnő bőséges tíz perc múlva visszatért mindenféle – főként csokis finomságokkal, melyeket egy ízléses ezüsttálcára tett; elvégre kivételes vendége volt aznap. 
– Hoztam egy kis csokis süteményt! Remélem szereted! – rakta le a kisasztalkára a nagyobb méretű ezüsttálcát. 
– Nagyon! – azzal máris kivette talán a legkisebb szelet csokis sütit, amit egyáltalán csak ki lehet kutatni, mert tisztában volt az illem szabályaival. 
– Jaj, ne butáskodj már Robikám! Vegyél még csak bátran! 
Robi vett még pár egyforma alakú, de közepes sütit, és mint valami felbecsülhetetlen kincseket úgy dédelgette marka között őket, mint akinek a súlya miatt erősen tűrtőztetnie illik magát, hogy tovább már ne hízzon. 
A tanárnő kitöltötte kettejüknek a teát, és bár kicsit erősködött, hogy szívesen tesz bele cukrot, és citromot, Robi egyikből sem kért, mert attól félt, hogy megint meghízik. 
– Te aztán igazi ínyenc vagy hallod-e! – csapta össze a magasban maga előtt vékonyka, kis kezeit. 
– Édesanyám mindig mondja, hogy csak mértékkel fogyasszak, mert nagy lesz a hasam, és nem tudok majd lefogyni! 
– Anyukádnak igaza van, de a legfontosabb dolog, hogy vezess be magadnak tudatosságot az étkezések terén, és figyeld csak meg, hogy pár hónap alatt máris leolvadnak rólad a fölös kilók.
Róbi erre nem szólt semmit, mert elterelte figyelmét a komolyzene andalító varázsa. 
– Ha gondolod betehetek mást is! Nem muszáj nekünk éppen Beethovent hallgatnunk! 
Mivel Robi nem szerette volna megsérteni inkább elmélyülten hallgatott. 
A délután hátralévő részét tartalmasan végigbeszélgették. Kiveséztek tulajdonképpen mindent; az érettségitől kezdve a szóbeli tételsoráig, a többi diákok emberségétől kezdve az érettségi bankettig.
– …Te annyira hallgatag, és visszahúzodó voltál a banketten! Csak nem történt valami nagy bajod?! – vonta kérdőre egyenesen. 
– Csak megpróbáltam átgondolni a további életemet! Több-kevesebb sikerrel! – jelentette ki őszintén, de biztos, ami biztos óvatosan. 
– Én úgy éreztem, hogy téged mindig felzaklat éppen valami, ezért vigyázni illett veled! 
– Én sokkal inkább az osztálytársaim nézetkülönbségeitől ódzkodtam, semmint mástól.
– Néha tudod merésznek muszáj lenni, mert másként bármit megtehetnek a gyanútlan emberrel! – kicsit kényelembe helyezte magát a fotelben. – Mondd csak? Hogy tervezed a jövődet? Van már elképzelés, vagy cél, hogy hol fogsz tovább tanulni? – kíváncsisága folyamatosan nőtt, ahogy diákja félszeg hezitálását tanulmányozta. 
– Hát… az az igazság, hogy valamelyik bölcsészeti kar talán… aztán majd meglátjuk, hogy egyáltalán melyikre nyerek felvételt!
– Látod ez igen bölcs gondolat! Nagyon helyes! Mégis, még most is azt érzem, hogy valami emészt, belülről rág… 
– Annyira mélyen bennem van a megfelelési kényszer, hogy az nem lehet igaz! Személyiségem egyik része azt mondja, hogy hallgassak a szívemre, míg a másik a bölcsebb eszem rengeteg sok mindentől visszatart, mert nem árt óvatosnak lenni! – megint felülkerekedett benne a furcsa szokás, hogy tördelni kezdte kézfejeit, aminek ropogó, kísérteties hangjait szinte senki sem szerette. 
– Hé! Nyugi! Még semmi sem biztos! Azért annyira izgalmas az egész! Új kalandokat fogsz majd átélni, és én biztos vagyok benne, hogy rengeteg sok új, és őszinte barátod lesz majd, akik úgyanúgy becsülni, tisztelni fognak, mint volt posztálytársaid! 
– Ez nagyon jól hangzik, csak… - hatalmasat levegőt vett, mint akinek azon nyomban szabályosan kiszakad a tüdeje. – Mégis ez a visztaszító, fojtogató bizonytalanság úgy érzem… hátráltat! 
– Ne foglalkozz vele! Próbáld levezetni a feszültségedet! Sétálj nagyokat, vagy biciklizz az otthonod közeli helyeken, amit jól ismersz, így nem tévedhetsz el! 
– Ez is jól hangzik! Nagyon szerettem volna megpróbálni a forgatókönyvírást, de úgy hallottam még mindig kevés a valódi, használható szakirodalom a témával kapcsolatban! 
– Én izgalmasnak találom! Szerintem a Szabó Ervin közkönyvtárba, ha bemész a Kálvin-térre, biztos vagyok benne, hogy bőségesen lesz majd háttéranyag, és segítség is! Ha gondolod segíthetek! 
– Lehetek egészen őszinte kedves tanárnő? – kérdő pillantása inkább egy rendkívül rettegő ember benyomását keltette most. 
– Ne kímélj! Csak bátran! 
– Mindig olyan halálfélelemszerű vegyes érzések szoktak rátörni, ha új helyzetekbe keveredek! Mint aki szándékosan nem találja a helyét, és annyira ideges vsgyok, hogy úgy érzem majd megőrülök!
– Megértem! Teljes mértékben egyet értek, de ha belegondolsz… ez is a felnőtté válás része! Nemsokára talán már barátnőd, és családod is lesz! Akkor sem baj, ha elfog időnként a félelem, de mindig próbálj meg emberként cselekedni, és akkor hidd el nem történhet semmi baj! 
Hamar végére jártak a közel négy és fél órán tartó tartalmas, és vallomásértékű beszélgetésnek. 
A tanárnő férje csupán egyszer nézett ki a bezárt hófehér tölgyfaajtókon kívül, akkor is inkább a jegyzeteit válogatta munkájához. 
A tanárnő kikísérte értékes vendégét a nagykapun kívülre is, és óvatosan megölelte:
– Ha bármiben a közel jövőben tudok neked segíteni kérlek ne habozz, és ne szabadkozz! Ránk mindenben számíthatsz! – szavai sokkal inkább vigasztalásértékűek voltak, nem pedig bátorító jellegűek, de azért bennünk volt egy csipetnyi tartalmas életbölcsesség is. 
Robi pedig úgy szállt fel a Keleti pályaudvar írányában visszafelé tartó harmincas buszra, mint aki előtt a bizonytalan jövő is új, változatos, és talán kalandos színekbe öltözik… 
 
Hasonló történetek
4330
Felöltöztették este feketébe a lányt, esküvői díszeket festettek arcára és kezére, felékszerezték, fején a kendőt ezüst pánttal fogták oda, nyakába arany láncot akasztottak, ujjára égköves gyűrűket adtak, derekát arannyal átszőtt övvel díszítették, és lábára selyem szandált húztak. Aztán az asszonyok elénekelték neki a menyasszony dalát...
2908
De mi a célom… Magam sem tudom már, csak utazok, hogy eljussak egy olyan helyre, ami nem létezik. Nem létezhet, míg az ember, az egész emberi faj fel nem épül ebből a hihetetlen szellemi leépülésből, amin most keresztül megy…
Utazok…
Hozzászólások
Még nincsenek hozzászólások
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: