Kettétört álmok - február 19

Előszó. Napló ez, kérem, szürrealisztikus, helyenként igaz, bár a valóságtól jócskán elrugaszkodott. Érzékeny témákat boncolgat, ez az első nap, persze, folytatásos lesz. Sok minden megtörtént belőle, a fantáziára bízom, döntse el ki-ki maga, mi az igaz, és mi a fikció. Úgy számolom, majd fél évet fog felölelni, és folytatásokban szeretném, ha megjelenne, naponta. Még nincs teljesen kész, tehát várom az ötleteket a fórumon, amit beleszőhetnék a történetbe.

Feb.19.:Olyan csend van. Hideg csend. Miért nem tud békén hagyni? Pedig megmondtam, nem beszélek, fáj. Vagy csak akartam mondani? Ez olyan furcsa. Magam sem tudom. Bezártam magam, falak vesznek körül, melyeken nem hatol át a külvilág, legalábbis nem egészen. A férfi órák óta beszél hozzám, türelmesen, monotonon. Már nem vagyok benne biztos, hogy ha akarnék, képes lennék felelni. Nem, valószínűleg nem. Már jó ideje. Lezárhatnák. Én nem haragszom. Vagy csak annyira fáj, hogy az minden más érzést elnyom? A titok ott van eltemetve, az én agyam sötét börtönébe, és én nem akarom, hogy ő tudja. Ez az én fájdalmam. Hogy mondhatnám el, hogy értem halt meg? Úgysem hinnék el, hogy jó ember volt. Pedig megmentette az életem. Vajon tudatosan tette? Szeretett? Vagy csak a pillanat elvakult reflexe volt, hogy elém ugrott, és felfogta a golyókat. BUMM-BUMM-BUMM.

Aztán a vér, ami az arcomra, ruhámra fröcskölt, és végül a golyók, ahogy kibukkantak a testéből, és az égető fájdalom az én mellkasomban. Mindez másodpercek alatt. A fájdalom a földre szegezett, és az aszfalt kátrányszagán kívül semmit nem éreztem. Még a fájdalmat sem. Csak azt a fojtogató bűzt, és az ő vérét, ahogy lassú patakokban csurdogál az arcom felé. Ott feküdtem a vérében úszva, és nem tudtam mozogni, nem tudtam sírni, és ne tudtam, hogy élek-e még egyáltalán. De valamiért abban egyetlen másodpercig sem kételkedtem, hogy ő halott. Halott.

A férfi még mindig beszél, bár nem értem. Az ablakpárkány havas, és az ég ózonszürke a háttérbe. Akkor nyár volt, meleg. Vajon mióta tart ez az állapot? Nincs időérzékem. Azaz, eddig volt. Meg mertem volna rá esküdni, hogy néhány hete. De akkor nyár volt....nyár volt, meleg, és csókolóztunk az autó mellett. Olyan szenvedélyes volt, olyan életteli. Élveztem, ahogy erős karjaiban tart, noha tudtam, ezek ugyanazok a karok, amik néhány napja gyilkoltak, mégis, nekem a szenvedély jut róluk eszembe. Szenvedélyesen ölelt, és közben szívem átvette az ő ritmusát. A teste forró volt, és lüktetett, éreztem mennyire akar....de akkor nyár volt .Most tél .Fagyott, halott tél. Ő is halott. És lehet, hogy én is csak még nem fogtam fel. Könnyek folynak az arcomon. Érzem, hidegek, mégis égetik a bőröm. De nem sírok. Ez nem sírás. Ha az ember sír ,akkor hangot ad ki. Én néma vagyok. A férfi hozzám lép, a szemembe néz, és kérdez valamit. Nem értem. Nem értem. Hagyjon békén! Nem akarom érteni!

Nem akarom a fájdalmat. Nem akarom tudni, ki volt az. De tudom. De ha úgy teszek, mintha nem tudnám, el fogom felejteni. Nem, ez nem igaz. De lehet, hogy el fogom hinni, hogy igaz. Mindegy. Nem számít. Nem hozhatom vissza. Soha. Értem halt meg, azt akarta, hogy éljek. Jellemző, helyettem döntött. Istennek képzeli magát. Azt hiszi, eldöntheti, ki éljen, és ki haljon meg. És a francba, neki mindig összejött. De nem. Én nem akarok élni. Én nem fogok élni, csak azért, mert ő azt akarja.