Két év

Végre kiléptél az ajtón.
Egy nagy levegővételével és kifújásával, megkönnyebbülten csuktam be utánad. Megfordultam és az ajtónak dőltem háttal, majd lassan csúsztam lefelé, míg végül ott ültem előtte. Legalább 10 hosszú percig csak ültem. Gondolataim az elmúlt egy óra történései körül forogtak. Végig gondoltam, és újra lejátszottam a fejemben minden egyes percet. Onnan kezdve, hogy megszólalt a csengő. Nem tudtam ki az, nem vártam senkit, épp a zuhany alatt álltam, ezért sokáig tartott, míg odaértem és ki tudtam nyitni az ajtót. Te voltál az! Legnagyobb meglepetésemre.
Első gondolatom az volt, hogy hirtelen átölelsz, és vadul megcsókolsz. De nem ezt tetted. Hanem kinyújtottad a kezed, üres volt, kinyújtottad a másikat is, és egy nagy köteg boríték volt benne. Feltételeztem levelek, amit a postaládámból szedtél ki idefelé. Behívtalak, mondván két éve nem láttalak. Most eszméltem fel, két év hosszú idő. Te bejöttél, helyet foglaltál és átadtad a leveleket.
Leültél, és azonnal mesélni kezdtél. Amit meséltél nem hittem el, mert annyira hihetetlen volt. Azt is mondtad még, hogy olvassam el a leveleket, most. Hát kibontottam egyet, az első levél így kezdődött: "Drága barátom!". Elolvastam, nem volt hosszú, de annál lényegre törőbb. A sírás kerülgetett, ezért le is tettem és azt ígértem, el fogom olvasni a többit is, de most menj el, mert nem bírlak elviselni. És most itt ülök. Felszakadt minden régi seb... épp az imént jártál itt.