Keira

EGY – mint a madarak

Pocsék idő volt. Undorító. A földön hatalmas, mindent elnyelő tócsákban gyűlt a mocskos víz, ami mintha hadvezér lenne, igyekezett elfoglalni a fontosabb területeket. Vágatokat, kátyúkat feltöltve haladt, amerre kedve tartotta, néha meg-megremegve, amikor egy ormótlan csizma megmártotta magát fényes páncéljában. Felháborodásában, hullámokat verve, mély cuppanással adta tudtára a galád szerzetnek, hogy az út további részében már nem csak a lábbelijén kívül lesz víz. A szerencsétlen embert azonban ez a tény nem zavarta, utoljára megrázta a lábát a stratéga felé, aki buggyant néhányat dühében, majd tovahömpölygött, újabb száraz területek után kutatva. Szabadban milyen vad, mégis fogságban mily selymes. Keira tekintete átsiklott az ablakban nyílt térről a kis poros szobába, és a szemközti, frissen kiürített edényére tévedt, melyben a víz még mindig körbe-körbe táncolva kívánkozott másik fele után, ami a tűzön rotyogó bájitalt tette teljessé. A mélykék szemek, hosszan fürkészték a vízben kirajzolódó sápadt képmást, és sikerült megakadniuk egy kósza vörös hajszálon. Igazítás, remek. Ahogy fodrozódtak a hullámok, darabosan simult el a lány képe.

- Öhm… - mondta egy vékony hang, mintha csak azt próbálgatná, milyen halkan tudja köszörülni a torkát – Köhmm!
Keira eközben vett észre tükörképén egy feltűnően ferde szempillát, és rémülten próbálta a többi közé egyengetni, sikertelenül. Majd belenyúlt a vízbe, és nedves kezével helyes irányba terelte a kajla pillát, aki mindegy megköszönve ezt, hosszan nyújtózott a többi mellett. Elégedetten, nyugodtan felnézett, egyenesen a vele szemben gubbasztó kis alakra. Nem mintha látta volna, mert a hatalmas képzelőerővel megáldott lány előtt a világ legkülönbözőbb dolgai úsztak a levegőben; gyönyörű, napsütött mezők, - olyanok hogy egy jobb érzésű méh már rég sírna a gyönyörtől, ha látná - csodálatos bálok, ahol a kecses táncosok szépséges ruhákban lejtettek. Suhantak a szebbnél szebb messzi ábrándok, és ezerféle más dolgok. Egyvalami azonban biztosan nem volt köztük, nevezetesen egy apró sötét alak.

Ez az apróság egy hordón ült, vékony lábain sötét bőrcsizmával, fekete selyemnadrágban, égbolt-kék útköpönyeggel takargatva a nyakában láncon függő medálját. Hajának sajátos, ezüst színe szinte láthatatlanná tette vékony, teljesen fekete bőrű arcát. Kalapja, mely szintén fekete volt, sötétben, mint most is nagyon csekély lilás színben derengett. Szemei - a színüket nem lehetett pontosan meghatározni - metsző hideget sugároztak. Kisujján egy apró fémgyűrűt forgatott körbe-körbe. Az állán húzódó sebhelyet jótékonyan takarta el ezüst kecskeszakálla, melyet mindig nagy becsben tartott, dédelgetett, simogatott. A híres tanár, Gran Riservan, enyhe mocorgással kívánta szórakozott tanítványa figyelmét visszaterelni a tananyagra, majd – mivel e precíz mozdulatsor a legkisebb reakciót sem váltotta ki Keirából – hirtelen elhatározással akkorát vágott a rumoshordó oldalára, hogy Ő maga is beleremegett. Ezt a műveletet siker koronázta, a derék pedellus úgy húzta ki magát egy ültő helyében, hogy legalább ötven centisnek hatott, s ezzel időt adott a meghökkent lánynak hogy összeszedhesse magát egy kicsit.
- Nos kisasszony, lehet hogy hisztérikának fog tartani, de meg kell, hogy mondjam, régen fordult már elő velem, hogy nem figyeltek szerény szavaimra. Hm. Nem lelki fröccsként mondom, csak akképp hogy nyugtassam magam. Remélem, benn tetszik maradni majd a teremben, hogy végigülje jelentéktelen előadásom, vagy most azonnal fejezzük be? Nem, nem érdekelnek a kifogásai.

A formátlan köpönyeg lekecmergett a hordóról, majd odasétált Keira elé. Nem mindennapi jelenség volt, tanítványának nagyjából a combja közepéig ért, mégis olyan lesajnálóan tudott vele beszélni, hogy bármelyik merészebb szatíra-író elégedetten csettintett volna a nyelvével.
- Elnézést uram, én… én nem akartam, sajnálom – felelte a lány és elpirult.
- Ugyan, kérem! Nos, hol is tartottam?
Keira, ha lehetséges még az előzőnél is jobban elvörösödött.
- Igen, kisasszony, a sztázis-elméletnél. Mi is az a sztázistér?
Pirulás.
- Nos, a sztázistér az egyfajta nulltér. Mégis hogy juthat oda élő ember?
- Mágia útján?
- Hm. Egész jó… na, látja! Megy ez. És hogyan hozhatjuk létre?
- Nem hozható létre, csak megnyitható – próbálta összeszedni a gondolatait, keresve a hasznos szófoszlányokat – a nyitó személy köré épül a tér. Az anyag a százistérben nyugodtan mozoghat. A sztázisban még a legalapvetőbb mágiák aktivizálása vagy memorizálása sem lehetséges. A térben nem telik az idő, vagy annyira felgyorsul, hogy minden mást álló tárgynak érzékelünk. Addig maradhatunk a térben, amíg csak akarunk, aki nincs velünk az új térben, nála egy tizedmásodperc sem telik el. Majd, ha a teret bezárjuk, visszalökődünk a kiindulási helyünkre, függetlenül attól, hogy jártunk épp a sztázisban.
- Helyes. Szeretné látni?
- A sztázisteret?
- Igen.
- Jaj, nagyon!
- Remek. Akkor jól figyeljen! – a vén gilf hadonászott egy kicsit, furcsa szavakat kurjantott a tőle telhető legősibb tájszólásban, majd elvigyorodott. A szövegből Keira ezt vette ki:

„Londonban, sej! Van számos utca
És minden utcán van kocsma!”

Nyilván félreérthette. A kis törpe abbahagyta a hadonászást, és csillogó szemmel nézett fel tanítványára.
- Nos meg van elégedve?
- Hogyan kérem?
- Nyitottam magam köré egy sztázisteret, benn töltöttem tíz percet, majd visszatértem.
- De hát maga végig itt volt. – mondta a lány, megemelte a kezét, rábökött az apró alakra.
- Igen, maga is. De az Ön számára megállt az idő, míg én… - nem fejtette ki, mit tett az előző tíz percben, de a hegyes füle tövéig elpirult.

A lány valami furcsa ösztöntől vezérelve megigazította magán a ruháját.
-...Nos, az órának ezennel vége. Házi feladatnak adom, hogy tanuljon meg mindent a sztázisról különös tekintettel a fizikai tulajdonságait! Ezek nélkül a következő órán nem boldogul. Képzelje el, ha véletlen csak az egyik fele kerül át a térbe… A viszontlátásra. – Ezzel elsomfordált a katedra felé, de félúton megtorpant és visszafordult. Keira ült továbbra is, tekintete a semmibe révedt, nyilván megint elkalandozott a figyelme.
- Tudja kislány, maga éppen olyan, mint az anyja volt. Nem akartam ezt elmondani, az igazgató megtiltotta. Éppen olyan. Hm.
A lány felkapta a fejét és kérdőn meredt az apró jelenségre.
- Ismerte anyámat?

A törpe furcsa, kappanhangú nevetést hallatott. Egyáltalán nem illett a hideg tekintetéhez ez a fajta megnyilvánulás. Fogai szinte világítottak fekete ajkai között.
- Hogy ismertem-e? Nem. De tanítottam. És szerény véleményem szerint az ember csak akkor ismer meg igazán valakit, ha tud neki újat mondani, és a másik áhítattal figyeli minden szavát. Persze, ez nálam mindennapos jelenség, ugye… De mégis mit tehet az ember, ha világszerte ismert tanár? Hm. Nos, visszakanyarodva az édesanyjához… Elég jól ismertem, igen. Túlságosan szárnyaló eszme volt, szabadon akart élni, mint egy madár. Kötöttségek nélkül. Ő is itt tanult, ebben a neves intézményben. Csodálatos, igazán nagyszerű tehetség volt. De elszállt, mielőtt befejezte tanulmányait, és sajátos kutatásokba mélyedt. Tudja egy jó boszorkány úgy harminc éves koráig tanulja az alapvető mágiákat, majd további ötven-hatvan évig a saját lábán mindent megtapasztal. Innentől Ő maga dönti el, meddig akar élni, de ezt nyilván Ön is jól tudja. A tisztelt édesanyja úgy döntött, hogy nem létezik tovább, de ez csak az én álláspontom. Mások – akik persze jóval szerényebb tanári és értelmi színvonalat képviselnek, mint szerény személyem… úgy tartják, hogy egy egyszerű mágikus húzással eltűnt, és most bujdosik. Ehhem.

Keira felhúzta a lábait a székére, és átkarolta őket. Az utóbbi egy percben többet tudott meg az édesanyjáról, mint eddig egész életében. Suhantak körülötte a szokatlan gondolatok, de még inkább a kérdések. A kérdései, amikre eddig sosem talált választ, amik miatt olykor napokig nem tudott aludni. Ilyenkor ébren álmodott, nyitott szemmel, lelkét – mint egy burokba zárt gyöngyöt – a közönyösség pajzsával óvta, vigyázta, miközben nem létezett számára se nappal sem éjszaka. Ha valaki kirekeszt magából minden érzelmet, arra a világ idegenként figyel fel. És Keirában megvolt az a képesség, hogy ne nyíljon meg a külvilág felé. Hát most kérdezhet és remélhet, jogosan. Mégis, most, hogy elérkezett az alkalom, nem volt képes józanul gondolkodni, ajkai kiszáradtak az izgalomtól, és a több ezerszer végiggondolt kérdéssor, amit minden este percről percre végiggondolt, hirtelen a messzeségbe szökött, és előre megfontoltan elbújt agyának egy távoli szegletébe.

Egy kérdés volt csak, amit ki tudott nyögni…
- Mi… Miféle kutatásokba?
- Nos ezt mi sem tudtuk. Az iskola előtt sosem beszélt róluk, csak pár homályos utalást ejtett meg néha. Amit tudok, nem sok, elismerem, de elmondom Önnek. Az elképzelése az volt, hogy létezik egy tömény esszencia, egy hatalmas erő, mellyel a mágiát magát alakíthatjuk, nincs szükségünk varázsigékre, sem összpontosításra. Ilyenre még nem volt példa a történelemben. Aztán jöttél Te… Vagyis az édesanyád, ehhem… aki hitt a létezésében. És egyszer csak eltűnt. Nem adott életjelet magáról Pontosan húsz éve.
- De hát én pont húsz éves vagyok!
- Igen, Ön megszületett. Én történetesen ott voltam, láttam mi történt. Ehhem… Hm.
Az apró alak egyik lábáról a másikra állt szépen lassan, majd ezt a műveletet többször is megismételte.
- És?
- És most, ha nem haragszik ifjú hölgy, iszom valamit, mert teljesen kiszáradt a torkom.
- De komolyan kérdeztem.

- Én pedig komolyan mondtam. Segítene, kérem levenni azt a poharat onnan a legfelső polcról? Ah, köszönöm. Tudja igazi tengerészrum, szakértőknek való, mint amilyen én is vagyok. Hm. Igen, hol is tartottam?
- Hogy én megszülettem…
- Hm. Igen. – mondta, miközben szakértő módjára lehúzott vagy fél deci rumot – Emlékszem tisztán. Ön megszületett, és miután kihozták a szülőszobából az édesanyja magához hivatott. Igen, tisztán itt van előttem az arca, Ő is éppen olyan szép hölgy volt, mint Ön. Csak két dolgot mondott el nekem. „A lányom neve Keira. Emlékszik az esszenciára? Hát itt van…” Elmosolyodott és én mondom neked, és én mint mindenki tudja, sosem hazudok, édesanyád szó szerint kifakult. Szépen lassanként, áttetszővé vált, majd teljesen eltűnt. Nos, többet nem tudok. – s mintegy zárásképp fenékig ürítette a poharát.
- És… De hát hogy? Miért?
- Hm. Tudja kisasszony én sok mindent tudok, de még annál is többet… Sőt úgy gondolom… Hm. Nos mindegy, nem azért vagyunk itt, hogy az én szellemi nagyságomat csodáljuk. Hogy az Ön édesanyja miért tette azt amit neki… tennie… amit megtett, azt csak Ő tudhatja. És most nincs itt, hogy elmondja nekünk. Minket nem világított… világosított fel. – ismételt pohártöltés, majd az áttetsző ital eltüntetése következett. A szerény tanár nagy gyakorlattal itta a méregerős rumot, miközben egyre kisebb gyakorlattal ejtette a szavakat. Tudja ifjú hölgy, az édesanyját – mivel eltűnt – az iskola hivatalosan szököttnek nyilvánította, és így mindenki jól járt. De főleg az akkori igazgatónk. Nem volt kedve a törvény elé vinni az ügyet… Hukk – és ezzel a csuklással eltűnt, majd szinte azon nyomban megjelent a rumoshordó tetején. Olyan széles vigyorra húzódott a szája, hogy épp úgy nézett ki, mint egy nagy, fekete béka fonott, ezüstszín kecskeszakállal. Az ilyen békák a természetben meglehetősen ritkák. A hordó tetején kialakított apró nyílásból merített magának egy kis rumot – ami úgy a hatodik pohár lehetett, majd önmagát magasztalva, dicsérve, nekitámasztotta a hátát a... semminek.

Meglehetősen ritka volt az a varázstudó, aki képes volt egyszerre több mágiára is koncentrálni, és még ritkább volt az, aki mindezt iszonyú részegen is képes volt kivitelezni. Nem csoda hát, hogy a közeli faluban élő fiatal suhancok egyik kedvenc figurája is Ő lett…

„Törpe mágus, törpe bűvész,
Ő nem józanul nagy művész,
Részegen, már menni se tud,
Varázsol Ő mindig, s kész.”

Így rohangáltak a helyi vásárba a professzor úr nem kis bosszúságára. Ilyenkor gyakran napokra visszavonult, és saját kutatásaiba mélyedt, sokak szerinte a nevezetes borfajták emberekre (gilfekre) gyakorolt hatását kutatta, egyre nagyobb és nagyobb sikerekkel…

Jack Rabbit