Kávémesék: Orpheus

A férfi arra ébredt, hogy a fürdőszobában az asszony zuhanyozik. A nőnek ma korábban kellett bemennie, tárgyalása volt, ő azonban még egy fél órát lustizhatott. A vízcsobogás elhalkult és az asszony belibbent a szobába, hogy egy könnyű csókot adjon férjének. Az utolsót. A férfi szeretett volna felpattanni, hogy hevesen átölelje a nőt, de képtelen volt megmozdulni. Csak bénán feküdt és nézte, hogy a felesége kilép az ajtón.
Örökre.

- Mondd, Iván, működik ez a hipnózis?
- Persze, csak nem úgy, ahogy a kalandregényekben megírják. Mire vagy kíváncsi?
- Meg lehet oldani, hogy egy adott jelre, mondjuk egy szájpuszira az illető felpattanjon és szeretkezni kezdjen?
- Technikailag talán igen, de etikailag kifogásolható – válaszolta bizonytalanul az agykurkász.
- Miért?
- Senkit sem szabad a hipnózisban olyanra rávenni, amire ugyan lelkileg kész, de nincs meg rá az akarati szándéka.
- Azaz? Légy szíves mondd el érthetőbben.
- Nézd, sokáig voltál magányos, de ha kinéztél magadnak valakit, más módszerrel próbáld megadni neki az utolsó lökést. Mondjuk, vegyél neki inkább virágot, vagy vidd el vacsorázni. Vagy a kettő kombinációja. Arra, hogy valakit hipnózissal rávegyek valamire, annak két feltétele van: egy technikai és egy morális. A technikai az, hogy ő erre éber állapotban is kész legyen: egy civilt nem tudnék rávenni arra, hogy embert öljön, míg egy hivatásos katonánál ez nem okozna gondot. A morális dimenzió, hogy nem elég a lelki készség, hanem az is kell, hogy az illető tudatosan is meg akarja tenni azt, amire lelkileg alapvetően kész, például így tudnám gyógyítani az impotenciát. De ami ezen túl megy, azt nem tehetem meg.
- Dehogyis! – nevetett fel a férfi évek óta először. – Rólam lenne szó.
- Rólad? – csodálkozott el Iván. – Ilyen kéréssel még nem találkoztam a praxisomban. Meg tudom oldani, csak nem értem, miért van rá szükséged.
- Nézd, azért jöttem hozzád, mert nem csak a pszichiáterem, hanem a barátom is vagy, és nem teszel fel felesleges kérdéseket.
- Hát… Tudod, ha rosszul sül el, elveszítem az engedélyemet.
- Tudom, de bízz bennem, nem fogja senki sem megtudni.
- Rendben. De ma már lejárt az időnk. A jövő hétig ráér?
- Persze. És utána rendezném is a számlát.
- Nem kell, tudod, hogy hitelezek neked.
- Nyugodtabb lenne a lelkem.
- Ahogy jónak látod.

A férfi a vízcsobogásra ébredt. Elképzelte, ahogy a nő meztelen idomain végigfolyik a víz, ahogy végigszappanozza a testét… Ha fel tudna kelni, hogy meglepje a fürdőszobában, szerelmeskednének, és csak késve tudna elindulni. Ha… De csak mozdulatlanul feküdt, várva az utolsó, futó hitvesi csókot, hogy a nő végleg kilibbenjen az életéből.
Legközelebb, a harmadik alkalommal minden másképpen lesz, ebbe a gondolatba tudott csak kapaszkodni, mielőtt minden elsötétedett volna előtte, hogy egy másik valóságba repüljön.

Iván csettintésére ébredt fel.
- Készen is vagyunk?
- Igen. Nem tudom, ki lesz a szerencsés, akitől azt a bizonyos puszit várod, de hatalmas meglepetésben lesz része: egy pillanat alatt egy latin szerető karjaiban találja magát.
- Nem mondhatom el – mosolyodott el a férfi, - de hidd el, élet-halál kérdése.
- Majd egyszer elmeséled?
- Persze – hazudta a férfi. – Egyszer.



A hölgy a pult mögül gyanakodva nézte a férfit:
- Bocsásson meg, de meg kell kérdeznem a főnökömet is. A kérése meglehetősen szokatlan.
- Miért? Önök időutaztatással foglalkoznak, nem?
- De igen. Azonban szokatlan, hogy valaki harmadszorra akarjon visszamenni ugyanabba a tér-idő metszetbe.
- Kérem, értse meg – fogta könyörgőre a férfi. – Ez volt az utolsó találkozásom a feleségemmel, mielőtt halálra gázolta volna a busz. Ezért szeretném újra és újra átélni.
- Megértem, de felmerül a kockázat, hogy meg akarja változtatni a múltat, hogy ne haljon meg.
- De ez lehetetlen. Önök hivatkoznak arra, hogy csak a lelket repítik vissza az időben…
- Bocsásson meg, a politikailag korrekt kifejezés a tudat. Valóban, mi csak a tudatot helyezzük vissza a múlt egy meghatározott pontjára, egy meghatározott személybe. Ön mindent átél, mint a kiválasztott személy abban az időben, de csak, mint egy báb. Rákényszerül arra, hogy pontosan ugyanúgy viselkedjen, mint az a bizonyos valaki, ahogy mi nevezzük, a sorsgazda.
- Akkor miért aggodalmaskodik?
- Erről talán nem kellene beszélnem… - bizonytalanodott el a nő. – De kísérletekkel bizonyították, hogy néhány nap elteltével a tudat kezd harmóniába kerülni a testtel. Persze, nem kell nagy dolgokra gondolni, de néhány apró mozdulat, egy más hangszínnel kimondott szó is befolyásolhatja a történelem menetét. Gondoljon arra, mi történne, ha Napóleon hangja megremeg, amikor a katonáit csatába küldi. Ezért maximalizáltuk egy napban az időutazás hosszát.
- Én csak öt percet kérek.
- De a Turt-féle elmélet szerint, a harmonizációra rövidebb idő is elég lehet, ha valamilyen sokkszerű élmény éri az időutazót – ellenkezett a nő.
- Nem vagyok szakember, de öt perc szerintem ehhez akkor is kevés lenne. Már kétszer is jártam ott, láthatták a felvételeken, hogy semmi ilyesmi sem történt.
- Akkor miért olyan fontos önnek mégis?
- Mert ezek az utolsó percek, amiket a feleségemmel töltöttem. Az utolsó elpazarolt öt perc. A modern kor az elpazarolt időről szól, sohasem használjuk ki azt, amit a szeretteinkkel tölthetnék.
Csak akkor döbbenünk rá, hogy mit veszítettünk, amikor valaki meghal, amikor egy gyermek felnő, vagy elhagy, akiről azt hittük, életünk része.
A nő könnytől csillogó szemmel nézett a férfira:
- Azt hiszem értem, és engedélyezem az utat. Mikor kíván indulni?
- Most azonnal, ha lehet.

A férfi a vízcsobogásra ébredt. Pár perc múltán a nő elzárta a csapot, és belépett a hálófülkébe, hogy könnyű csókot adjon férjének. Olyan kötelesség ízűt, ami emlékezteti őket, hogy valahol mégiscsak összetartoznak, még ha nincs is benne sok érzelem. Azonban, legnagyobb meglepetésére, a férfi váratlanul átölelte és szeretkezni kezdtek.
Talán negyed óra is eltelt, mire ki tudott szabadulni a vad ölelkezésből.
- Te bolond, most miattad lekéstem a tárgyalást! – nevetett a férfira, még az átélt csoda hatása alatt.
- De a buszt is lekésted – mosolygott rá szomorúan a férje.
- Igaz is, most mehetek kocsival.
- Csak vigyázz magadra!
Hogy mit válaszolt az asszony, már nem hallotta meg; valamikor a jövőben egy technikus nem kis nehézségek árán végre összhangba hozta a teret és az időt és a férfit visszarepítették a múltból.

A cég, a „Gyilkolj Szabadon!” Nyrt kapujában már a rendőrök várták és időtörés vádjával azonnal őrizetbe is vették. Pere, az úgynevezett Orpheus-ügy, mivel precedens értékű volt, sokáig húzódott. Végül az időutazás szabályait jelentősen szigorították, de a férfit végül felmentették.

Első szabad estéjét egy üveg bor mellett, Ivánnal töltötte.
- Nagyon sajnálom, hogy így alakult, de köszönöm, hogy engem nem említettél meg a perben – kezdte a barátja.
- Én köszönöm, hogy segítettél. Nélküled nem sikerülhetett volna.
- Hogy mondhatod, hogy sikerült? Hiszen, igaz, hogy a feleségedet nem ütötte el a busz, de helyette autóbalesetben halt meg, ugyanazon a reggelen.
- Igen. Meghalt, ugyanúgy. Mégis, azt mondom, megérte.
- Miért? – csodálkozott el Iván.
- Mert el tudtam neki mondani, hogy szeretem, és úgy halt meg. Nem volt elpazarolt az a bizonyos utolsó öt perc.