Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
kortárs, epika, kispróza, elbeszélés, novella
Allen csak egy átlagos fiú, aki békésen él Stoneskeep szigetén. Egy nap viszont az árnyékvilág...
Utazni élvezet. Akinek van kedve hasonlítsa össze a javított változatot, az azonos című történettel....
kortárs, epika, kispróza, próza, novella, elbeszélés
-Néhány eszköz, ha szüksége lenne rájuk uram! Az inas ezzel felemelte a leplet. A kocsin egy...
Friss hozzászólások
Mátéka: Ne folytasd! Tele van helyesir...
2018-12-16 11:38
Gömec: Jobb, ha tőlem tudod meg, ha e...
2018-12-13 13:41
mozgi: Tele van helyesírási hibával.
2018-12-12 12:17
Károlyfi Károly: Köszönöm szépen! Örülök, ha cs...
2018-12-11 13:16
Gábor Szilágyi: Volt már cicus21 címmel!
2018-12-10 15:01
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

Kánikulai krízis

 
                                                      KÁNIKULAI KRÍZIS
 
 
A nyári kánikula, mintha egy hatalmas kályha, vagy vulkáni kürtő, vagy forrongó magma lett volna mely izzó, semmit, és senkit sem kímélő könyörtelenségével sújt le az áldozataira, úgy vette őt körbe álmatlan éjszakin át, és sújtotta, mint valami halálos bűn végelláthatatlanul. A hirtelen, bejelentés nélkül támadt nagy fényesség, mint egyetlen középpontba koncentrált atommagrobbanás lett volna állandó jelleggel, ahogy múltak a percek hevített, és égetett. Ilyenkor – ha nem vigyázott magára -, különösen délelőtt tizenegy és délután három között, úgy megégett a bőre, és szabályosan fölhólyagosodott, és megsebzetté lett szinte egész lénye, hogy szinte értelmesen gondolkodni is megszűnt létezni!
Most hirtelen – ki tudja milyen cél, vagy adott szempont szerint választhatta ki -, úti célját elgyalogolt menetelő ütemben egészen a régi Szerb Antal utca sarkán álló sarokra, melynek két égimeszelő, tölgyfakapuja fennen hirdette: Rektori Főhivatal! Idegeneknek szigorúan tilos a bemenet! – Tőle nem kellett igán se rettegni, se félni! A világ leggalamblelkűbb, legártatlanabb honpolgára volt ő egy személyben. A keskeny, kis töpörödött utcácskában a Főhivatal kapujával szemben ironikus módon egy Dante szobrot helyeztek el. Meglepő volt Vergilius nélkül ez a fajta középkorias párosítás, annál is inkább, mert éppenséggel a legfontosabb mondatot felejtették le a dicső, és bizonyára halhatatlan emlékezetű szobor talpazatáról: ,,Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!” 
Még jócskán benne járt a reggeli forgalom okozta sokkban, mert karórája tanúsága szerint épek hogy elmúlt kilenc. Mégis nagyon sütött, szinte Káin-bélyegekkel égetett a bombázó napsugár. Az ünneplőbe kivasalt, szépen patyolattisztaságú ing, az öltöny – amit nagy gondosság mellett egy finom úri, szabónál csináltattak, külön vizsgáztatási alkalmakra, és ami többek között valami ormótlan, egyenesen negatív Anti Dávidos hatást kölcsönzött egész megjelenésének, mintha meleget elnyelő anyagból készült volna, mert szinte beitta szabályosan a nap sugarait. Nem is a gyakorlatban rövid időn belől hirtelen jött hőség, sokkal inkább a koncentráció átmeneti, mintegy hézagos megszakítottsága, és pillanatnyi szünete dühítette. 
,,Vajon akkor is mindent fogok tudni, ha majd a próféta elé állok?” – s kínozta szabályos közökben a hőség, ami elől a kicsinyített erkélyek, és gangok is csupán átmeneti enyhületet és frissességet szolgáltattak. 
Kedvese csokoládé haja, és ártatlanságba vesző őzike-szeme lebegett előtte. Rohanni ennél az utolsó perceknél, avagy azon törni törhető buksiját, hogy az utolsó néhány tétel szövegét, még talán biztosan betanulja szinte fölöslegesség számba ment. Odaáll merészen, kihúzott, bátor testtartással kedvese elé, vagy inkább sokkal kézenfekvő, hogy letérdel, és szint vall, mint hősszerelmesek szoktak a mozivásznak kifeszített golgotáján. 
Úgy érezte, már szinte mindent elmondott neki - legalább is ami versekben kifejezhető, és megvallható -, csupán az elrejtett egzotikus felhangok, és csókok perzselő forrósága maradt egyelőre tisztázatlan kérdés! De hát, ami késik, nem múlik! Kedvese egy évvel fiatalabb volt nála, és így azt gondolta, hogy korban még passzolnak, és illenek is egymáshoz. Hogy az adott korkülönbség ekkor nem nyilvánvaló. Ez nagyon fontos szülői elvárásnak számított; ti. hogy, kedvese ne legyen nálánál öt-hat évvel idősebb, csupán legfeljebb egy-két évvel, így az a cirka egy év szinte meg se kottyant! 
Mint egy erősen verejtékező élő szobor megállt a bejárattal szemben, ahol az enyhe kereszthuzat, és az útjában fellépő légáram átmenetileg még enyhítette szenvedéseit, és várt. S mivel a kiszemelt, álomtáji kedves csak nem jött egyre toporgott, és a végén már maga is egyik lábát a másik után tornáztatta, kisebb, koncentrikus körökben emelgette, hogy kisebb, alig titkolt indulattal sietethesse az örökkévaló idő múlását.
- Hát szervusz, Tibikém! – köszönt neki egyszer csak hirtelen valaki, aki annyira ismerős volt, s mégsem tudta azonnal, és akkor rögtön beazonosítani. 
- Szervusz! – töprengett egy darabig. ,,Hogy is hívhatnak barackvirágom?” 
- Szia, na, felkészültél a nagy megmérettetésre? – faggatózott tovább. – Mert én már csupa hasznos és jó dolgot hallottam az öreg eminenciásról. 
- Hát, ami azt illeti… Én szinte semmit sem!
- Nem láttad a kis barátnődet? Igazam van? 
Hirtelen patakokban kezdett el csordogálni róla a hirtelen felgyülemlett verejték. 
- Nem, sajnos még nem futhattam össze vele! 
- Hát pajtikám ezt aztán sütheted, mert értesüléseim szerint ma meglehet, hogy nem az elsők között lesz, aki majd vizsgázni akar! – mondta ki a keserű ítéletet, és szemlátomást, mintha élvezte is volna, hogy ádáz nemtörődömséggel, és hányaveti közönnyel belegázolhat valakinek a lelkébe, akiről legfeljebb – kezdetben csupán annyit tudott, hogy versekkel hálálja meg azt, ha kedvesek vele, és önzetlenül segítőkészek. 
Az adott kedves aztán a Kecskeméti utca felől viharzott be az Egyetem tér felé, mint könnyen jött eső utáni huncutka szivárvány. Leplezetlen mennyország-mosolyát is, mintha öntudatlanul egyedül csak neki tartogatta volna. Elmosolyodott, azzal az őszinte, és bájos tisztasággal, amiben nem volt sem tetetett részvét a megtörtént dolgok miatt, sem pedig kicsinyes bosszúállás, mint amikor valaki mosolyog, és közben hátba szúrja a másikat. Könnyedén, mint egy pajkos, kis fecske fölszállt a járdaszegélyek sivár földalatti világából. 
- Szia, Tibus! Hát hogy vagy? 
- Én… Én… Én… Remekül! – ezt a pár alig hallható szót is mennyi erőfeszítéssel kellett kimondania, míg egyáltalán sikeredett. 
- Remélem készülgettél a soványka hétvége alatt? 
- Hát persze! És kegyed?
- Én is! – közelebb merészkedett, mint a számító emberek többsége, akik csupán érdekből cselekszik a jóságát, de részvét, és együttérzés nincs egy szikárnyi se bennük, belekarolt az időközben tökéletesen pirospozsgásan elpiruló, fülig szerelmes fiatalemberbe, és kedveskedőn, hogy senki közelben járó meg ne hallja belesuttogott a fülébe:
- Mit szolnál, ha veled mennék be elsőként vizsgázni? – S fogta magát, nem törődve semmivel és senkivel és egy mély, és belsőséges puszit csókolt almaformájú arcára, amitől annak csak még megveszegetett ütemben kezdett dobolni a szíve, mely halhatatlan zsarátnokként csupán csak érte lángolt.
- Nekem ez is megfelel! – most még azt sem foglalkoztatta volna különsebben, ha majd a vizsga után este a Dózsa György úti kollégiumban kibeszélték őket a barátnői. – De azért, ha esetleg megakadnék valamelyik tétel kidolgozásánál azért ugye még számíthatok rád?! – semmivel sem összehasonlítható megsebzett őzikeszemekkel bámult rá kérdőn, és a fiatalember dobbanó szívével máris azt érezte, hogy szerelmes és elveszett az önemésztőn fojtogató lángok között… 
Az ajtón belülről egy komorló, szinte ótestamentumi dübörgő, prófétás hang szólalt meg: 
- No, jöhetnek aki csak akar! 
A rektori főhelyettes volt, aki mellesleg, mint kulturális irodalompárti titkár valamikor a Szófiai egyetemen bolgár irodalmat is hallgatott; méghozzá eredeti nyelven, és aki valósággal rajongott a XX. századi színházért.
- Szerinted bemenjünk?! – aprócska hattyúkezeit gyengéden becsúsztatta a fiatalember karjai közé; kedveskedőn karon fogta. – Úgy félek! – csicseregte pacsirtahangján.
- Ne izgulj! Szerintem nem fog megenni! Még csak most lehetett ebédidő, és ilyen korban az embernek már sokkal lassúbb az emésztése! 
- Ez aztán a szellemes válasz! – gratulált. – Nem is gondoltam volna, hogy neked ilyen kitűnő humorod van! Elismerésem! 
- Mindig marad mellettem, és akkor nem lehet semmi baj! – ezt a kis biztatásfélét a hölgynek szánta, ám valójában saját magát próbálta megnyugtatni, mert verejtékekben csorogva tört rá a félelem. 
- Akkor mehetünk?! 
- Igen, persze!
Úgy léptek be a sötétséget árasztó, sötétbarna, ódon barnaajtón, mint ifjú házasok, vagy hősszerelmesek, akik hogy igaz, és rendíthetetlen szerelmük is igazságát bizonyítsák egymásért az életüket is képesek lettek volna feláldozni!
- Üdvözlöm önöket kedves kollegáim! – köszöntötte őket dörmögő tenorhangján a professzor. A szobán máris meglátszott, hogy igen-igen művelt értelmiségi ember lakja; a falon a töprengő Babits Rippl-Rónai és Arany időskori fényképe volt látható. A tölgyfaborítású hatalmas könyvespolcokon pedig különböző lexikonok, és szépirodalmi tanulmánykötetek halmazai, és fontosabb kéziratok is, melyek nagyobb, egyetemesebb igazságokról tanúskodhattak az avatatlan szemek számára… 
A professzor gyorsan kirakta a hatalmas, szintén tölgyfából készült, faragásokkal díszített íróasztalára a tételeket; mind a harminckettőt. 
- Akkor ki lesz az első? – kérdezte türelmesen. 
A fiatalember látván az ifjú hölgy kissé megszeppent tanácstalanságát és tétova hezitálását rögtön döntött, és belement az kikényszerített ,,játszmába”
- Ön aztán látom, hogy vállalkozó kedvű kedves barátom! Tessék csak! Húzzon egyet!
A fiatalember mivel balkezes volt ezért mindig csak azzal a kezével volt hajlandó húzni, amelyik kézre állt neki, mivel a jobbot ormótlannak és oda nem illőnek tartotta egy ilyen magasztos művelethez szinte mindig is. 
- Ne kapkodjon el semmit! – figyelmeztette bölcs hangon az öreg. – Nyugodtan várja ki a megfelelő pillanatot és húzza ki a tételét! – hátradőlt a bőrrel vastagon bevont, dönthető karosszékében és szinte élvezte a levegőben is jelenvaló bizonytalansággal megspékelt rettegés illatát… 
- A harmincas tétel! – mondta be a fiú a számot. 
- Igen! – az öreg felírta a számot gondosan a füzetébe, majd folytatta -, hát kérném tisztelettel ez Gárdonyi Géza: Az én falum című novelláskötetének részletes elemzését foglalja magába! Bízom magában kedves barátom, mert tudom Ön soha nem verne át, és hogy mindig készült! 
A fiatalember némán meghajolt kissé színpadiasan, mert az önbizalomhiányának ez most kiváltképpen használt, ha valaki már az első adandó alkalommal dicsérni kezdte. 
- Tizenöt percet kapnak; addig összeállíthatják a jegyzeteiket, és készülhetnek lélekben a megmérettetésre. – fűzte még hozzá mondandójához az öreg tanár. 
- Köszönöm szépen! – hátraslattyogott, és még le sem tette a kis irattáskáját, melynek szürkés, kopottas színe egyből elárulta; viselője sokban hasonlít egy pufók, szürke egérre, akibe azért szorulhatott néminemű tudatos élelmesség.
- Ne feledjék még van összesen tizenöt percük! – figyelmeztette őket éleselméjűséggel a prof. 
- Te tudsz mindent?! – tétovásodón érkezett a bal fülébe a suttogó válasz a hölgytől. 
- Miért kérded?! – fordult hozzá, bár alig nézett fel, hiszen a keze úgy járt fel s alá a papír hófehér lepedőn akár a motolla, vagy egy automata gép. 
- Igazán segíthetnél egy kicsit rajtam is! – finom gúnyolódásnak szánta ezt a kis megjegyzést, mégis a másikon egyből látszott, hogy egyszerre leplezte le és árulta el saját magát; hiszen arról volt szó, hogy bizonyos felkészültséggel rendelkezik – legalább is észbeli gondolatok bonyolult dolgaiban! 
- Kérlek, várj egy pillanatot!
- Az életemet is elvárom életem! 
A másik most olyan gyorsan és szaporán rótta cirkalmasan kaszáló, macskakaparásszerű sorait, hogy sokszor már azt sem igazán tudhatta, hogy valójában mit is ír; alig telt el újabb két- legfeljebb három perc, és már bizalmasan fordult oda hozzá; az öreg látszólag persze semmit sem vett észre! Nem lehetett pontosan tudni, hogy nem létező bajsza alatt vajon min mosolyoghat ennyire jókat; hatalmas aznapi kulturális újsághalmazát kinyitotta maga előtt, és a terjedelmes méretekkel rendelkező újságpapírost szándékosan úgy maga előtt tartotta, hogy a másik kettőt ne kelljen puskázáson tetten érnie, mint a leleplező mesterdetektíveknek! 
- Na, figyelj csak! Mi is a tételed? – odafordította a kis, nyomorult cetlit maga elé, hogy jobban láthassa. 
- Á! Vajda János öregkori költészete! Ragyogó! – örömteljes vigyorgás látszott máris az arcán, ami egyenértékű volt egy megkönnyebbüléssel! 
- Neked látom, ez kisujjból már megy! Nem akarsz esetleg cserélni?! – incselkedett a hölgy, mert időközben rájött, hogy nem biztos, hogy biztos a tudása; legalább is, ami a tételben foglaltakat illeti!
- Nem olyan ördöngösség! De ahogy látom a versmemoriterekkel is bajban leszel, és tudod a profnak herótja van attól, ha valaki nem tud tisztességesen legalább egy verset! 
- Ajaj! – sebezhető sóhaj hagyta el a hölgy szájfényes cseresnyeszínű ajkait. Látszott, hogyha csak feleannyi időt szánt volna felkészülésre, mint a tükör előtti cicomázásra esetleg könnyedén vette volna az előtte most hétmérföldesen tornyosuló akadályokat, és buktatókat! 
- Nem lesz semmi gond, csak próbáld vele elhitetni, hogy magabiztos és bátor kiállású vagy és strammul megállod a helyed, akkor nem lesz gond! 
- Kösz a jó tanácsot! 
- Ja, igen! – jutott gyorsan eszébe a tizenöt perc vége felé -, arra nagyon ügyelj, hogy lehetőleg a verscímeket is pontosan mondd ki, mert az öreg még azt hiheti, hogy csalsz! Sok sikert! 
- Neked is! Köszi! – ez már nagyon bizonytalanul hangzott, mert időközben kiderült, hogy a kishölgy szinte alig tud valamit az öregedő Vajda szerelmi költészetéről. ,,Vajon miről fog az öreggel beszélgetni? – suhant át az agyán. Elvégre a kollokvium egyfajta nyugodt beszélgetést jelent és nem szándékos megmérettetést, vagy vizsgát!” 
A fiatalember kissé tétován felkelt a kényelmes bőrgarnitúrák fogságából; bíborszínű nyakkendőjét megigazította, ami időközben enyhén összegyűrődött, és most sokkal inkább egy túlságosan is elfoglalt újságíró benyomását keltette és nem egy vizsgázó diákét! 
- No, hadd hallom csak? Nagyon kíváncsi vagyok az Ön feleletére drága kollega! – az újság lapjait kellő gyors gondossággal hajtogatta össze és félretette az asztalán, ezzel is szándékosan némi késeltetett időt hagyva a másiknak, hogy fejében összeszedegethesse még rendszerbe megmaradt gondolatait! 
- Az én tételem Gárdonyi Géza: Az én falum című novelláskötetének elemzése! – jelentette ki egyszerű üveghangon. Mintha egy elzárt szobában lett volna most, ahol az echósított hangok szándékosan elhaltak a fojtogató csendben, hiszen senki sem hallhatta őket! 
- Hát ez pompás, pompás! Halljuk! – lelkendezett az öreg, mert már most kiderült apró emberi gesztusaiból is, hogy Gárdonyi is az egyik halhatatlan kedvencei közé tartozik! 
A fiatalember szándékosan tetetett önuralommal kezdett a hosszadalmasnak ígérkező beszédbe: gondolta időt spórol a fiatal hölgynek, akibe a füléig belezúgott, csak nem merte szívét vallomásra bírni. Az öreg szívélyes meghittséggel és türelemmel hallgatta, és hogy helyeslésnek nyomatékot adhasson párszor bólogatott, így bíztatva a megszeppent, bátortalanodott másikat, hogy amit mond az még jó! 
- … És nagyon érdekes, hogy Gárdonyi néptanítói élményeit is a lehető leghívebben örökítette meg ebben a kis kötetben! Különösen akkor, amikor a kisgyerekek rorátéra mentek! – s eszébe jutottak azok a tanulmánykötetek melyeket az idős professzor írt, mert sok társától azt hallotta, hogy sok tekintélyes embernek kiváltképpen imponál és hallatlanul a legjobb benyomást kelti, ha olvasták az írását! 
- És Ön szerint drága kollega mit jelent a roráté? – kapta fel a fejét a mondat közben az öreg. Nem lehetett tudni, hogy szándékosan kekedzkedik-e vagy csupán újabb célpontot keres? 
- Hát… mivel a gyerekek hajnalban keltek útra az iskolába valami hajnali dolog lehet! 
Az öreg látva a szomorú tanácstalanságot hirtelen másra terelte a szót: 
- Mondja csak kedves kollega úr? Tanult Ön latint? 
- Sajnos nem!
- Hát ez helytelen, de megpróbálok magán segíteni! – az öregen is látszott, hogy mélységesen elgondolkozik azon, hogy vajon mit is tanulhatnak a fiatalabb szamárgenerációk a mostani tanintézmények padsoraiban, ha még egy egyszerű latin kifejezéssel sem tud megbirkózni?! 
- Hát, ha hajnalban mentek a rorátéra, és csak utána iskolába, akkor? – emelte fel kérdőn szinte teljesen ezüst-porcukrozott szemöldökeit az öreg. – Akkor hova mentek a kisdiákok iskola előtt?
A másik rögtön érezte, hogy ebben a mindent eldöntő végső kérdésben lehet a válasz lényege, és ha most erre rosszul válaszol, az legalább két jegy levonást érhet! 
- Bementek a templomba melegedni, mert, ahogy Gárdonyi is írta olcsó kalucsnikat, és csizmákat kaptak, amikbe könnyen becsordogált a hólé, és hamar át lehetett fázni benne!
Az öreg jókat mosolygott a feleleten, hiszen ekkora leleményességgel ritkán számolt hosszú negyvenéves pályafutása alatt: 
- Frappáns és egyszerre nagyon szellemes válasz drága barátom! Tetszik nekem a gondolkodása! De mit is jelent már végre az a roráté? 
A fiatalember torkán érezte a fojtogató hhérkötelet, mely egyre szorosabbra kezdte húzni és ostromolni a gigáját; szinte már alig kapott levegőt a tanácstalanság levegőtlensége fojtogatta! 
Hosszú, állott homály és csönd telepedett rájuk; az egykor remekül indított felelet – most érezte csak hamar megfeneklett. 
- Enyje, enyje! hát drága barátom! Most mit is kezdjek magával?! – vakarta meg őszes üstökét az öreg, mert csöppet sem szerette volna egy ilyen mindig őszinte és remek diáknak elvenni a további lelkesedését a hivatástudatától.
- Hát a hajnali imádkozás! – mondta meg a választ! Azt érezte, hogy saját maga legalább annyira feszült, és türelmetlen, mint most tanácstalan szomorúságában a másik. 
- Ajajaj! Hát most mi legyen?! – előtte ott volt már kinyitva a leckekönyv fekete borítója: mintha a halál könyvét szorongatta volna a kezében a prof rendelkezve élet és halál között!
Kipattintotta régimódi típusú kerámiahegyű tollának a fedelét; tűhegyes volt a toll hegye; olyan cirkalmas betűkkel írogatott bele akárcsak a diák a maga papírját, amit az öreg első ránézésre alig tudott csak épek hogy kibetűzni a jelentős helyesírási szarvashibáktól, és elírásokról már nem is beszélve, amit a diák figyelmetlen izgalmában csak ejtett!
- Hát kedves kollega! Amit elmondott azt jóra értekeltem, és írtam Önnek egy kis dicséretet is, ha megengedi! – vaskos enkidu-kezekkel adta át az indexet. Hatalmasnak látszó, bölcs ótestamentumú alakja kinyúlt az asztal mögül; felállt, és a fiatalember legnagyobb meglepetésére kezet rázott vele csak annyit mondott:
- Igyekezzék minden időben az emberségét megőrizni, és csak az ajtón kívül nyissa ki az indexét! – azzal útjára bocsátotta. 
A fiatal hölgyet sem kellett sokáig váratni; most ő következett és hála bámulatosan briliáns emlékezőtehetségének olyan szépen ízes nyelven mondta el a Vajda-féle szerelmes verset, hogy az öregnek majd belefacsarodott a szíve, míg hallgatta, és a hölgy által elképzelt vereségből is legalább egy elégséges szintig ki tudtak sütni valami elfogadható érdemjegyet is!       
 
Hasonló történetek
3068
Felöltöztették este feketébe a lányt, esküvői díszeket festettek arcára és kezére, felékszerezték, fején a kendőt ezüst pánttal fogták oda, nyakába arany láncot akasztottak, ujjára égköves gyűrűket adtak, derekát arannyal átszőtt övvel díszítették, és lábára selyem szandált húztak. Aztán az asszonyok elénekelték neki a menyasszony dalát...
2384
Éhséggel merült álomba ismét.
Képekért könyörgött, útért – bár imája névtelen volt, s valahogy olyan, mint a fel nem adott fenyegető levelek.
Mindaz, ami ébredéskor megmaradt, forró benyomások izzadtsága volt csupán. Képek, melyek eleve a fikció részei. Olvasta tán őket...
Hozzászólások
Még nincsenek hozzászólások
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: