Kakaós csiga

Egy hatalmas kakaós csigát majszolt. Kipirosodott arcocskája csupa maszat volt. Nagy, barna szemeivel rám nézett. El kellett volna fordulnom, de nem tudtam. Némán bámultam. Már nem evett, ő is rám figyelt. Arra gondoltam, hazaviszem, megfürdetem, megetetem, kakaóval kínálom, és meleg ruhát adok átfagyott testére.
De rossz szagú és mocskos volt. Ráadásul magyarázkodnom kellene otthon. Na, meg aztán reménytelen próbálkozás lenne. Néhány órányi szeretetnél nem adhatnék többet. Nem tudtam mit tegyek. Ő még mindig engem figyelt. Nem tudom mit várt tőlem. Vigaszt, szeretetet, netán reménységet? Hidegtől kipirosodott kezecskéjével felém nyújtotta a körberágott süteményt, és fejével biccentett: Vegyél belőle! Tétováztam. A csiga hideg volt, a fiú már mindenütt beleharapott, talán már a földet is ,,látta". Ő még közelebb nyújtotta. Nem tehettem mást, csippentettem belőle. Alig hallhatóan megköszöntem, és ránéztem. Mosolygott, és tovább falta a csigát. Már nem nézett rám. Pontosan tudta mi következik. Én elmegyek, ő itt marad. Mindig, mindenki ezt teszi vele. A rendesebbek odadobnak elé egy húszast, a közömbösebbek, arcukon undorral, a másik irányba fordulnak.

Indulni akartam. Már nem foglalkozott velem. Csak tömte a fagyott csigát a szájába. Hirtelen dühös lettem a szüleire, a hideg télre, az egész világra. Letekertem a sálamat és ráadtam. Végre rám nézett. Értetlenül állt előttem, majd átölelt egy percre és elfutott. Észre sem vette, hogy a csiga a földre esett. Ahogy egyre távolodó alakját néztem, már engem is rázott a hideg.

Másnap este visszamentem oda, ahol először találkoztunk. Nem találtam ott. A csigát sem. Régen belepte a hó.