In memory

Szeretnék egy frappáns kezdést, de csak közhelyek jutnak eszembe. Néha azonban nem lehet mit írni, csak egy közhelyet: az élet kiszámíthatatlan. Furcsa, mert éppen ma, két éve ezen a napon ültem le a gép elé és írtam az első írásomat ide. Furcsa, mert akaratlanul, tervezetlenül olvastam ma újra azt a bizonyos In memory című szöveget. Furcsa, mert az eltelt két év alatt minden gyökeresen az ellenkezőjére fordult aztán megint vissza.

Ahhoz, hogy ezt bárki megértse érdemes elolvasni In memory című történetemet, amelyet még "ír" néven készítettem. Aznap, mikor megírtam, álmodtam egy lányról, vagy inkább csak egy érzésről, amely álmomban testet öltött. Ma is emlékszem arra a melegségre. Kusza emlékeim közt matatva jövök rá, hogy akkor már ismertem azt a lányt, akiről álmodtam. A barátnőm lett. Eddigi életem legszebb két évével és legiszonyúbb két hónapjával ajándékozott meg. Katának hívták.

Két gyerek találkozott akkor, azon az áprilisi napon. A fiú időtlen idők óta egyedül volt, szeretetre vágyott, a lány pedig annyi rossz után kereste azt, aki kárpótolja mindenért. Romlottak voltak, mint mindenki, de szeretni akart valakit. Kata elvesztette az édesapját. A férfi rákos volt. Kapcsolatunk mesébe illően indult. Minden tökéletes volt, ebben a zavaros világban. A kapcsolatunk túl élte az első nyarat, aztán hozzá költöztem. A kövér szerencsétlen fiú lefogyott 30 kilót a lány kedvéért. Színészképzőbe jártam. Egyszerre végeztük el az iskoláinkat, ő az érettségit szerezte meg 2008 nyarán én pedig a színész végzettséget.

Mesélhetnék arról a két évről, de nem tudok. Amikor egymásra találtunk azt mondtam, hogy végre felébresztett egy hosszú álomból. Amikor végzett velem, azt mondtam, visszaaludtam. De próbálok hinni benne, hogy csak most ébredek igazán.

Tönkre tett. Az anyja. És ő. Először én fosztottam ki őket, aztán ők engem. Én elvettem apránként a félretett pénzüket, cserébe az anya elvette tőlem a lányt, a lány pedig két lábbal tiport a sáros földbe. Az okokat megértethettem, de a tényeket nem ferdíthetem el. Loptam. Loptam, mert szegény voltam. Elvettem a félre tett pénzükből apránként, míg el nem fogyott. Hol étteremre, ha szeretett volna menni, hol drága ajándékra karácsonyra, hol mozira, randira, ruhákra neki. Mert szegények voltunk mindannyian. A szüleim az első perctől gyűlölték őket, mert az anyja pénzéhes volt. Ez is tény. Ott szúrtam neki, ahol a legjobban fájt. Persze naivan azt gondoltam, hogy azáltal, hogy a pénzt elveszem, csak segítek a kapcsolatunkat életben tartani. Mert neki adtam. Szerettem, és láttam, hogy mi mindenben szenved hiányt. Arra gondoltam, hogy később kamatosul visszaadom ismét. Persze...

Két éve éltünk együtt és bizonygattuk egymásnak, hogy sose lesz vége. Kata inkább magának bizonygatta, én biztos voltam magamban, de kételkedtem benne. Hiszen nem vagyok kigyúrt, kopasz, gazdag macsó. Reménykedtem, hogy a szeretet elég lesz, de a végére éreztem, hogy csak áltatom magam. Aztán kiderült a lopás. Összeomlott minden, de Kata kitartott mellettem, és szeretete legmelegebb bugyraiban fürödhettem, pedig az övé volt a pénz. Az anyja szemében halott voltam. Nem számított, mert tudtam, hogy szeret a lány, ez mindent bizonyít. Szeretett. Még két hétig, és kijelentette, hogy mégse bírja elfogadni, és szakított. Eljött a pokol. Találtam egy munkát, egy hatalmas szórakozó hely magányos gondnoka lettem. Kialvatlanság, éhezés, teljes magány. 5400 négyzetméteren bolyongtam a sötétben. Elmém legbűzösebb mélységiben az őrület határán libegtem. Hangok szűrődtek a falakból, a több száz éves épület megelevenedett. Börtönöm lett. A valóság egybemosódott a káosszal, ami az agyamban volt. Beszéltem a falakhoz, üvöltöttem meztelenül a szobámban, vertem az ajtókat, kitörtem üvegeket és ittam. Elmondtam neki, hogy ebbe bele halok. És talán először őszintén mondtam neki, hogy szerettem.

Aztán minden ismét jóra fordult. Újra egymásra találtunk. Boldog voltam még két hétig. A szakítás valóságosan sosem történt meg másodjára. Tudtuk mi kimondatlanul is. Két héttel azután, hogy őszintén rájöttem, mennyire szeretem vidékre kellett utaznom szüleimhez. Ő nem jöhetett, mert nem kedvelték egyáltalán. Én diplomáciai utat tettem. Könnyes szemekkel mondtam el nekik, hogy mennyire szeretem a Katát, és ő mennyire szeret. Tökéletlen vagyok, de minden hibámat imádja, és én viszont. Édesanyám szemében kibuggyant egy könnycsepp. Ritka dolog ez.

Ezzel párhuzamosan Kata elment egy szórakozó helyre. Amíg én magamat is meghatva ecseteltem szüleimnek Kata iránti szerelmemet, ő táncolt, nevetgélt és csókot váltott egy fiúval.

Nem mondta el. Másnap utaztam vissza Pestre, az én 5400 négyzetméteres kaszárnyámban. Éjszaka felhívtam, hogy elmondjam azt, amit eddig nem voltam képes őszintén: megváltozom, miatta akarok jobb ember lenni. Nem is tudtam akkor, hogy mennyire meg fogok változni.

Éreztem a hangján, árnyalatnyi rezgések voltak a hangjában. Tudtam, hogy valami baj van. Nagy nehezen elmondta. Csak annyit kérdeztem: szereted? "Nem tudom."
Ekkor szakadt meg a kép.
Megköszöntem, hogy elmondta, megnyugtattam, hogy semmi baj, nagyon szeretem.
És jött az iszonyat. Meghaltam belül. Zombivá változtam. Elhagytam magam. Nem voltak határok. Az üvöltözések hangosabbak lettek, a tombolás elviselhetetlen. A magány elképesztő. Senki nem volt, aki meghallgatott volna, mégis mindenkinek elmeséltem: Krisztián. Volt barátnője, mégis az én boldogságom kellett neki, gazdag volt, mégis az én gazdagságomra áhítozott. Boldog volt, az én boldogságomat lopta el.

És Katához voltam kötve. Maradt köztünk egy híd, ami nem omlott le. Ráadásul tartoztam neki pénzzel. A felét már kifizettem, de a többi nehezen akart gyűlni. Megtudtam később, hogy az anyja bíztatta, és ő nem tudott ellenállni. Azóta két hónap telt el.

Az első időben nem beszéltem vele. Kiléptem a munkából egy ürüggyel. Belemerültem az alkoholba. Füveztem, hogy el tudjak aludni. Ennek hatására kerültem ki a társulatból, amibe oly nehezen jutottam, és régi álmom volt, hogy bevegyenek. A vodka fél literben ment naponta. Sok pénz. A cigi két dobozzal. Még több mínusz. Visszahíztam. A fogam kitört. Ápolatlan voltam, torzonborz szakáll, hosszú haj. Aztán meguntam. Az a fájdalom, amit az első szakításkor érez az ember, borzasztó. De ez nem egy egyszerű kapcsolat volt. Az első kapcsolatom, amelyet két év együttélés követett. A Legnehezebb évek voltak és a legszebbek. Nem zárultak le soha. Megtévedtem. Szem elöl vesztettem a tényt, hogy szeretem, és segíteni akarom őt. Ismét felvettem a kapcsolatot vele, két hónappal a szakításunk után. És élveztem a hangját újra hallani. Rájöttem, nem érdekel semmi, csak hogy szeressem. A születésnapján egyedül maradt. Az új pasi edzeni ment, anyukája elutazott. Egész nap telefonon beszélgettünk. Elsőként énekeltem el neki, azt a bugyuta dalt, amit szoktak énekelni: "Ahány csillag van az égen, ahány fűszál van a réten, annyi áldás szálljon rája...". És küldtem ajándékot. Rengeteget. Többet, mint azelőtt bármikor. Csak azért, hogy amikor felhív, halljam a hangját és azt az őszinte gyermeki örömet.

Gyűlölöm. Gyűlölöm, hogy kiégtem. Hogy ajándékot kell küldenem, hogy halljam annak az embernek a hangját, akit a világ legjobban szerettem. Gyűlölöm, hogy ezt át kellett élnem. Gyűlölöm, hogy ezt tette, és gyűlölöm azt az embert, aki miatt történt. Gyűlölöm az anyját, amiért biztatta. Gyűlölöm, hogy elhíztam megint. Gyűlölöm magam és gyűlölöm őt.

Aztán ez is elmúlik. Nem hívom fel többet. Lassanként utalom a pénzét vissza, alig várva, hogy többet ne is kelljen hallanom róla. Egyedül maradok, végleg. Olykor éget a bizonyítási vágy, hogy fel tudok még állni, de sokszor érzem, ezt csak önámítás. Nem foglalkozom túl sok mindennel. Magammal a legkevésbé. Próbálom meglátni minden lányban azt a lényt, akit úgy tudok szeretni ismét, hogy akár a szeretteimet is feláldozom, csak haja szála ne görbüljön. Már-már sikerül, amikor a gondolataimba furakodik ismét, hogy többet soha. Nem adom oda senkinek, soha azt, ami én vagyok.