Hogyan legyél motivált egy kapcsolat után ?

Rólam

A nevem Staysli Danari. Minden akkor kezdődött mikor egy furcsa, kíváncsi fiú üzenetekkel kezdett el bombázni. Akkor még nem gondoltam, hogy ő lesz életem első szerelme. Kezdjük a legelején. De, hogy mindent megérts először meg kell ismerned engem és őt is. Egy kis Alföldi faluban élek. Nem nagy környék és még a könyék kis részét sem jártam be nap, mint nap. Mindig csak iskoláig és buszmegállótól házam ajtajáig fordultam meg itt. A faluba sosem mentem ki igazán. Talán ez kis rávilágítást nyerhet arra, mennyire szerettem ott élni. Mindennap tanultam gőz erővel, de a nagy álmom nem teljesen az volt, amit csináltam. Pff!! Gőzerővel? Na, az túlzás, de mégis osztály első voltam. A lényeg, ami lényeg, egy érzékeny srác voltam, aki igyekezett felfedni belsője s lelke mélyének rejtelmeit. Érzelmes ember voltam. Persze ez nem véletlen, ha azt nézzük, hogy édesanyám nevelt fel. Igyekeztem nem mutatni erről semmit a külvilág felé. Elitélést és hibáztatást láttam, ezért inkább nem mutattam ezt az oldalamat. Általánosban én voltam a tipikus stréber gyerek, aki így, úgy, de megszerezte a jó jegyeket. Akkor még nem tudtam, hogy létezhet olyan élet, amit már évtizedek óta vágyaimként elnyomtam magamban. Alapvetően imádtam az embereket és még most is nagyon szeretek emberek gondjaival és lelki problémáival foglalkozni. Szerettem ezeket kielemezni, támaszt nyújtani és valami jó tanáccsal ellátni, aki épp utam keresztezte. Olyan gyerek voltam, akinek a szülei mindig azt mondták: „Az okos ember más hibájából tanul!”. Bár, ha megvizsgáljuk pontosabban ezt az állítást és alkalmazzuk, tehát levesszük a tanulságot más hibájából és azt beleépítjük az elménkbe, akkor mi ennyivel már úgymond okosabbak leszünk (feltéve, ha jók a meglátásaink és a következtetéseink). Erre megint csak azt kaptam vissza, hogy nem valódi a tudás, amit birtoklok. Pedig, ha nyitott szemmel jár az ember, én úgy gondolom, könnyen eltanulunk más emberektől egy csomó mindent, akár hibákról legyen szó, vagy épp bármiről. De ez így elég ellentmondásos nem gondoljátok? Akkoriban sokat olvastam. Annak idején már eléggé benne voltam a könyv világban bár az még csak a kezdet volt. Szerettem a természetet, imádtam kint lenni a szabadban és szerettem fényképezni. Elég emocionális embernek írnám le magam. Mikor kint voltam és valamelyik hobbimat űztem a sok közül, mindig elfogott az a nosztalgikus életfilozófiai hangulat. (mondja ezt egy tizenéves) Szerettem a drámákat és a verseket én is gyakran írtam. Egy ideje már nagyon foglalkoztatott az elmém és az emberi agy működése. Nem bírtam visszafogni már a helyzetet. Amit 16 évig elzártam magamban most szabadjára engedtem. Mint egy démon, ami ki akar törni.(Bár én mostanában már azt vallom inkább ördög. Mit gondolsz az ördög lent a pokolban egy csomó rossz akaró emberrel körbevéve heteró? A nagy forróságban és tűzben? Hát persze! Épp erről árulkodik a nagy farka és az, hogy lángoló trónon ül, a rabszolgákat pedig a fenyítőeszközével traktálja. De ez csak az én szubjektív meglátásom.) Sosem hagytam neki utat a legkisebb apró jelnél is igyekeztem mindig mindent csírájában elfojtani. És hazudtam magamnak. Igyekeztem szem elől téveszteni, mintha nem is létezne az-az érzés. Nem akartam elismeri a létezését. De a „szomorú” igazság, amire idővel rá kellet jönnöm, hogy ez nem megy így tovább. És akkor jött ő! Egyszer csak váratlanul betoppant az életembe. Nem számítottam rá. Minden egy üzenettel kezdődött:

T: „Szia! Van kedved beszélgetni?
Láttam a képet veled és a haveroddal! Nagyon szimpatikus lettél.
Gondoltam bejelöllek.”- írta a fiú.
És ezek után minden megváltozott.


Minden itt kezdődött, a cheten és a szívemben
Ő volt „T”. Eleinte egy átlagos srácnak tűnt, aki kellő távolságot meg tartva idegen létére, tapintatosan próbált kapcsolatot felvenni velem. Normálisnak tűnt, tényleg! A róla hallottak alapján, minden, amit csak meg tudtam róla, egy normális embert festet le előttem a képzeletem. Csak legyintettem rá. Mondtam: „Hát akkor most van plusz egy ismerősöm. HŰHA! ”
Remélem, a szarkazmus kilátszik.
De aztán valami egészen különös vette kezdetét. Miután pár infót váltottunk egymás között, elég érdekes jeleket küldözgetett nekem. Már elég furcsán éreztem magam. Egy tőlem pár évvel idősebb gyerek,(ha úgy nézzük egy felnőtt korú) mit akar egy ilyen kis nyikhaj 16 éves sráctól, mint én? Nem tudtam hova tenni. Annyi viszont szilárdan bent volt a tudatomban, hogy ő 18 éves, egyik legjobb barátommal közös ismerősünk (Finoman megjegyezném, akkor már a legjobb haverom is érdekes hangvétellel és felettébb kényesen beszélt erről, mintha nem akarná a srácot a szememben már az elején beégetni. Na, mindegy!).
Annyit tudtam még róla, amit a közösségi oldala elárult, ami mindössze annyi, hogy szereti a zenét. És ennyi! Ez volt minden információm. Na tehát elég furán kezdett el velem társalogni:
- Kérdezhetek valamit „D”?
- Hát persze, kérdezz bátran!
- Neked mi a véleményed a melegekről?
- Nekem semmi bajom velük.
- Akkor jól van.
És ez utána kelleténél jóval több hangulatjel, amik azt tudatják velem, hogy ő mennyire el van pirulva… Húha!
Eztán nagy csönd tombolt a Chet-en. Hát mi a fene?! Tán nem meleg ez a gyerek?!
Vagy ez most mit akar jelenteni?
Persze alapvetően semmi bajom a melegekkel. Ők is emberek. Nem tudtam erre mit mondani.
Aztán teltek a percek órák, s majd eltelt jó pár óra. Írt!

„Csak azért, mert én meleg vagyok.”

Köpni-nyelni nem tudtam. Bár arra már nem emlékszem pontosan, hogy ezt így kerek perec leírta-e nekem, de az biztos, hogy ez kétségeket nem rejtegetett. Valamit írt, amiből egyértelműen értetődő volt a dolog.  De ez a tudatomban innestől kezdve benne volt. „T” meleg. És nem is akármilyen.         A továbbiakban csak csacsogtunk világnak és gyűjtöttük a másikról a helyén való információkat. Megismertük valamennyire felszínesen egymást. Aztán már találkozót akart és valami csoda folytán belementem. Úgy éreztem bizonytalan lettem. És megszólalt valami belső hang, hogy lehet, játszanom kellene. El kezdtem valami szerelmi szálon spekulálgatni. Ha már az élet egy játék.
A haverokkal, barátaimmal és kapcsolati dolgaimmal együtt az életem egy szégyen volt. Nem csak a párkapcsolataimban, a barátaimmal és a barátkozással voltak problémáim. Lelki gondokkal küszködtem, amire senki nem tudott gyógyírt. Persze én lettem a végén a megoldás. Tapasztalatlan voltam és még nem volt komolyabb kapcsolatom senkivel. Valami azt súgta, miért nem teszed magad próbára? Hisz szerelmet egyszer sem éreztem még. Én kis eszetlen úgy gondoltam, hogy ugyan miből gondolom én azt, hogy én csak heteroszexuális lehetek? Hisz semmi oka nem volt, ami mellette vagy ellene lett volna. Csak annyi volt, hogy engem heterónak neveltek. Eljátszottam a gondolattal. Ugyan mire alapozom meg hogy? Viccelődés képpen szántam én ezt magamnak is. Aztán lett ebből egy kapcsolat. Hát nem vicces?
Benne éreztem magam a játékban. Akárcsak, mintha egy színházba csöppentem volna. El akartam dönteni.  És az érdekes az, hogy erről az adott időszakról, ami történt nem igazán maradt meg emlékem. Igazán semmi. Hogy miért mentem érzelmileg ebbe bele? És mi volt az, ami ellentmondott a megszokott önkontrollnak, ami azt súgja, úgy sincs értelme teret adni a „ferde hajlamomnak”?
Nem tudom. Talán elegem lett és úgy éreztem most már nem hallgatok másra csak magamra és az érzelmekre. Vagy talán a kíváncsiság és az, hogy mennyi elképzelésem volt férfiakról már az előtt is.
Félve-félve igazából hitegettem „T”-t és először, amikor találkoztunk, amint megláttam egy szimpatikus fiút láttam magam előtt. Azonnal elnyerte a tetszésemet. Még ha nem is volt hibátlan. Így tetszett!  Ugyanakkor kétségbe estem és megijedtem azoktól az érzésektől, amiket magamban elkezdtem érezni.(Az hogy szimpatikus és a többi dolog, mind szokatlan volt. De nem kellemetlen, hanem inkább ijesztő.) Teljesen bolondnak tartottam magam. Azt hittem én ezt az egészet hipnotizáltam magamnak. Már mindenfélét hazudoztam össze vissza magamnak. De nem így volt. Persze a vágyak és érzések erre rácáfoltak. Ez nem hipnózis. Egy embert arra, amit nem akar, nem lehet rábeszélni. SOHA! Ez nem gondolati alapon működik. Azok a fantáziálások gyermekkoromban, amiket elfojtottam. Minden gyermekkori frusztrációm, amit magammal műveltem kezdett értelmet nyerni. Teljes kétségbeeséssel és zavarban volt az egész agyam és a testem. Akkor most mi történik az én fejemben? Most tényleg meleg lennék? Olyan érzéseket kezdtem el érezni, amiket lány még belőlem nem váltott ki belőlem, soha! Ettől, még jobban megijedtem, de valahogy mégsem érdekelt az, hogy más mit szólna, ha ez rólam kiderülne. Magamra koncentráltam. Ki akartam deríteni, mi zajlik bennem? Tudni akartam a válaszokat. És azt, hogy annó, az a sok gondolat és fantázia mind valódi érzések és ösztönök alapjai lettek volna? (Hát persze hogy azok voltak.) Hát ki gondolta volna? A teljesen hetero gyereknek rá kellett jönnie, hogy vannak benne megmagyarázatlan érzések és nem is annyira egyértelmű ez a dolog, mint gondoltam eleinte. Aztán a találkozó lefújása után, „T” nem örült neki, hogy így elrohantam az események elől. Arra az időre nekem bájolgást, huncutkodást és csókokat ígért. Hát én persze akkor ugyanúgy játszottam a szerepem mintha minden a rendben menne, de teljes feszültségben voltam. Nem tudtam, hogy most játszom a szerepet, hogy hazudok-e neki vagy sem? Teljes káosz uralkodott a fejemben. Persze akkor már nagyban a képeit nézegetem és romantikusan gondoltam rá. Nyálaztam minden képére. Amiktől egyre hülyébbnek éreztem magam. Már nem lehetett volna lekaparni a telefonomról. Egyfolytában vele beszélgettem és az ő közösségi oldalát lestem minden 5.-ik percben. Még Szextingeltünk is, ami még meglepőbb módon elcsábított. De persze még mindig kételyekben tartottam magam. Mintha ezzel megoldottam volna.
Mindezek –szörnyülködésem- után eljött a nap, amikor újabb találkozót akart. Benne voltam. Azt beszéltük meg, hogy hétvégén át jön hozzám, én bemegyek elé busszal, akkor majd velem tölt egy szép napot és egy szép estét. Rendben volt minden.
Azt mondta rendben lesz így és hozza majd a cuccát, tartunk egy „jó estét”.
Hát fiúk, lányok, egyértelműen nem arról árulkodott ez a pár sor, hogy kártyázni jön át és aztán tartunk egy „pizsipartit” teával és macikkal, aztán alszunk egy nagyot és szépen hazamegy. Hát persze, hogy nem is erről szólt. Találkozás előtt teljesen felkeltette az érdeklődésem és csábítgatott, ahogy azt tipikus pasitól várni lehet. Nem mintha csak ennyi lenne a célja, egyértelműen ez egy előjáték szavakkal.



A találka napja

Aznapi találkozásunk előtt semmiféle izgalmasabb vagy megemlítésre méltóbb esemény nem történt még nem találkoztunk. Minden rend szerint ment. Reggel volt; felkeltem, és elmentem kicsípni magam a fürdőbe. Hosszú zuhanyzás után a hajamat is rendbe tettem és a kedvenc ruháimat vettem fel.
Már éppen a parfümömet kerestem, amikor észrevettem, hogy teljesen komolytalan gondolatok járnak a fejembe. Olyan dolgokon kezdtem el fantáziálni, amikre nem is nagyon tudtam szavakkal választ adni. Ilyen lenne tehát, vágyni valakire? Kimentem a buszmegállóba, és egy fél óra múlva már a pályaudvaron vártam rá. A padon ülve néztem ki a fejemből. Igazából nem is nagyon voltam boldog. Akkor inkább kétségbe esett voltam. Hisz mire számítsak? Ez a kétségbeesettség szertefoszlott, amint felkaptam a fejemet határozott léptére. Ő volt az! És ott állt előttem, teljes egészében, ahogy azt még addig sosem láttam. Pár méterre álhatott meg előttem; érdeklődő nagy mosollyal köszöntött s kérdezett arról, mi van velem. Azonnal szemet szúr és belém égett az óriási mosolya és öröme, ami az arcára csücsült. Sosem felejtem el azt az örömteli szempárt. Rövid, belőtt hajába és finom szája ívébe azonnal beleszerelmesedtem. Orcája kikerekeded és halvány vörösen színpompázott. Még nem jött a busz, volt addig negyed óránk. Elkezdtünk társalogni és a bolt felé vettük az irányt. Találkozás előtt, mi már azt is megbeszéltük, hogy a társadalom szemében mi csupán barátok vagyunk. Ahogy ezt leszögeztük én már, akkor nagy egyetértéssel voltam e- felé. Nem mintha őt nem akarnám felvállalni, de nagy falat lett volna. Még magamat sem tudtam heteróként felvállalni, hát nem, hogy még melegként fel tudtam volna. Nem is kellett ide olyan sok nyavalya a nyakunkba. Így volt a legegyszerűbb. Viszont ez azt jelentette, hogy az utcán nekünk esélyünk sem volt közelebb kerülni egymáshoz. Ez főleg akkor a legrosszabb, ha veszekedés elején, végén vagy közben tatunk, mert így még jobban megnehezíti ez a dolog a kommunikációnkat és az egyetértésünket. (Vagy bármi mást, ami ahhoz kell, hogy kibéküljünk vagy megbeszéljük a gondjainkat.) Elsőre a szokásosnál eltérően jól produkáltunk. Mintha már évek óta így lett volna. És az is, hogy civilben nem lehet aggódásra késztető jeleket adni. Ez nem játék. De, ha némelyik ember odafigyelt volna ránk és kis sejtése lett volna rólam és „T”-ről, akkor simán értetődő lehetett volna az is, amit épp beszéltünk. De csak ketten voltunk sokáig.
A hosszas, majdnem lényegtelen beszélgetés közben szemtanúja lehettem annak, ahogy lepacsizik az épp arra járó barátaival. Felnevettem. Aztán nem tudom miért, de hirtelen kívülállóként viselkedtem. Nem mintha aggódhatnék egy olyan dolog miatt, amiről addig majdnem, hogy még ő sem tudott, de nekem elmondta. Meleg. Ez volt az én mázlim. Bár ez csak felszínes volt. Majd megtudjátok miért. Már épp idejében voltunk és hazafelé vettük az irányt. Délután kettő óra lehetett. A busz leghátuljába ültünk le, a nemrég látott egyik haverjával. Ő tőlem jobbról ült, a „barát” pedig tőlem balra. Keresztülbeszéltek rajtam.
Gondoltam egyet és úgy döntöttem előveszem a fülesemet és inkább zenét hallgatok, ha már ilyen izgalmas a társasága annak a srácnak. - Gondoltam magamban. - Miután leszállt a „barát” a buszról nem sok idő leforgására már közelebb ült hozzám és azt mondta mutatni akar valamit. Megjegyzem előre, hogy akkor találkoztunk először úgy, hogy tudtuk, hogy akarunk valamit a másiktól. Egy óvszert kotort ki a táska zsebéből, és nevetésben törtünk ki. Szemembe nézett és csak annyit mondott, hogy lehet, még hasznát vesszük. Mindezek ellenére tudtuk egymásról azt is, hogy nem vagyunk nyitottak egyes szexuális formagyakorlatokra.
Ezért kicsit értetlen viccnek bizonyult. De, azért jót nevettünk.

Leszálltunk a buszról a házunk előtt lévő buszmegállóban. Amint elhajtott a busz, „T” felé fordultam, szemeit kerestem, majd szorosan átöleltem! Magamhoz szorítottam. Érezni akartam, hogy nem vagyok egyedül. Elmosolyodott. Hallottam, hogy szuszogott. Kényelmesen kezeit körém fonta, fogadva az ölelésemet. Éreztem a bizalmat. Éreztem, hogy szeret, és jól érzi magát, bár fáradt is volt. Azt is éreztem. Hozzánk tartottunk. Az úton jobban el kezdett velem beszélgetni, mint addig. És még haza nem értünk vele folyton beszéltünk.
- Na és lesz időnk egymásra?- kérdezte csábítgatva, kissé türelmetlenül „T”.
- Ha minden jól alakul, akkor az egész este a miénk. – feleltem.
Eztán volt egy kis szünet.
- És akkor veled, hogy is van ez a dolog? Biszexuális vagy?
- Biszexuális. Tudod ez a kétneműség, bonyolultabb, mint a melegeknek, vagy heteróknak. És a biszexualitás nem arról szól, hogy miközben fiúm van, nővel csalom; és fordítva sem igaz ugyanez. - jelentettem ki kacagva. - Ez egy összetett dolog. – magyaráztam.
- Aha! Most már, azt hiszem jobban értem! Érdekes. – jegyezte meg csendesen.
Eztán még beszélgettünk egy két szexualitási dologról. Percek alatt odaértünk. Már a ház előtt álltunk. Kaput, ajtót nyitottam, majd előre engedtem, még a belső szobába nem értünk.
Emlékszem apró részletről apró részletre. Majdnem mindenre. Még most is látom magam előtt, mi történt. Mielőtt a legbelső szobába nem értünk, megismerkedett az én nagyanyámmal. Valójában azt sem tudtam mit mondjak magunkról. Hagytam, hogy minden a döntése szerint legyen, és aztán ne kelljen senkinek sem magyarázkodnunk. Gondoltam így lesz a legjobb, ha ő eldönti, ki, mennyit tudjon erről az egészről. Egyszerűen ment. Jó döntést hoztam.
-Na szia Mama!- köszöntem be.
-Szia drágám!- válaszolt nagyi.
- Megérkeztünk! Ő a legjobb barátom „T”!- Mondtam.
Erre kezet nyújtott és illedelmesen köszönt. Eztán pár szót váltottak. Én némán hallgattam.
Ismét zavaros lett elmém képe. Szokatlan volt, de nem rossz. Úgy tervezgettem, hogy tudtam, már ő vele nem egy két hetet leszünk. Legalábbis szerettem volna mindenképp ezt remélni!
Mikor a belső szoba ajtajához értünk és levettük a cipőnket, megálltam egy pillanatra és belém csapott egy gondolat, mint a villám. Most már bizonyítanom kell!







Délután

Beléptünk az ajtón. A szoba üres volt. Csak mi voltunk bent. Az ajtóban belülről megállt. Én amint becsuktam magunk mögött az ajtót már egy mozdulattal felé fordultam és hozzá közeledve ismét átöleltem. Kissé gyengéden eltolt magától, felnéztem rá, ő felém hajolt, majd megcsókolt. Iszonyat jó volt. Puha ajkait éreztem szám szélén. Majdnem egy az egyben be is takarta az arcom. Marhára élveztem. Minden pillanata az átlagos idejű csóknak először szokatlan volt. De nem kényelmetlen. Aztán már élveztem, ahogy egymáshoz szokott a szánk.
Rá kellett döbbennem, ez hazugság nem lehet. Imádtam! Egyszerűen elmondhatatlanul jó érzés volt. Megvolt az első csókom. Életem első csókja, amit teljes szívből átéltem.
De nem ez volt a nap fénypontja. Kezdtünk belemelegedni a dolgokba és egyszer csak már az ágyon feküdt és én félig rajta. Alsó testem a földön volt. felső testem a mellkasán. Karjaimban volt az arca és csak nézett fel rám. Így beszélgettünk egy ideig. Bájos tekintete őrizte lelkem tükrének nyugalmát. Úgy nézett rám mintha a világ legjobb dolga ként tartanának engem számon. Elvarázsolt. Engem ez meglepett. Éreztem a ragaszkodást. Közben csókolgattam.
- Szeretsz? – Kérdezte egy hosszú csók után.
- Igen! - Suttogva válaszoltam.
- Szeretsz, tutira szeretsz? Biztosan?- kételkedett.
- Igen! Szeretlek! Mind testem, lelkem egyre jobban rád hangolódik! Szeretlek!
Ekkor óriásit mosolygott és megcsókolt ismét. Úgy érzem kételkedett benne, hogy tényleg nem csak átvágom-e az érzéseit. Félt attól, hogy a szerelme viszonzatlan marad. De ekkor már minden gyökeres ellentétévé vált. Imádtam! Nem kellett azon agyalnom mi van velem. Csak ő járt az eszemben. Szerettem! Őszintén, tisztán beleszerettem! Kétségek nélkül.
Sokáig egymás karjaiban voltunk. Aztán odaültünk a monitor elé a gépemhez és kerestünk zenét. A székekben ültünk az asztal előtt. Egymásra néztünk és oda-oda hajolgatott egy huncut pusziért! Aztán egymásba gabalyodtunk. Egyszer csak megint az ágyban találtuk magunkat.
-Gond van! – mondta nekem.
- Mi baj van?
- Hát tudod én nem nagyon aludtam máshol mióta csak az eszemet tudom.
Szokatlan ez nekem. Nem baj, ha ma mégsem alszom itt veled? – Erre édesen rám pillantgatott.
Próbált meggyőződni arról, hogy nem haragszom e-miatt.
-Hát jól van, de nem örülök neki. – Jegyeztem meg kissé taszítva. Mondani sem akartam neki ez mennyire gyerekes számomra. Azt hittem annyira csak „nagyfiú” már, hogy ez ne legyen probléma. De nem haragudtam végül és beleegyeztem.
Erre egyre közelebb és közelebb jött hozzám. Elkezdett simogatni. A testünk egymásnak feszült. Csentem egy csókot és letepertem. Mintha mi sem történt volna.
Visszaültünk az asztalhoz. Néhány csókot csent, még. Megnéztük miújság YouTube-on.
Ránk nyitott apu. Csak annyit látott, hogy „T” elkapta a fejét. Ez volt a mázlim.
Épp munkából jött haza. Eztán neki is bemutattam. Lekezeltek apámmal. Megjegyzem azóta  (biztos forrásból tudom) gyanakszik „T”-re. Talán nem is fontos ez. Nincs mivel bizonyítani. Amúgy is mit akarna bizonyítani?
Eztán elvittük a buszmegállóba és feltettük a buszra.
Mikor ott álltunk ketten úgy nézett rám mintha örülne, hogy inkább elmegy.
Lehet volt valami programja, amiről én nem tudtam akkoriban. De az biztos, hogy nem megfutamodás volt a célja. Annyira életemben még senki nem nyomult rám. Ez nem lehet félreértés. Biztos voltam benne, hogy nem velem van baja. De elment és ennek én nagyon nem örültem, de elfogadtam.  Egy erőltetett fél mosollyal távoztam tőle. Ő csak a szokásos „nagy span vagyok” szövegét adta elő. Mint két barát. Vicces!


Dübörög a chet

Aztán már ezt a napot tartottam, annak a napnak, mikortól mi egyeknek mondhatók vagyunk.
De eztán csak heteken keresztül cheten beszéltünk. Semmi megemlítésre méltó nem történt megint csak. Egy hét telt el úgy, hogy semmit nem tudtam felőle. Csak pár sort beszélgettünk mikor épp este volt rám ideje. Majd bele szakadtam, teljesen hiányoltam! Újra magam mellett akartam tudni. Ahogy teltek a napok egyre jobban hiányzott, és egyre rosszabbul lettem. Hiányérzetet szenvedtem miatta. Látni akartam, újra csókolni és mindent szerettem volna, ami az első csókunk után megtörtént. Akkor éreztem igazán mit is jelent vágyni valakire. És éreztem azt a furcsa érzést. Azt hiszem, ezt hívják szerelemnek! Többet akartam belőle. Akkora már teljesen magaménak nyilvánítottam „T”-t. Mint, ha mindig is az enyém lett volna. Tudtam, hogy ő az, aki kell nekem!
Idő múlásával megint csak semmi nem történt. Aztán egyik este, azzal a szándékkal írt rám, hogy látni akar. Megörültem neki! Azonnal megbeszéltem vele. Akkor hozzám jött volna, de kis problémák voltak. Így csak átjött, de nem volt ott velem estére.


Második délután

Átjött hozzám. A buszmegállóban a sötétben ülve vártam rá. Itt volt, felfigyelt rám és közelebb jött. Leült mellém és adott egy csókot.
-Miújság szivem?- kérdezett.
-Minden rendben, csak..- hagytam kis szünetet- már hiányoztál!. – Óriási mosolyt villantottam és megcsókoltam.
Elbazsajgott. Kéz a kézben vezettem hazáig a sötétben, a parkon át. Közben megálltunk és karjaiba zártan elkápráztatott. Kis idő múlva, már a szobámban voltunk.
Egész végig enyelegtünk. elvoltunk ketten. A pillanat mindig megmarad. Élvezte!
A szomorú, hogy csak ennyi volt.



Minden itt végződik

A történetünk nem „Happy End”-el, de végződik. Mindezek után, mikor utoljára nálam volt, ekkor láttam utoljára úgy, hogy szeretett. Egy fél hét úgy telt el, hogy nem is keresett, aztán egyszer csak írt pár sort, amivel konkrétan lekoptatott.
-Na figyi sajnálom, de hagyjuk egymást békén. Kattanj le rólam!!
-?? O.O- fel sem tudtam fogni mi van.
Egy ideig csak néztem ki a fejemből és azon agyaltam, hogyan nyírjam ki magam.
Eljött az idő mire fel is fogtam, amit írt. Aztán emlékeim szerint összevesztem vele és elküldtem a francba. Mintha olyan erős lennék. De sajnos nagyon is gyenge vagyok és voltam. Majdnem csak a dühöm adott rá erőt, hogy megjátsszam az egészet. De pokolian fájt. Teljesen belegabalyodtam és minden ok nélkül vakon bíztam egy kis ideig. Totálisan megbolondított.
Elvette a józan eszem. Csak a szívemre hallgattam. És Tudjátok mit? Megérte! Tudni kell azt is hogy iszonyatosan megkínlódtam vele és azt is hogy ezek nem nagy szavak. Többször próbálkoztam öngyilkossági kísérletekkel. Nem gyerekjátékokkal. A nagy mázlimra valamennyire kordában próbáltam magamat tartani és a barátaim is azon voltak, hogy jó kedvem legyen. Persze csak egy ideig próbáltak aztán már úgy is lett. Hogy jutottam el idáig?
Sokan, ha benne vannak, ebben a helyzetben, általában mindenki azonnal a legrosszabbá teszi magának az egész eseményt. Agyon kritizálja magát vagy épp a (volt)párját. Ez már személyfüggő ki, milyen. Én az előbbi voltam. És mindent magamra hárítottam. Életkörülményeimben is minden másért is magamat találtam felelősnek. Pedig közel sem volt igaz az a rengeteg hülyeség, amit én összehordtam az idő alatt. Csak negatív gondolatok és keserű, igazán fájdalmas dolgokba veti az ember magát. Semmi mást nem lát csak azt, hogy reménytelen a helyzet. Persze ezzel már nem lehet általánosítani ezt mindenki másképp éli meg. Én most magamból indultam ki. És sajna nem is csak én egyedül élem meg ugyanígy.
Remélem, egyszer majd segít ez a történet más embereknek, akik épp mélypontban érzik magukat. Tudni kell, hogy ebbe a történetben nem minden van leírva. Igazából felszínes dolgokban próbáltam megalapozni az egész kis sztorit. Próbáltam valami olyat összehozni, ami valamilyen szinten közeli és élvezhető lehet, ha hozzágondolunk még apró részleteket. Persze ez, csak akkor működik jól, ha vizualizáltál, mikor olvastad. De viszont ott van az, hogy az intim területeink megtartása végett, fontos dolgokat is ki kellett küszöbölni és részletesség szempontjából óvatosan leírni. Annyi maradt ki ebből az egész kis sztoriból, hogy: szexuális élményünk volt.(második délután rész idejében) Ja, és még egy csomó apró részlet, amit csak érezni lehet. Persze ez az utólagos véleményemből és meglátásaimból majd kilátszik. Talán még kicsit el is idegenedik abból, amit leírtam.




Az, amit neked adok a tarisznyába, vidd magaddal egy ideig a hosszú úton.
A lényeg az, hogy eszeveszettül gyors fellángolás volt nálam is ez az egész, de annyi szent, hogy a tapasztalataim és az érzéseim kő keményen megmaradtak. Minden, ami megtörtént valós. És amiket nem írtam le viszont elmondok, úgy szint valós elmei alapon nyugszanak.
Tehát igen. Gyors fellángolás volt és semerre sem láttam ki a rózsaszín felhőktől. Így eléggé értelmetlennek tűnhet a történetben a rajongásom igazából valótlan dolgokhoz. Kicsit gyerekes és túl gyors, de valóságos. Ahogy a lezárása is, és az, hogy manapság a fiataloknak mindent túl kell drámázni. És ez bizonyítja számomra a legjobban mostanság azt, hogy amit szívvel lélekkel átélsz, az vagy EZERSZER fokozódik az érzéseidre és a jelenlegi állapotodra fizikailag és lelkileg egyaránt.
Tehát, ha úgy éled meg a jelen pillanatot, hogy ez számodra mennyire tragikus és mennyire rossz dolog, (néhány felszínes dolog miatt, amire ráhúzod ezeket a jelzőket, hogy borzalmas szörnyű kellemetlen satöbbi, mivel képes vagy ráhúzni, mert annyi szempontból érintetlen marad, így csak a te reakciód határozza meg a milyenségét) akkor az is lesz! Borzalmas lesz! Ami megint csak arra enged következtetni, hogy mivel te lereagáltad és átélted ezért, magadnak az idejét pocsékoltad el, amikor arra szántad magad, hogy aláásd magad a mélybe.

„Az, ami megtörténik veled, csupán 10%. A többi viszont az, ahogyan te lereagálod.”

Ez mind verbális és nonverbális dolgokra irányul.
Tehát az egész lényedre vagyis rád. Persze ebbe az ember-gyerek nem gondolkodik, amikor egy csomó feszültség és nyomás van rajta. Csak ki akar csapongani, (miközben azt hiszi ettől jobb lesz) sokszor mások figyelmét is felhívva, hogy ez neki mennyire borzalmas. De sajnos elég gyakran ez senkit sem érdekel. Vagyis de, a „szarkaveróka”. Azokat mindig is érdekelni fogja. Akik akár sokkal nehezebbé tehetik neked. És biztos vagyok benne, FOGJÁK IS!
Ezért hidd le, ha te benne vagy (vagy benne voltál, akkor tudod) jobb lenne, ha magadban elintéznéd, és nem vonnál bele másokat. Sok érv, a javadért szolgál ezzel kapcsolatban.

*Nézzük azt az érvet, hogy csak egyedül te tudod mi jó neked. Ezt rajtad kívül senki más nem fogja tudni megmondani, hogy mi jó őszintén és igazán neked.
*Senki nem fog 100%-ig megérteni. Ritka az ilyen őszinte és empatikus ember. Gondolj csak bele. Ember vagy. Szeretsz, gyűlölsz, ÉRZEL. Ezek akármennyire elképesztőek és hihetetlennek tűnnek, de minden ember másként szeret, másként érez, egyedien és személyekre szabhatóan!
*Csak te vagy képes magadhoz viszonyítani. Persze ehhez már azért kell némi önismeret és tapasztalat magaddal. Ezt viszont csak az tudja megtalálni, aki magában nem fél. Az, aki meghallgatja saját magát is, figyel a gondolataira az érzéseire és beismeri, elfogadja azokat. És persze az is fontos, hogy igyekszik jobbá tenni elméjét.
Hidd el! Ezek nagyon fontos dolgok. És sok mindenre már magad egyedül is képes vagy. Még ha csak a gondolatok szintjén is beszélünk. Erre az-az elméletem, hogy a gondolatok idővel és tettekkel dolgokká válnak! De ahhoz, hogy elérj valamit, gondolnod kell rá. Az nem megy, hogy nem is tetted lelkedet és testedet rendbe, és akkor te eléred azt, amibe soha bele sem gondoltál. Ez nem így működik. Ebben teljesen biztos vagyok.
Csak TE határolhatod be jobban, milyen életed legyen. Persze ez nem arra vonatkozik, hogy te másokat a gondolataiddal befolyásolhatsz. Ez tévhit. Viszont még kevesebbé teheted magad azzal, hogy sok mindennel nem is foglalkozol és elnyomod, vagy épp szörnyűvé teszed a gondolatmeneted és mindent kizársz. Csak úgy, tejhatalmat nem kapsz, azért, mert van egy gondolkodó, érző elméd és eszed. Nem mindenekfelett állsz. És ennek ellenére mégis van számodra egy jó hírem. A benned lévő világ, amit te egyedien megélsz, meghatározza a körülötted lévő dolgokat. Vagyis ha mindent nem is, de magadat te irányítod. Minden, ami benned van, azok felett állhatsz TE is. Ez egyéni döntés. Mindenki eldöntheti, hogy maga irányít, vagy magát másra bízza. Vagy épp a „sorsra”, ami csak annyit takar, hogy inkább nem teszünk semmit és megyünk a sodrással (nyájban, mint a birkák). A sors az nem önálló életszemlélet. Ez csak egy könnyű válasz arra, ha megkérdezi tőled az élet:

„Na?  Akkor most mennyit tennél azért, hogy ez jól alakuljon, vagy megoldódjon?”.
Elgondolkozol rajta, hogy a te történeted meg van írva és ennek így kellett (vagy KELL) lennie és megnyugszol, mert azt hiszed, minden rendben van. Bebeszélted magadnak a tehetetlenséget és hozzá nyugalmi indokokat társítasz. De ez átverés. Magad vered át. Megnyugtatod a lelked azzal, hogy ezt úgysem te irányítod, és lemondasz a döntéseidről.
Akkor szembesülhetnél azzal, hogy nem kell elfogadnom, ami történt, hisz alakíthatok rajta. Vagy elindulhatok más irányon, más utakon. De lusta vagy úgy alakítani, hogy számodra megfelelő legyen. És elismered, hogy nem vagy hajlandó ebbe energiát fektetni.
Mind testileg, mind pedig lelkileg magad ura lehetsz. De ha te már úgy állsz hozzá, hogy eldöntötted mit akarsz, és úgy viselkedsz, hogy teret adsz annak, amit szeretnél azért, hogy megtörténhessen veled, az sokkal hamarabb megtörténik, mintha csak elzárkóznál a lehetőségeid elől és csöndben némán vagy zokogva éled az életed a „sorsra” bízva.
Persze a gyönyörű ebben, hogy minden élethelyzetben, vannak törhetetlen kivételek, viszont ez nem enged teret annak, hogy most ne ismerjük fel a fontosságát a lényegnek.
A döntéseknek!  Lehet a miénk, vagy lehet másé. Mindig döntések előtt állunk.
Akármilyen kicsiket is kapunk. De az is a te döntésed, hogy holnap fel akarsz e kelni és be akarsz-e menni dolgozni oda, ahol utálsz dolgozni. Vagy akár az is ami döntésünk, hogy keresünk egy másik állást, ami jobban a szívünkhöz áll. Persze minden kezdet nehéz.
Kifogásokat pedig, könnyebb keresgetni, viszont minden „Majd máskor!”,
„Majd később!”, „Még nincs itt az ideje.”, egyre nehezebbé fogja tenni a mindennapjaidat!
Ha ennyi élettani felismerés után még mindig azon agyalsz, hogy a rosszul menő kapcsolatod, amiben már 10-re akarsz visszamenni „XY”-C Jóskához, akkor gondolkozz el az életeden. Megér ennyit az egész? Akkor sajna én nem nagyon adok valós segítséget néhány szóval. Még saját magunk nem jövünk rá, hogy változtatnunk kell és nem is teszünk érte, addig minden hiába.