Hirtelen meglepetés

                   HIRTELEN MEGLEPETÉS
 
 
A szőrszálhasogató embereknek általában az a nagyon is kellemetlen és egyszersmind visszautasító tulajdonságuk, hogy amellett hogy a kákán, illetve a Gordiuszi-csomón is megtalálják a finom hajszálerezeteket, repedéseket, illetve hézagokat, sosem mernék –  már csak az illendőség vagy éppen a jómodor kedvéért, s mert ez vagy az úgy illenék -, megkérdezni az illető embereket Akikkel szemben véletlenül vagy éppen tudatos szándékossággal elkövették kisebb-nagyobb gaztetteiket, hogy mi az ami nekik nem igazán tetszett, és a legfontosabb, hogy miért?
Azt gondolhatnánk, hogy egy ötvennégy éves embernek amilyen jelen esetünkben éppen Rötter Árpád nyugalmazott gépjármű vezető volt, a lehető legkisebb oka van panaszkodni és neheztelni az élet viszontagságai miatt. Pedig, amíg a csoportvezetőségi székig elért az életösvénye azt nem nevezhetnénk az élet különös és minden bizonnyal megmagyarázhatatlan tényeinek  Még nem volt húsz éves, amikor már kitanulta túlzott precizitással a karosszérialakatosi szakmát, és még nem töltötte be a huszonhetedik évét, amikor a terület vezetői megbízása mellett kinevezték csoportvezetőnek a Kelenföldi garázs egy kisebb vonalszakaszán Gazdagréten.
Rötter Árpáddal – természetesen, ha valaki kellő mértékben szerette volna elkerülni a bajt -, érdemes volt, a lehet legjobban vigyázni, hiszen időnkénti düh és kisebb-nagyobb agresszív kitörései óhatatlanul is azt a benyomást keltették egyik-másik emberben, hogy ennek az embernek nincs minden rendben az agyi tekervényei között, illetve, hogy vélhetően már annyira hosszú és kimerítő ideje főnökösködik és tesz eleget ennek a – valljuk csak be meglehetősen idegtépő és korántsem szerencsés munkakörnek -, hogy teljes mértékben elege van szinte mindenből és természetesen mindenkiből!
Ne is csodálkozzunk, tehát azon, hogy Rötter kisebb családja a szívjóságú felesége, aki aztán már végleg szinte túl sok mindent elnézett és néhanapján meg is engedett férjének, illetve a fia, aki bár már jócskán túllépte a húszas éveit, még mindig félszeg kisfiús szeretettel csüngött a családi fészek berkeiben, holott egy normális fiatalembernek ekkor már családja, otthona, önálló keresete és fix állása is van – mint azt később, különösen amikor Rötter Árpád nyugdíjba jött, már annyira számtalanszor elmondta, mint valami kimeríthetetlen és nyughatatlan belső monológot, hogy szegény fia Rötter Róbert és felesége Rötterné Judit asszonynak sehogyan sem sikerült megértenie, hogy hogyan is tudja Rötter ezeket az élethez tartozó és el nem hanyagolható dolgokat ennyire mániákus megszállottsággal, néha, mint egy valóságos vadállat hajtogatni.
- Mondd csak édes fiam, nem sül ki a szemed, hogy szegény anyáddal, még mindig mi tartunk téged? – fakadt ki a vad férfi gerjedelem hangjaival Rötter a fiára – Azt hiszed, hogy minden családi élet tele van a magad fajta léhűtő mihasznákkal, akik csak naphosszat olvasgatnak, művelődnek, mert azt képzelik, a mosogatólé agyukkal megválthatják egyszer a világot – folytatta.
A kisebbik Rötter, akit kiváltképpen nagyon is érdekelt a szépirodalmon belül szinte minden, legyen az líra vagy próza, szinte el sem tudta képzelni selyemfiúkra jellemző, a másikat irritálóan udvarias jellemével, hogy valaki – mint jelen esetben az apja -, ennyire közönséges és lealacsonyodott hangnemben és nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekkel illesse, így nagyon is fáradságos erőfeszítésébe került, hogy megemberelje magát és tartsa foggal-körömmel magát az ősi Rötter család tételéhez, nevezetesen csak a lányok pityereghetnek, a férfiak bátran viselni kényszerültek azt, amit a Damoklész-sors rájuk kimért!
Rötter Róbert sem tett másként, vastagra húzta érzelmének vékony, kötéltáncot járó szálait, és igyekezett nem elpityeregni magát, amikor az apja ilyen csúnyán és kissé megfontolt alattomossággal rádörrentet.
Kissé összeszedte magát és a lehető legkihúzottabb háttal, ami csak létezhetik, és amit általában az ember tiszteletadás vagy nemzeti ünnepek alkalmával egyszer már jól és vélhetően tartalmasan elsajátított egyenes és mi főbb gerinces tartással megállt az apja előtt, majd karbunkulusként villogó zöld szemeivel (ami ugyancsak apai, biológiai adomány volt), apja dühöngő bika-szemeivel dacolva nézett farkasszemet.
- Figyelj rám! – kezdte szónoklatát, amiről előre tudni lehetett, hogy bizonyára nagyon is megérinti a szíveket -, én mindig is tiszteltelek, becsültelek és mindenben támogattalak téged, és sohasem viselkedtem sem itthon, sem másutt tiszteletlenül sem senkivel, sem pedig veled! – mondta mintha csak éppen katonásan felbőszült apjával szemben akarna magába csepegtetni egy kis bátorságot -, Miért vagy velem ennyire irigy és rosszakaratú? Talán azért, mert én mindent igyekeztem az élet lehetőségei közül kamatostul megragadni, amit te könnyelműen elutasítottál magadtól?
S ki sem kellett volna az ifjabbik Rötternek mondania e végzetesnek ítéltetett mondatokat és apja vaskos munkás kezétől máris elszenvedhette az első méretes és kínzó, égető skarlátsebeket tartogató kíméletlen pofont, aminek – aztán Róbert ezt ténylegesen megtapasztalta -, igencsak volt súlya és bizonyos végzetes nyomatéka!
- Hogy merészelsz megkérdőjelezni, te pimasz kis taknyos, mi?! – fakadt ki most már aztán ténylegesen ordítozva, ahogyan szokta a dühöngő apuka -, honnan is veszed te a bátorságot ahhoz, hogy ilyeneket mondj nekem mi?! Tudod te, ki vagyok én? – folytatta korántsem kellemes arcszínezettel. Mintha az arc, amely egykoron bizonyára kifejezősége tetőfokára ért, most elszíneződött volna és inkább egyfajta bíbor és zöld árnyalat között kezdte megmutatni valódi árnyalatbeli szín különbségeit, ami természetesen a hangulattól még inkább függött!
 Rötter úr még mindig elegáns és csinos felesége szinte, mint mindig, most is a helyzet megoldásának és elsimításénak magaslatán állt, mintha csak egy védelmező anyatigris lett volna aki – saját fiáról volt szó -, foggal-körömmel védelmezi azt, akit egyszer már kínkeservesen erre a világra hozott, és rögvest mindenkire pusztító dühöt zúdít, aki csak megpróbál ártani egyetlen mindennél jobban szeretett magzatának.
Rötterné finom idegrendszerének labirintusaiban is kezdett fölmenni a béketűrés legfelsőbb határa és most a mindennél vallatóbb szilárd lelkiismerete szólalt meg helyette is.
- Apus! Ha nem beszélsz rendesen a gyerekeddel, és nem moderálod magadat, úgy kettétörőm most nyomban a sodrófát a fejed tetején, hogy életed hátralevő részében tűzhányó fejed lesz! – mondta idegrendszerének teljes kimerült reszketésével Megértetted?!
Rötter Árpádra szinte világ életében jellemző volt az a fajta kőkemény macsós jellegű mentalitás, amit a vagányság minél hasznosabb és célszerűbb propagálásával kötött egybe Ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy mindenkitől – legalább is aki férfinak született -, saját bevallása szerint bármikor elvárhatta, hogy némi nemű talpraesettséget tanúsítsanak a valódi komolyságot, és rátermettséget jelentő helyzetekben és alamuszi, gyáva, és nyuszi lelkű embereknek titulálta azokat a fajta – szerinte megátalkodott csirkefogó jellemeket -, akik nem képesek megvédeni önmaguk vélt, vagy valós igazságát, hanem éppen ellenkezőleg néhanapján képesek inkább értelmi mentalitásukkal nyomást gyakorolni szűkebben vett környezetükre, mintsem mindenkit istenesen móresre tanítani!
Így aztán nem volt meglepő, hogy Rötter úr, felesége erős, és mondhatni nyomatékos biztatásának eleget téve jóformán csak önmagában duzzogott, de meglehetősen nagy kőszikla-sóhajokat emelgetve, és elfojtotta azokat az indulatokat, amik sajnos egyértelműen csak egyetlen dolgot suttogtak nagyon is befolyásolható füleibe ,, Leckéztesd meg a fiadat, hogy megtanulja mi a rend!”
Így aztán Rötter nagyon is nyomatékos lélekjelenlétről tett szűkebben vett családja előtt tanúbizonyságot, mert csak önmaga konok törvényei szerint folytatott dühöngések közepette hallgatott, és előszeretettel kíváncsi volt vajon a felesége Judit asszony milyen jellegű megoldással szolgálhat a fennálló problémára?
Azt szokták mondani, hogy a férfiak anyás természetűek, míg a lányok inkább az apjukkal próbálják megtalálni azokat az elrejtett hullámhosszukat, amiket egyébként nem találtak volna meg a másik szülöjükkel.
Róbert hatalmas megkönnyebbülést, és bizonyos tekintetben felszabadultságot érzett amikor édesanyja védelmébe vette elvégre mindig is o volt az aki megvédte az apja kisebb-nagyobb zsarnoki természetű fenyegetődzéseivel szemben, és most örült annak, hogy jogosan megérdemelt ártatlanságát nem egyedül kell ,, kiverekednie”, hanem egy segítőtárssal, ami miatt az apja egyre inkább úgy érezhette magát, hogy tízen-egynehány évig jóformán csak egy anyámasszony katonáját dédelgetett otthona falai között, és nem nevelt tudatosan egy minden élethelyzetet félvállról vevő férfit!
Mégis titokban legbelül talán önmaga is büszke lehetett arra a furcsa, és egyszersmind megmagyarázhatatlan érzésre, ami főleg akkor kerítette hatalmába amikor a felesége közölte vele, hogy fiúk elindult a szavalóversenyen, és harmadik lett, vagy megnyerte az irodalmi versíró versenyt, - tehát azokban a szellemi tudományokban, amihez kétségtelen, hogy a foga sem fűlött Rötter Árpádnak, de önmaga hiúságának azért legalább hízelkedett annyival, hogy előnyére vált a genetika kiismerhetetlen biológiája